Korunk emberének életútja szinte hiánytalanul megismerhető azokból a fotókból és mozgóképsorokból, amelyeket a rá szegeződő kamerák hoznak létre. Létének dokumentálása már magzati korában, az ultrahangképekkel elkezdődik, majd kisgyermekként a családtagok mobiltelefonjain sokasodnak a képmásai. Később, a nyilvános térben rendezvényfotósok lesnek rá, miközben ő maga is lelkesen exponál: már nemcsak a jelentős eseményeket örökíti meg, de a leghétköznapibb dolgokat is – és persze önmagát: egy-egy szelfin. E képekből összeállítható egy, a sorsát leképező vizuális portfólió, amelynek utolsó darabjai talán a sírjára helyezett koszorúkat ábrázolják. Az elkészült képek többsége pedig már nem a családi albumokba kerül, hanem az újmédia felületeire, a legszélesebb nyilvánosság elé.

Hogyan vált szükségletté a képkészítés? Miként olvad egymásba a privátképek és a professzionális médiaképek világa? Másképp mutatják-e a valóságot a digitális képek, mint dédszüleink fotográfiái? Tudunk-e kommunikálni a képekkel? Milyen következményei lesznek annak, hogy tapasztalataink és tudásunk egyre nagyobb hányadát a vizuális médiából szerezzük? Hatással lehet-e az emlékezetünkre és az identitásunkra, hogy múltunk szinte minden pillanatát visszanézhetjük? – A kötet e kérdéseket járja körbe.

A szerző, Pusztai Virág a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Karának adjunktusa, médiafilozófus. A média vizuális kultúrára gyakorolt hatásával és a képi fordulattal foglalkozó tanulmányait különféle tudományos folyóiratok és tanulmánykötetek adták közre.

Nagy Koppány Zsolt recenziója a könyvről a Magyar Nemzetben jelent meg:
itt olvasható

Varga Emőke recenziója a könyvről az Országút oldalán jelent meg,
INFLÁLÓDÓ KÉPI CSODA címmel.

Bánki Éva recenziója a könyvről az
ÚjNautilus Irodalmi és Társadalmi Portálon olvasható.