Gondolat Kiadó
Egy pillanat...
GONDOLAT KIADÓ

Vlagyimir Szorokin: A fehér négyzet

BELEOLVASÓ

Lila hattyúk

(részlet)

(...)

Jevgenyij kinyitotta a szemét. A helikopter ereszkedni kezdett.
– Á-u-áhhh… – ásított, és levette a mikrofonos fülhallgatót. – Fekete darvak, eh? Cool…
– Mi van, Jevgenyij Boriszovics? – kiáltotta túl a segédje a propellerek berregését, és ő is levette a fülhallgatót.
– Álmok, álmok… – bekapcsolta a biztonsági övet, és megvonta hegyes vállát.
– Folytatom, ha lehet – kiáltotta a segéd, maga előtt tartva a tabletet. – Tizennyolcszor változtatta a vizet lámpaolajjá, a kolostorban ehhez úgy hozzászoktak, hogy kereskedni kezdtek ezzel az olajjal. A három feltámasztottról mindenki tud, az agydaganatos nőről is, a forró teáról a testvéreknek, ezt már mindet elmeséltem. Náluk a kolostorban ez már rutinszerűen megy. Na ja! No, de ami nagyon fontos a maga számára: hét és fél hónappal ezelőtt egy szerzetes, aki azelőtt festőművész volt, és nekiállt freskót festeni a kolostor étkezőjében, szóval ez az ember egyszer belefeledkezett a mesélésbe, a földi hívságokba, aztán elfelejtette megenni az áldozati kenyeret. És amikor eszébe jutott, kővé változott.
– Összeszáradt?
– Nem, igazi kő lett belőle. Megkövült. Alakra, formára ugyanaz, csak kőből van. Így büntette őt meg a sztarec a földi hívság miatt.
– Na és miféle kő? Gránit? Márvány?
– Nem tudom. A kolostorfőnök őrzi.
– Meg kellene vizsgálni, nem? Már a kő molekuláris összetételét – ásított hatalmasat Jevgenyij.
– Ahhoz el kell venni tőlük.
– És elvenni olyan nehéz, he? – Jevgenyij kinyújtózott, és gúnyosan elhúzta vékony száját.
– Jevgenyij Boriszovics, csak tegnap kaptam ezt az információt. Már egy méhkas a fejem! Cseljabinszki Fedot, Vizes Anfisza, aztán az a Nektarij…
– És rálőtt a rég elrepült fogolyra…
– Megbocsásson, mit mondott? – kérdezte a segéd.
– Nem bocsátok meg. – Jevgenyij újból ásított.
– Csak nem hallottam! Folytathatom?
– Nem! Elég ebből az üvöltözésből!
A helikopter leszállt. Jevgenyij kihúzott egy szál vékony cigarettát a keskeny arany cigarettatárcájából, és kipillantott az ablakon: szikla, tenger, kolostor. Nem messze épp felszállt egy fehér helikopter, hatszárnyú angyallal a törzsén.
– Ez meg mi? – vonta fel Jevgenyij fekete szemöldökét.
A segéd a tabletjére pillantott.
– Jevgenyij Boriszovics, a pátriárka elrepül. Nem fogadta!
– A mindenit… – Jevgenyij rágyújtott, és elnevette magát, kifújva a füstöt.
– Ez… elképesztő! – csóválta a fejét a segéd.
Jött a fedélzeti kalauz, kinyitotta az ajtót, leengedte a lépcsőt. És rögtön utána jött a két biztonsági őr is, lementek a lépcsőn. A nyitott ajtón beáradt a forró délszaki levegő. Jevgenyij leereszkedett a köves földre, amelyen kiégett fűcsomók voltak, hunyorgott a napfényben, a pátriárka felszálló helikopterére pillantott.
– Hintót nekem, hintót… vagy mentőt. Hm…
Cigarettával a szájában körülnézett. Fényesség és forróság körös-körül. Tenger és száraz üröm szaga a levegőben. Tűzött a nap. Elővette a napszemüvegét, feltette. Nem messze két busz állt – egy világoskék, az a kolostoré, meg egy zöldesszürke, a nemzeti gárdáé. Két kisebb csoport volt mellettük. Nemzeti gárdisták kordona választotta el őket egymástól. Kicsit távolabb egy masszív katonai gépezet volt látható, böhöm emelődarura hasonlító teleszkópos nyíllal. Négy gépfegyveres őr járkált körülötte. Jevgenyij az őrökkel és a segéddel elindult a buszok felé. Ketten váltak ki a csoportból, és jöttek a fogadására: egy tábornok és a kolostorfőnök, Harlampij apát. A kolostorfőnök feketében volt, a tábornok nyári gyakorló egyenruhában.
Jevgenyij mint egy darts-nyilacskát hajította előre a cigarettáját, aztán rálépett hegyes orrú cipőjével. Elsőként a tábornok lépett oda lendületesen, és nyújtotta hosszú, kövér, gerendaforma kezét.
– Zsenya, nem fogadta a pátriárkát!
– Már hallottam. – Jevgenyij nyújtotta vékony tenyerét a kézfogásra, és még időben meghajolt az épp odaérkező apátnak.
Az apát is meghajtotta fejét a fekete szerzetesi süveggel.
– Tegnap az elnök, ma a pátriárka. Hogy lehetséges ez? – rántotta meg a tábornok csapott vállát. – Nos, szent atyám?
– Én nem szent atya vagyok, csak tisztelendő atya – javította ki az apát, nyugodtan morzsolva az olvasóját. – És már mondtam magának, hogy a sztarec már négy éve nem fogad se állami embereket, se főpapokat.
– Hát akkor minket se fogad!
– Lehetséges. Majd ő eldönti.
– Jelentett neki rólunk? – kérdezte Jevgenyij.
– Nem szoktam jelenteni neki. Magától mindent tud. A saját szabályai szerint él, amikbe nekünk nincs beleszólásunk.
– Vagyis… meg se hallgatja magát? – horkant fel a tábornok.
– Ő nem minket hallgat, vagy magukat – mondta az apát, és nyugodt tekintetét most a sziklára vetette.
A tábornok és Jevgenyij arrafelé fordult. A szikla nem volt magas, mint ahogy az egész előhegy sem, de majdnem függőlegesen emelkedett. A szürkés-rózsaszínes-sárgás falán cikcakkban, három töréssel vezetett fel egy keskeny falépcső, amely a kőbe vésett vasvázdarabokra támaszkodott. Igen rozogának látszott. A cikcakk mentén korlát helyett kötél húzódott, abba kellett kapaszkodni. A lépcső a barlang szájába vezetett, amely egyszemű emberi arcra hasonlított. Lentről is látni lehetett, hogy a bejárat kövekkel van eltorlaszolva, csak egy kis ablak maradt rajta.
– A sztarec már egy éve falazza be magát belülről – suttogta Jevgenyij fülébe a segédje. – Köveket farag ki hozzá, lecsiszolja őket. Már csak egy kő hiányzik.
– És cementet lentről adnak neki? – kérdezte Jevgenyij halvány mosollyal.
– Cement helyett a sztarec a saját természetes anyagát használja. – Hm… bölcs megoldás. Borisz, és miféle emberek azok ott a busznál? – kérdezte Jevgenyij a tábornoktól.
– Ja, hogy az emberek! – a tábornok izzadt arca gonosz mosolyra derült. – Ez, Zsenya, a mi drágalátos értelmiségi elitünk. Ideszivárogtak! Alighanem már mindent tudnak. Ma már nem léteznek állami titkok? A rossebnek se kellenek azok, mi?! Lyukas ország! He, Zsenya? És miért?
– Tőlem kérdezed?
– Kitől kérdezzem, basszus?
elővette a cigarettatárcáját, kinyitotta.
– Itt jobb nem dohányozni – mondta az apát. – És jobb nem káromkodni.
A tábornok legyintett.
– Jól van már…
– És mit akar ez az értelmiségi elit? Tisztelendő atya, ezek mikor jöttek? – tette el Jevgenyij a tárcát.
– Reggel.
– És mit akarnak?
A tábornok felkacagott.
– Hogyhogy mit? Hallatni akarják a hangjukat! Már kétszer megetették őket.
– Hát, akkor menjünk oda hozzájuk! – Jevgenyij ismerős alakokat is látott köztük.
– Menjünk! – vetette oda mérgesen a tábornok, és elindult. – Bár, hogy őszinte legyek, Zsenya, már eddig vagyok vele! – menet közben a tábornok elhúzta a tenyere szélét széles nyaka előtt.
– Borja, nyugodj meg.
– Mér, nyugodt vagyok! – mordult fel a tábornok.
Magas, egészséges, keskeny vállú ember volt a tábornok, kóbor medvére hasonlított, akit valamilyen kellemetlen ügy kiűzött meleg barlangjából. Az elégedetlenségét leginkább a keze fejezte ki: hosszú, erős keze volt, melyet fenyegetően lóbált menet közben, mint valami ellensúlyokat, gyűjtve az energiát a professzionálisan kivitelezett pofonokhoz, amikkel szívesen megjutalmazta volt ezeket a moszkvai nagyokosokat: hogy mi a kurva anyjuknak kellett ezeknek idejönni?
A nemzeti gárdisták kordona átengedte őket, és a csoportból közben már kivált és feléjük sietett egy világos, nyári öltönyös, szép fehér bajszos, szolid férfiú, akinek ápolt, lebarnult arca volt.
– Zsenya, Zsenyecska, drágaságom! Na végre! Csak megértük! – rikkantotta éles hangon.
Átölelte Jevgenyijt, puhán átfonva kezével, hozzásimulva széles mellével, aztán háromszor megcsókolta sovány arcát, megcsiklandozva a bajszával. A tábornokkal már korábban összeölelkezett és összecsókolózott. Jevgenyij passzívan tűrte az ölelést.
– Drágaságaim, mi folyik itt? – húzódott el egy kicsit a fehér bajszos, de nem engedte el Jevgenyijt. – Zsenya, Borja! Mi akar ez lenni? Mit keresnek itt ezek a gépfegyveres legények? Letartóztatni? Feltartóztatni? Nem odaengedni? Szétválasztani? Minket!? Szétválasztani?! Amikor ez történik? Kedveseim, megőrültetek? Ha minden igaz, amit mondanak, és nem mesebeszéd, márpedig érzem, itt érzem, itt – bökdöste meg a mellét az ujjával –, hogy igaz, igaz, nagyon is igaznak hangzik, akkor hogyan lehetséges ez?! Miféle szétválasztás? A jó büdös életbe, miféle szétválasztás?!
Odajött egy pocakos, krumpliarcú férfi, kis ikonnal a mellén, amely aranynimbusszal körülvett Gagarint ábrázolt, és hangosan dörmögni kezdett, gesztikulálva hozzá lapáttá összeszorított ujjaival.
– Oroszország kibújik a bábból! Megrepedt a páncél! Kiszabadul az orosz államiság vakító pillangója, hogy megmutassa magát az emberiségnek a teljes szellemi pompájában! Fénylő rakétahordozóként száll fel a világ fölé, az emberiség új korának hírnökeként! Radonyezsi Szent Szergij és Joszif Sztálin képe van a két szárnyán! Az orosz lelkiség isteni sugarait árasztja, melyek áthatják a földet! Trombitaszó harsan a világ fölött: népek és államok, bánjátok meg bűneiteket, s gyülekezzetek az Ötödik Birodalom lobogói alatt, és látni fogjátok a Föld nagy átalakulását!

(…)

M. Nagy Miklós fordítása

Copyright (C) Vlagyimir Szorokin, 2018

Vlagyimir Szorokin: <i>A fehér négyzet</i>