A film - dacára annak, hogy sok-sok fizikai és kémiai mechanizmust mozgósítva, vagyis természet adta, szükségszerű kölcsönhatásokra alapozva képezi le a világot - korántsem gépiesen pontos, lenyomatszerű másolatokat tár elénk, hiszen létrehozásának minden egyes mozzanata átalakítási lehetőségek sokaságát kínálja fel az alkotóknak, akiknek így minden egyes részlet megformálásánál döntéseket kell hozniuk. Amit tehát a moziban látunk, az telis-tele van elrajzolásokkal, s ezek a nyilvánvalókon messze túlmutató megfejtési mintákat mozgósítanak bennünk. Ráadásul az sem áll meg, hogy a nagyobb átalakítások inkább távolítanának a fotografikus hitelességtől, míg a kisebbek valósághűbb eredményre vezetnének, hiszen nem ritka eset az sem, hogy éppen a hiteles élmény megidézése érdekében kell jócskán eltávolodni az eszközök kínálta mechanikus rögzítésmódtól. A szemünk előtt pergő film egyáltalán nem befejezett késztermék, hanem voltaképpen csak egy sajátos törvényszerűségektől uralt közvetítő közeg - mint mondjuk egy levél -, melynek eszközrendszerét fölhasználva valakik megszólítanak bennünket. A moziban felkínált ingeregyüttes a palackposta, amely elhozza hozzánk az üzenetet, a filmnyelv pedig a kód, amelynek segítségével az értelmét ki tudjuk silabizálni. A könyv szokatlan szemszögből veszi sorra a filmnyelv eszköztárát: minden egyes összetevőjét abból a szempontból írja le, hogy mennyiben és miben épít a nézőre, milyen mozgásteret és miféle késztetést jelent számára. A felvillantott képsorok csak a szubjektumban létező élességének kérdésétől a befogadó erkölcsi felelősségének fölvetéséig ívelő gondolatmenet felértékeli a nézőt, épít és számít rá, miként így van ezzel a szerző is, aki filmalkotóként maga is szövetségest vár - és azt is lát - a közönségben.