Szakvélemények Hargita Árpádné: Vissza Európába rögös úton. Egy közreműködő szemével című könyvéhez
Kommentárok a kötethez:
„Magyarország európai uniós csatlakozásának történetét ismertető könyvet mutattak be Budapesten. Martonyi János külügyminiszter és Kovács László (MSZP) korábbi tárcavezető is úgy véli, hogy a Vissza Európába - Rögös úton című kötet részletes, megkerülhetetlen forrás. A szerző, Hargita Árpádné - annak a négy köztisztviselőnek az egyike, akik a kezdetektől részt vettek a tagsághoz vezető tárgyalásokon.” (MTI 2012. december 13.)
„Megkerülhetetlen forrásanyag a könyv, egyúttal visszaemlékezés, amely színesíti és hitelesíti a munkát.” (Martonyi János külügyminiszter)
„A könyv részletes, alapos és objektív értékelést ad a csatlakozási folyamatról.” (Kovács László korábbi külügyminiszter)
„A csatlakozási folyamatról számos hosszabb-rövidebb írás jelent már meg, de ezek nehezen volnának hasonlíthatók a most elénk kerülő műhöz. Hargita Árpádné, dr. Miklós Ágnes áttöri a hagyományos műfaji kereteket. Könyve egyszerre személyes hangvételű krónika és a sokat tapasztalt közgazdász szakmai számvetése. A nem szakértő olvasók számára is elősegíti hazánk uniós tagságának objektív értékelését az a fejezet, amely uniós tagságunk első időszakának mérlegét vonja meg a számok és tények tükrében. Gazdag alapanyaga lehet a következő generációk kutatóinak is.” (Szűcs Tamás nagykövet, az Európai Unió Magyarországi Képviseletének vezetője)
„A különböző műfaji sajátosságokat sikeresen ötvöző írás sokféle olvasó számára kínál maradandó élményt. A csatlakozás jogi, politikai folyamatát vizsgáló kutató számára szilárd forrásanyag; a történész számára kortörténeti háttérdokumentum; a hétköznapi érdeklődő számára színes memoár.” (Győri Enikő európai ügyekért felelős államtitkár, Külügyminisztérium)
„Ebben a könyvben több könyv is van: I5 év története a csatlakozási tárgyalások előzményeitől, azok lezárásán át, a tagság első időszakának értékeléséig, beleértve azokat a kérdéseket is, amelyek napjainkban foglalkoztatnak bennünket: mit jelent számunkra az EU-tagság, mit hibáztunk és miért. Bemutatja, hogy mi a nemzeti érdek - nem globálisan, madárperspektívából - hanem a tárgyalásokon. Egyúttal társadalomtörténeti kép, a magyar értelmiség pályaképe annak a bemutatása, hogy a szerző miként vált azzá ami. A jól dokumentált mű elsődleges forrás a jövő történészei és gazdaságtörténészei számára.” (Kiss J. László tudományos igazgató, Magyar Külügyi Intézet)
„Nem az a könyv, amit szombat reggeltől vasárnap estig ki lehet olvasni, és nem is puszta technikai felsorolása az eseményeknek. Juhász Endre főtárgyaló közvetlen munkatársának könyve rendkívül alapos, feszegeti a műfaji határokat, memoárszerű, de szakszerű, jól dokumentált és a maga nemében egyedülálló monográfia. Széles rálátással közelíti meg a témát: hogyan oldotta meg Magyarország a tagság előfeltételeit képező „házi-feladatait”, hogyan küzdöttük magunkat előre a „rögös úton”. Aki részletesen és szellemi igénnyel kíváncsi arra, hogy mi történt a 3I témakör kitárgyalása során hazánk és az Unió, valamint annak nagy és kis tagállamai részéről, hogyan tudtuk és hogyan nem tudtuk kihasználni az EU-tagság lehetőségeit, hogy miért fontos számunkra az európai integráció, annak kiváló és megbízható háttéranyag, amit gyakran fogok használni oktatói munkámban. (Marján Attila Európa-ügyi igazgató, Magyar Külügyi Intézet)
„Enciklopédikus összeszedettségű és mégis olvasmányos, nagyszerű könyvét az egyetemi oktatói munkámban is igen jól tudom hasznosítani: idézni előadásaimban és ajánlani a hallgatóimnak olvasásra már ebben a félévben is.” (Kovács Árpád a Magyar Közgazdasági Társaság elnöke, egyetemi tanár,)
„Hatalmas, megkerülhetetlen, nélkülözhetetlen mű, mely bemutatja a hazai integrációs törekvések előtörténetét, a felkészülési folyamatot, a társulási szerződés kitárgyalását, a csatlakozási tárgyalások részleteit és a csatlakozás eredményeit a számok tükrében, a magyar uniós elnökség tevékenységének értékelésével bezárólag. Vérprofi munka: részletes, rendszerezett, szakszerű, tudományos igényű, dokumentált.” (Halm Tamás, Magyar Közgazdasági Társaság főtitkára, egyetemi oktató)
„Az 1980-as évektől kezdődően úgy gondolom, hogy az európai integrációnk előtt nyílott lehetőségeket jól használtuk ki, s ebben nagy szerepük volt személyesen azoknak a politikusoknak, diplomatáknak és szakértőknek, akik odaadóan törekedek a fontos nemzeti célunk elérésére. A lista hosszú lenne, de Hargita Árpádné előkelő helyen van közöttük. Visszaemlékezései és elemzései ezért óriási értékűek. A könyv végig kísér bennünket ezeken az évtizedeken, hitelesen írja le a történteket, a sikereinket és azokat a problémákat, amivel meg kellett birkóznunk. A könyv a személyes élmények és a szakmai elemzések kitűnő keveréke, haszonnal forgathatja a szakértő és az egyszerű érdeklődő egyaránt. A könyv hatalmas tényanyagot elemez szakszerűen, „tankönyv” azok számára, akik mélyebben kívánnak az európai integráción történetével és problémáival foglalkozni, s hasznos forrás a kutató számára. (Palánkai Tibor, Emeritus professzor Budapesti Corvinus Egyetem)
„Nálunk a tökéletesség a követelmény, s ezt a szerző komolyan vette. A könyv opus, mert belőle a fiatalabb nemzedékek megismerhetik jelenünk előzményeit, közel-múltunk sorsfordító eseményeit. Ez késztetett arra, hogy kiadjuk, noha terjedelme megközelíti a könyv fogalmának tűréshatárát.” (Bácskai István, a Gondolat Kiadó igazgatója)
Kozári Monika: A nyugdíjrendszer Magyarországon (recenzió)
2013-02-21
Nyugdíjrendszer Magyarországon – történeti aspektusból
Az idős emberek egyes csoportjairól történő állami gondoskodás, vagyis
a nyugdíj jóval régebbi múltra nyúlik vissza, mint gondolnánk. Úgy
tudjuk, hogy először IV. Henrik francia király (1553–1610)
adományozott ilyen jellegű járandóságokat elaggott tisztviselőinek,
sőt azok özvegyeinek is. Magyarországon – több mint százötven évvel
később – Mária Terézia vezette be 1771-ben. Mint Franciaországban,
ekkor még a Habsburg Birodalomban is csak az állami tisztviselőkre és
özvegyeikre vonatkozott. A nyugdíj összegét a fizetés és a szolgálati
idő függvényében állapították meg. Tíz-huszonöt év munkaviszony után a
fizetés egyharmada járt, ennél magasabb szolgálati idő esetén a
nyugdíj összege is emelkedett. Aki negyven évnél többet szolgált,
annak élete végéig korábbi fizetésének a teljes összege járt.
A recenzióról bővebben a Magyar Tudomány folyóirat 2013. évf. 2. számában olvashat.
Hargita Árpádné: Vissza Európába - rögös úton
2013-02-14
Könyv a magyar Eu-csatlakozásról
Tavaly decemberben - az Európai Tanács koppenhágai, a magyar EU-csatlakozási tárgyalásokat lezáró ülésének tízedik évfordulóján - az Európai Unió budapesti nagykövetségén mutatták be először a kerületünkben élő Hargita Árpádné Vissza Európába - rögös úton című könyvét. A decemberi bemutató januárban egy újabb követte a Magyar Külügyi Intézetben. Már önmagában ez is jelzi a kötet jelentőségét, az pedig különösen, hogy a decemberi eseményen részt vett Martonyi János külügyminiszter és a poszton elődje, Kovács László is. Mindkét - a csatlakozási tárgyalásokat irányító - politikus egybehangzóan hangsúlyozta, hogy a könyv e történelemfordító esemény szempontjából megkerülhetetlen forrás.
A cikkről bővebben a Budai Polgár folyóirat XXII. évfolyamának 3. számában olvashat.
Érték és értelmezés (recenzió)
2013-01-28
Érték és értelmezés – a „teremtő értékelés” attitüdje
Bibliotheca scientiae & artis címmel új sorozatot indított
útjára 2010-ben az Országos Széchényi Könyvtár, melynek első kötete „Érték és értelmezés” címmel jelent meg.
Nem szükségszerű, hogy egy intézményi
tanulmánykötet recenziója intézménytörténeti vonatkozások felvonultatására
teremtsen alkalmat, de a nemzeti könyvtárban folytatott tudományos
tevékenységet reprezentáló kötet bemutatása szinte maga után vonja a történeti
keretekbe helyezés szükségességét.
Az Országos Széchényi Könyvtár
gyűjteményéhez létrehozása pillanatától hozzátársult a tudományos, kutató
tevékenység. Széchényi Ferenc gróf az alapítással állandó szilárd alapot kívánt
teremteni a bontakozó hungarológiai kutatás számára, a Magyar Nemzeti Múzeum
alapítására vonatkozó tervezetben pedig egyenesen kimondatott, hogy „szükséges
lesz, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum, mint a magyar Tudományosság temploma (Palladis
Hungaricae sacrarium) megismertesse a hazával és a világgal a falai között
összegyűlő szellemi és anyagi kincseket. Evégből Acta Musei Hungarici címen
évkönyvet kell majd kiadnia.” Ez
az eleve hozzárendelt funkció az 1875-ben kinevezett új igazgató, Fraknói Vilmos programjában azzal a
szándékkal egészült ki, hogy a nemzeti jellegű – hungarika – kutatások
tudományos központjává kell fejleszteni a bibliotékát. 1934-ben a „Magyar
Nemzeti Múzeumról” szóló törvény 22. §-a A Magyar Nemzeti Múzeum tudományos és
közművelődési feladata címen a következőket mondja: „[...] az önkormányzati
szervezetébe tartozó intézmények feladata [...] a magyar nemzeti művelődés és a
tudományos kutatás szempontjából fontos [...] múzeumi, levéltári, könyvtári
anyaga gyűjtése, rendszerezése, nyilvántartása, a tudományos búvárkodás, a
gyűjtemények szemléltető kiállítása és ismertetése...” És még sorolhatnánk az
ezt támogató rendelkezések, főigazgatók sorát, fontosabb azonban megállapítani,
hogy az OSZK kiadói tevékenységében megjelenő reprezentatív műfajok – 1. nyomtatott
katalógusok a könyvtár állományáról; 2. bibliográfiák; 3. muzeális anyag
publikációja; 4. könyvtári tanulmányok; 5. könyvtárismertetők és kiállítási
katalógusok – híven mutatják a megfelelést a nemzeti könyvtári szerep és a kiadványpolitika
között.
A recenzióról bővebben a Könyv, Könyvtár, Könyvtáros című folyóirat 22. évf. 4. lapszámában (p. 61-64.) olvashat.
Magyar László András - A kapzsi hóhérné
2013-01-07
Magyar László András - A kapzsi hóhérné
A Gondolat Könyvkiadó komoly filológiai értéket nyújt
át az olvasóknak. A kapzsi hóhérné: Történetek nőkről a 16-17. századból címmel
ma már nem divatos, mégis igen érdekes történeteket közöl első ízben Magyar
László András latinból és németből fordított válogatása. A fordító
szellemes magyarázatokkal is bőven ellátta ezt a könyvet. A leírt dolgok egykor
valóban megestek.
A gyűjtemény 25 német, olasz, spanyol, francia
és németalföldi szerző történeteit mutatja be. Főszereplői orvosi, démonológiai
és tudományos művekből lépnek elénk. A rövid, szórakoztató írások szerzői
persze férfiak. Nem kifejezetten hízelgő ábrázolások nőkről, akik között akadt
prostituált, csaló, apáca, kikapós asszony, mártír, kuruzsló is.
A szereplők urak és szolgák, cselekedeteik az
emberi butaság, tudatlanság korabeli példái - fűszerezve kapzsisággal,
álszentséggel, kuruzslással. Éppen akkor történt mindez, amikor a katolikus
egyház dominanciája Európától Peruig az egész földkerekségen érvényesült. A boszorkányok
is általában nőneműek, többnyire ötletesek, talpraesettek, csak igyekeztek a
megmagyarázhatatlan jelenségeket valamilyen trükkel a maguk javára fordítani. A
betegségtől való rettegés sok kuruzslónak adott kenyeret akkoriban. Ha kiderült
a turpisság, az inkvizíció börtöneibe kerültek, ahol kínvallatással kiszedték
belőlük, hogy az ördöggel cimboráltak. Persze így is, úgy is kivégezték őket. A
katolikusság szabta meg a hitéletet, a tőlük különbözők hiedelmét a társadalom
kriminalizálta.
A főszereplő egy kislány, akit az árvaházból váltott ki egy átlagos
házaspár, s a maguk módján szeretettel mégis némi távolságtartással
neveltek.
Tanítgatják az Élet kisebb és nagyobb dolgaira, néha tettekkel és
érzelmekkel, de legtöbbször csak szavakkal, melyeket attól függően
magyaráznak meg számára, hogy mennyire érnek rá.
Senki fia ő, a senki földjén, de ártatlan, gyermeki naivitásával ő ebből semmit sem érzékel.
Talán ebben rejlik a gyenge pontja a regénynek.
Maga az alapötlet, miszerint gyermekszemmel nézve a világ teljesen más
képet fest, egy fantasztikus ötlet, ám párszor, jó párszor úgy éreztem,
hogy a világ meg nem értése túlságosan is felnőttes.
Hiszek abban, hogy a gyerekek sokkal többet megértenek a körülöttük lévő
világból, mint ahogy hiszik sokszor a felnőttek, legfeljebb talán
osztják meg ezt másokkal. De ez a könyv egy kvázi napló-féle, igenis
vártam volna, hogy meglássuk, hiába nincs megmagyarázva sok szó
jelentése, attól azok még otthonra lelnek a főhősnél, sokkal inkább,
mint sejtenénk.
Persze az olyan szavak, mint a tőke, profilírozás vagy idegenáradat valóban
nehezen kikövetkeztethető, de alapvetően hiszek abban, hogy legyen akár
a hetvenes évek, akár 2012, egy kislány is pontosan érzi, hogy az istencsapása csak egy kifejezés, és jelentését pontosan érti, hogy a taknyos lelenc fáj, ha neki mondják.
Ám ő csak gyűjti a szavakat, és nem keres mindenáron értelmet nekik.
A magyar nyelv Ausztriában és Szlovéniában (recenzió)
2013-01-07
Szépfalusi István - Vörös Ottó - Beregszászi Anikó - Kontra Miklós: A magyar nyelv Ausztriában és Szlovéniában
A szóban forgó kiadvány A magyar nyelv a Kárpátmedencében a XX. század végén című sorozat negyedik darabja. Az első Csernicskó István szerzőségében A magyar nyelv Ukrajnában(Kárpátalján) címmel 1998-ban jelent meg. Ezt Göncz Lajosnak A magyar nyelv Jugoszláviában (Vajdaságban) című könyve követte 1999-ben. A harmadik kötet Lanstyák István tollából A magyar nyelv Szlovákiában 2000-ben látott napvilágot. A sorozat negyedik darabja tehát az előzőhöz viszonyítva 12 év múlva jelenhetett meg. Ezt a késést a sorozatszerkesztő Kontra Miklós a könyvhöz írt előszóban az egyik szerző, Szépfalusi István 2000-ben váratlanulbekövetkezett halálával, valamint a szerkesztői tevékenységben közbejött akadályokkal okolja meg (22. old.). Végül is Szépfalusi Istvánnak ausztriai, Vörös Ottónak szlovéniai, 1996-1997-ben végzett terepmunkálatai után az elemző részek elkészítésében az előbb említett két szerzőn kívül Beregszászi Anikó és Kontra Miklós működött közre (22-23. old.).
A kritikáról bővebben a Vasi Szemle 2012. LXVI. évfolyam 5-6. számában olvashat.
Könyvbemutató volt Lendván - A magyar nyelv Ausztriában és Szlovéniában
2012-11-07
A lendvai könyvbemutatóról ide kattintva látható egy összefoglaló (4.44. perctől)
Szépfalusi István-Vörös Ottó-Beregszászi Anikó-Kontra Miklós A magyar nyelv Ausztriában és Szlovéniában
A magyar nyelv a
Kárpát-medencében a XX. század végén. Az 1990 előtti magyar
nyelvtudomány egyik adóssága volt, hogy nemigen foglalkozott Trianon
nyelvi következményeivel. A rendszerváltás után A magyar nyelv a
Kárpát-medencében a XX. század végén című kutatás keretében határon túli
és magyarországi nyelvészek elkészítették a környező országok
kisebbségi magyar nyelvhasználatának szociolingvisztikai elemzését
Trianontól az 1990-es évek közepéig. A kutatók azonos szerkezetben
tárgyalják a kisebbségi magyarok földrajzi és demográfiai jellemzőit,
politikai, gazdasági, kulturális és vallási helyzetét, a nyelvekhez
fűződő attitűdöket és a nyelvi konfliktusokat, a nyelvi törvényeket, a
magyar nyelv szerepét az oktatásban, a közigazgatásban és a
tömegtájékoztatásban. A szigorúan nyelvészeti részek a kétnyelvűség
hatásait írják le, vagyis a magyarországi magyarok és a határon túliak
közti nyelvi azonosságokat és különbségeket elemzik.
A kárpátaljai (1998), vajdasági (1999) és szlovákiai (2000) monográfiák
után most az összevont ausztriai és szlovéniai kötet jelenik meg. A
szerzők: †Szépfalusi István bécsi lelkész és szociográfus, Vörös Ottó
nyugalmazott főiskolai tanár (Szombathely), Beregszászi Anikó, a II.
Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola tanára, és Kontra Miklós, a
Szegedi Tudományegyetem professzora.
Magyar László András - A kapzsi hóhérné
2012-10-26
Magyar
László András: A kapzsi hóhérné
A gyűjtemény elbeszéléseiben,
méregkeverőkről, prostituáltakról, kikapós asszonykákról, apácákról, csalókról,
mártírokról, kuruzslókról, hóhérfeleségekről és kígyónőkről egyaránt szó esik.
A rövid és szórakoztató történetek hiteles képet adnak a nők korabeli
társadalmi helyzetéről, életmódjáról, szenvedéseiről, sőt -mivel a szövegek
kivétel nélkül férfiaktól származnak- bizony nem túlságosan hízelgő
megítéléséről is. A 16-17. század már szinte teljesen elfeledett irodalma
különleges csemege lehet mindazok számára, akik kedvelik a szórakoztató,
eseménydús, kissé véres és kegyetlen, olykor pajzán vagy egyenesen obszcén
olvasnivalót.
Nehezen jutok szóhoz ezután a könyv után. Egyfelől számomra tökéletes
volt, másrészt lesújtó is, hiszen egy drámát olvastam. Mérhetetlen
átmenet volt a könyv elejétől a végéig, nehéz volt a lelkemet
hozzáidomítani. Bár az elejétől sejteni lehetett, hogy komoly dologról
van szó, mégis könnyeden indult, a humora nálam mindent vitt, hiszen
ritkán húzódik mosolyra a szám járműveken, de itt megtörtént
folyamatosan. Aztán egyre süppedünk, süllyedünk bele a mély valóságba,
és csak imádkozunk Eváért.
Arcok, kézjegyek - „A NEMZET LELKIISMERETÉNEK” (recenzió)
2012-09-24
Gál Mihály: "A nemzet lelkiismeretének"
Németh László író dedikált könyvtára nyitja meg magát az érdeklődő
olvasó előtt. A könyv katalógus, a Németh-könyvtár ma fellelhető majdnem
nyolcszáz dedikált kötetének katalógusa. A műcímek, bejegyzések,
ajánlások, aláírások messze túlmutatnak önmagukon.
A dedikáció – vagyis a (legtöbbször frissen megjelent) könyv
hosszabb-rövidebb, általában tisztelgő beírással való ellátása – főként
arra a régebbi gyakorlatra vezethető vissza, amikor a szerző, műve
részeként-bevezetéseként, ilyen – akár igen terjedelmes – formában
mondott köszönetet sokszor hódolattal is illetett mecénásának,
pártfogójának.
A recenzió a Kultúra.huinternetes portálon olvasható.
A magyar jogbölcseleti gondolkodás kezdetei - recenzió
2012-09-06
Szabadfalvi József: A magyar jogbölcseleti gondolkodás kezdetei (Werbőczy Istvántól Somló Bódogig)
Dr. Miszti-Blasiusné dr. Szabó Zsuzsanna
A magyar jogbölcseleti gondolkodás kezdetei
Szabadfalvi József legújabb műve a magyar jogbölcseleti tradíció
kialakulásának folyamatát mutatja be. A szerző időben haladva szemlélteti azt a
folyamatot, ahogy a különböző eszmetörténeti irányzatok a magyar jogbölcseleti
gondolkodás ívében feltűnnek. A kezdeti pillanatot Webőczy 1517-ben megjelent
Tripartituma mutatja, a zárás pedig Somló Bódog 19-20. sz. fordulóján
kiteljesedő életműve. Somló munkásságának feldolgozása jelzi a címben is
szereplő végpontot, melynek indokára egyértelmű választ kapunk, miszerint a
szerző nem titkolt célja, hogy e kötet előtanulmánya legyen a második
világháborút követő tudománytörténeti korszak jelentőségét bemutató műnek.A
szerző a magyar jogbölcseleti hagyomány módszeres kutatója. A most megjelent
kötet előtt számos korábbi tanulmányban dolgozta fel a kötetben is bemutatott
életműveket. Ezen tudományos tevékenysége kiemelkedő pontja, az önálló kötetben
megjelenő kutatási tevékenység összegzése.
A recenzió a Magyar Jog 2012/6. számában olvasható.
Nemzetközi kötet, kárpátaljai társszerzővel
2012-09-05
Szépfalusi István – Vörös Ottó – Beregszászi Anikó – Kontra
Miklós: A magyar nyelv Ausztriában és Szlovéniában
Nemzetközi kötet, kárpátaljai társszerzővel
A magyar nyelvtudomány – elsősorban politikai okokból – közel hét
évtizeden át nem vizsgálta (tegyük hozzá: voltak idők, amikor nem is
vizsgálhatta) a Magyarországtól elszakított magyar milliók nyelvének
állapotát, nyelvi jogi, nyelvhasználati problémáikat. Az 1990-es évek
közepére hatalmas adósságot halmozott fel a magyar nyelvészet e téren.
Abban, hogy mára ez az adósság eltűnt, s hogy ma már lényeges
információink vannak a kisebbségben élő magyarok által használt magyar
nyelvváltozatokról, hatalmas szerepet játszott az a kutatócsoport, mely
az 1990-es évek derekán Kontra Miklós vezetésével arra vállalkozott,
hogy a nemzetközi tudományos kutatások módszertana szerint, egységes
szempontok szerint feltérképezi a Magyarországgal szomszédos országokban
élő magyarok nyelvi helyzetét, nyelvhasználatának jellegzetes vonásait.
Szabadfalvi József: A magyar jogbölcseleti gondolkodás kezdetei (Werbőczy Istvántól Somló Bódogig)
H. Szilágyi István
A megkésettség előnyei
Gondolatok Szabadfalvi József könyvéről
A jogelmélet egykori „miskolci
iskolájának” tagjaként Szabadfalvi József immár több mint két évtizede
elkötelezett kutatója a magyar jogbölcselet történetének, s meghatározó alakjává
vált a hazai jogelméletben a rendszerváltást megelőző években kezdődő kutatási
iránynak. Ez a kutatási irány elsősorban a két világháború közötti korszak
kiemelkedő jogfilozófusai által teremtett szellemi hagyományt igyekezett
rekonstruálni és rehabilitálni. Moór Gyula életművének tanulmányozása után
először az őt követő tudósgeneráció, Horváth Barna és tanítványi köre (Bibó
István, Szabó József, Losonczy István, Vass Tibor) munkássága került a szerző érdeklődésének
homlokterébe, az időben előrehaladva ezzel a „szocialista jogtudomány”
hivatalossá válásáig, 1949-ig. A szerző az utóbbi években fordította figyelmét
a Moórt megelőző korszak eszmetörténetére, egészen Werbőczyig visszatekintve, s
e vizsgálódásainak eredményeit összegezte ebben a kötetében, amely az idei
nyárutón jelent meg.
A recenzió a Pro Publico Bono című folyóirat online felületén olvasható.
Emigránscsoportok életrajza — Beszélgetés Frank Tiborral
2012-09-04
Emigránscsoportok életrajza — Beszélgetés Frank Tiborral
Az idei Ünnepi Könyvhétre jelentette meg a Gondolat Kiadó - nagy szakmai körültekintéssel - a Kettős kivándorlás. Budapest-Berlin-New York 1919-1945
című tekintélyes monográfiát, amelynek szerzője Frank Tibor, az MTA
doktora, az ELTE Angol-Amerikai Intézetének történész professzora. Mint
az előszóban írja, 25 évvel ezelőtt kezdett foglalkozni ezzel a témával,
de e munkája elkészültéig természetesen számos más könyv is megjelent a
tollából: saját és szerkesztett kötetek, szövegkiadások sora jelzi nagy
munkakedvét, sokoldalúságát.
- Hogy kezdődött ez a kutatómunka, és hogy nőtte ki magát könyvvé, amit erről - ha tetszik: ezzel - mondani akart?
-
Témaválasztásaim általában az emigrációval függtek össze. Egyik legelső
könyvem egy Angliába került magyar újságírónak, Zerffi Gusztávnak, egy
nagyon különleges figurának a története, aki 1849 után több mint másfél
évtizeden át osztrák kém volt, főként a londoni magyar emigránsokról
küldött jelentéseket, később brit történész lett, és művészettörténetet
is írt. A Kettős kivándorlás nagyon nagy levéltári anyag
földolgozására épül, ennek az összegyűjtése igényelte a legtöbb időt.
Megírni már gyorsabban ment. Nemcsak állami levéltárakról volt szó, ahol
a kutatás könnyebben megtervezhető - sokkal nehezebb volt megtalálni
Molnár Ferenc, Szigeti József, Zilahy Lajos, Moholy-Nagy László, Kármán
Tódor vagy Szilárd Leó, s egy sor más híres magyar író, tudós,
politikus, művész, mindenféle foglalkozású emigráns sokszor különféle
nyelveken olvasható, számtalan helyen lappangó irathagyatékát.
Az interjú a Könyvhét internetes portálján található.
Andri Snaer Magnason: LoveStar
2012-08-30
Andri Snaer Magnason: LoveStar
A nem túl távoli jövőben játszódó történet rendesen megkavarta a
lelkemet, gondolataimat. Egyértelmű volt, hogy Andri Snaer Magnason
fantáziájával az égvilágon semmi gond nincs. :-) De azért félelmetes,
ahogy ezeket papírra vetette, elképesztő, abszurd történetté formázta. A
Nagy Testvér, azaz LoveStar figyelő tekintete elől nem nagyon van
menekvés, ezt egyébként is régóta érezzük már. Az is sejthető, hogy a
világ alakulása, fejlődése olyan irányokat fog venni, amiket ma még
elképzelni sem tudunk.
A recenzióról bővebben a Sorolvasó könyves blogon olvashat.
Interjú Andri Snær Magnasonnal
2012-08-28
"Cserben hagyom az olvasóimat" - Interjú Andri Snær Magnasonnal
A négykötetes izlandi szerzőnek magyarul nemrég jelent meg második
regénye, a LoveStar. Magyarországi látogatásakor a regényről, a
marketingről, a skandináv krimikről és az izlandi kultúráról
beszélgettünk vele.
Magyar Narancs: Mennyire tud érvényesülni a hazájában és a világban egy skandináv szerző, ha soha nem írt krimit?
Fotó: Németh Dániel
Andri Snær Magnason: Krimit valóban nem írok, de a verseskötetem és a
gyerekregényem is bestseller, az utóbbit 25 nyelvre fordították le, az
Izlandról szóló non-fiction könyvemből pedig 250 ezer példány kelt el,
vagyis több, mint általában a krimikből - egyszóval nem igazán érzem a
késztetést, hogy bűnregényt írjak.
Az interjú a Magyar Narancs internetes oldalán olvasható.
Arnon Grunberg: Tirza
2012-08-27
Arnon Grunberg: Tirza
Ez a könyv csupa jól kigondolt becsapás, ügyes trükközés,
zseniális szélhámosság, kezdve azzal, hogy a címszereplő Tirzát, a
tizennyolc éves holland lányt, a család napkirálynőjét annak ellenére,
hogy a történet látszólag körülötte forog, a terjedelmes könyv első
harmadában csak várjuk, az utolsó harmadában pedig keressük, mert
afrikai utazása során eltűnik.
A recenzióról bővebben a Magyar Narancs internetes portálján olvashat.
Andri Snær Magnason: LoveStar
2012-08-13
Andri Snær Magnason: LoveStar
A LoveStar egy izlandi gigacég, amely forradalmasította
a modern társadalom emberei közötti kommunikációt. Ez két dologban
összpontosul. Egyrészt száműzték a vezetékeket, a "drótnélküliek" tehát
készülék nélkül, különféle hullámokat fogva tudnak telefonálni, tévét
nézni vagy rádiót hallgatni. Az új technológia pedig számtalan új
munkakört is kínál, így rengetegen adják bérbe a beszédközpontjukat vagy
különféle biológiai reflexeiket, mintegy transzparenst kínálva a
termékek promotálására. Hogy is néz ki ez a valóságban? Ha egy ember
epilepsziás rohamot kap a piac közepén, majd habzó szájjal fetrengve
maga alá piszkít, nagy valószínűséggel csak "reklámkelepcében" van, és
másodperceken belül elkiáltja magát: Ford! Így jár, ha nem vesz új modellt! Aggodalomra tehát semmi ok. Különben is a legtöbb rikkancs sokkal diszkrétebb: például Whiskas!-szal válaszol egy hellóra.
A recenzióról bővebben a kultblog internetes oldalán olvashat.
Arnon Grumberg: Tirza - A száműzött én rekviemje
2012-07-27
A száműzött én rekviemje
Hat nő és két férfi játszik szerepet Jörgen Hofmeester életében,
melybe pár hétre bekapcsolódunk, de flashbackek révén egész életével
megismerkedünk. E hat nő és két férfi életének sok párhuzamosságot
felmutató eseményeiben társai, tönkretevői és áldozatai. Folyton lelépő,
anyának alkalmatlan felesége, két lánya, akiket partnereikkel
megpillant, érettségiző lánya osztálytársnője, akit megpróbál magévá
tenni, exszeretője: a ghánai takarítónő és egy kilencéves namíbiai
gyermekprostituált, akinek elbeszéli életét.
Mindez úgy hangzik, mintha Hofmeester perverz fráter lenne, holott
nem az. Az írói alakformálás szerint gondos családapa. Mindent és
mindenkit elveszít, de azt már nem bírja elviselni, hogy kisebbik
gyermekétől, Tirzától is elszakadjon, akinek életét kissé
megnyomorította, mégis mindent elkövetett gyógyulásáért. Az Amszterdam
divatos negyedében élő kirúgott szerkesztő reggelente úgy tesz, mintha
munkába indulna.
Szánalomra méltó igyekezet. Kik vagyunk mi, kik a kultúra gyermekei?
Kerítés-korok neveltjei, szabályok betartói, önmagunkon uralkodók? A
kölykeink fellázadnak ellenünk, ahogy mi lázadtunk apáink értékrendje
ellen – hamisa láttán betarthatatlan értékrendjeink ellen lázadnak fel. A
kultúra a vereség belátásának képessége? Hiszen a saját szabályainkat
nem tudjuk betartani. A kölykeink fellázadnak az értékrendek ellen, amit
üres álcaként, megszokásból hirdetünk, a karrierútjaink ellen, amelyek
megalkuvás-történetek, a szabályaink ellen, amiket folyvást megszegünk.
Megtanulhatunk hazudni. Nekik is – jó szándékból, kíméletből. S mintha
ez lenne a leginkább átadható minta – megtanulnak hazudni nekünk, jó
szándékból, kíméletből. Holott elsősorban magunknak hazudunk, ahogy ők
is, és egyre ügyesebben. Elhallgatjuk magunk elől a történetünk.
A recenzióról bővebben az ekultura.hu internetes oldalon olvashat.
Andri Snaer Magnason: LoveStar
2012-07-26
Andri Snaer Magnason: LoveStar
A nem túl távoli jövőben a LoveStar nevű izlandi gigacég nemcsak az
emberek közti kommunikációt forradalmasítja, amikor a „madárhullámok”
segítségével végképp megszabadítja az embereket a „drótok rabságából”.
Hiszen a madárhullámok segítségével kikalkulálható lett a lélek másik
fele, a neked rendelt, az egyetlen – tudományos alapossággal és száz
százalékos hatékonysággal. Aki teheti, elzarándokol a távoli sziget
inLOVE élményparkjába, hogy végre rátaláljon az igaz szerelem. Öregen
így is ide vezet majd az útja – amikor eljön az idő a LoveDeath várja, a
kilövés, és a dicső hullás, hogy gyönyörűen, hullócsillagként égjen el a
légkörben az, amire barbárabb időkben szörnyű sors várt – ezt nem
részletezném, a „rothadó anyu” kampány amúgy is megtette.
A recenzióról bővebben az ekultura.hu internetes oldalon olvashat.
Claire Kilroy: Finomhangolás
2012-07-19
Claire Kilroy: Finomhangolás
Számomra mindig roppant izgalmas olyasvalakiről olvasni, akinek van egy
mániája, aminek a kedvéért mindent hajlandó feladni. Az pedig különösen
izgalmas, ha az illető maga sem tudja előre, mi lesz az, ami annyira
megmozgatja, hogy képes miatta mindent felrúgni maga körül, és ezért őt
magát is meglepetésként éri a saját megszállottsága.
A Finomhangolás főszereplője, a hegedűművésznő Eva Tyne is ilyesféle karakter...
A recenzióról bővebben az ekultura.hu internetes oldalon olvashat.
Stefan Kassay: Vállalat és vállalkozás
2012-07-19
A vállalatirányítás fontos eszköze a hatalom
Egy vállalat irányítása valójában nem más, mint az emberek
vezetése, a vállalatirányítás alapja, hogy miként viselkednek a menedzserek és
a beosztottak az egyének és a csoportok irányításakor − fogalmaz Stefan Kassay
professzor Vállalat és vállalkozás című, szerdán megjelenő kötete kapcsán.
A
vállalkozói környezetet azon tulajdonosi viszonyok alakítják, amelyekhez a
stratégiák, a szerkezetek és a vállalatirányítás egyéb területei kapcsolódnak,
a valóságban azonban egyes területek egymásba olvadnak − annak felismerése
pedig, hogy lehetetlen az alrendszerek között fennálló minden lehetséges
kapcsolat leírása, biztosítja a komplex, stratégiailag orientált
vállalatirányítást − állítja Stefan Kassay professzor.
Arnon Grunberg Tirza című regénye a kortárs holland irodalom
egyik legsikeresebb darabja. Az elmúlásról és egy apa lánya iránt érzett
túlcsorduló szeretetéről szóló regény kapcsán a szerzővel beszélgettünk
többek között arról, lehet-e valakit rosszul szeretni. - Szekeres Dóra
interjúja a Litera.hu internetes portálon olvasható.
Minden szerzőben ott van valahol a szadista - Interjú Arnon Grunberggel
2012-07-10
"Elcsábítom az olvasót, amennyire csak lehet, közel viszem
Hofmeesterhez, hogy együttérzést ébresszek iránta. Nem akarok
moralizálni, de végeredményben az a célom, hogy elérjem, önmagunkban
ismerjük fel a szörnyeteget, ezzel kísérteties hatást kiváltva". Az interjú bővebben a Prae.hu internetes portálon olvasható.
Boka László: Szöveg - Emlék - Kép
2012-05-30
Vonzások és választások: a
könyvtár dicsérete: Szöveg – Emlék – Kép (Bibliotheca Scientiae et Artis)
szerk. Boka László és P. Vásárhelyi Judit, Bp., OSZK-Gondolat, 2011.
Tóth Zsombor - Békés Enikő
A cím végső soron a recenzensek
eltérő álláspontjainak és olvasatainak metszéspontszerű találkozásait (is)
jelzi, hiszen a kommentálva olvasás-írás négykezes praxisa különleges szakmai
élmény lenyomatát hagyta bennünk. Ez is egy emlék/kép, melyet e recenzió
vázlatos, önkényesen válogató szemléje szövegesít meg. Már a címben kihangsúlyozott
szöveg-emlék-kép olyan relációt proponál, melynek elméleti keretébe változatos
és gazdag stúdiumok egész sora illeszkedik. Valóban, a tanulmánykötet az
intermedialitás és interdiszciplinaritás olyan impozáns horizontját tárja fel
az olvasó előtt, amely egyértelműn kapcsolja a tanulmánykötethez a könyvtár
fogalmának intézményi, szellemi, intellektuális, érzelmi-sőt személyes
konnotációit s referenciáit. Az egyes tanulmányok
diszciplinárisan-módszertanilag is eltérő diskurzusai egy forrás, esemény, személy,
intézmény adott médiumokhoz köthető, vagy ezekben dokumentálódó, reprezentálódó
narrációit összegzik.
A tanulmányok tematikus
rendszerezése nem volt a kötet szerkesztőinek fő célja, így csupán
körvonalaiban rajzolódik ki az a rendszerszerűség, amely egy hozzávetőleges
kettős megosztást sugall. Felismerni vélünk egy nagyobb korpuszt, amely a
középkori és kora újkori írásbeliség és művelődés, sőt ezen belül a
könyvkultúra és annak használati habitusait tárgyaló írásokat tartalmazza. Egy
második, kisebb terjedelmű rész a 18.–19.–20. századi vonatkozású írásokat
tartalmazza, változatos tematikai és diszciplináris lebontásban, a
forrásfeltáró, bemutató jellegű írásoktól a politikai eszmetörténet,
társadalomtörténet és művelődéstörténeti esettanulmányokig. Ez a két tömb nincs
egyensúlyban, sőt ez utóbbi szövegek nem egyértelműen illeszkednek a megadott
címhez. Meggyőződésünk, hogy egy alcím indokolt lett volna, hiszen egy
változatos tematikájú, sőt módszertanilag és diszciplinárisan is ennyire
sokszínű, nagy terjedelmű korpusz kohézióját érdemben erősíthette volna. A
továbbiakban az általunk beazonosított szerkezeti felépítés mentén, nem
kronológiai elvet követve, szemlézzük majdnem mindegyik tanulmányt, elsősorban
azokat, amelyek forrásanyagára, módszerére valamelyest érdembeli rálátásunk
van.
Az általunk első szerkezeti
tömbként tételezett, lazán összefüggő szerkezeti egységben több olyan
művészettörténeti témájú írás is helyet kapott, mely a kódexek, illetve a nyomtatott
könyvek illusztrálására szolgáló képeket elemzi, a képeknek helyet adó
szövegektől azonban ezek a tanulmányok sem tudnak és nem is akarnak elszakadni,
hiszen az ábrázolások csak a szövegtesttel együtt, azok kontextusában
értelmezhetőek. A vizuális kultúra emlékeivel foglalkozik a kötet két utolsó
tanulmánya is, melyek az ex librisek illetve a fotográfia korai emlékeire és
ezek vizsgálatának a módszertanára hívják fel a figyelmet. A művészettörténeti
vonatkozású tanulmányok sorát Marosi Ernő akadémikus cikke nyitja.
Marosi Ernő: A Pray-kódex húsvéti
képsorához.
A kódexek kutatása a középkori
művészettel foglalkozók számára alapvető kiindulási pont, ugyanakkor a médium
sajátosságai, a monumentális képi műfajoktól való eltérései miatt vizsgálatuk
gyakran nehéz feladatnak bizonyul. Az OSZK-ban őrzött, a Halotti beszédet is
tartalmazó, Pray György jezsuita történészről elnevezett 13. századi kódex
tollrajzainak stiláris jegyei délnémet, salzburgi kapcsolatokat mutatnak, amint
ezt már korábban Wehli Tünde kutatásai kimutatták. Marosi Ernő jelen tanulmányában
egyrészt felülvizsgálja saját korábbi értékítéletét, melyben a tollrajzok
alkotóját gyakorlatlan kezű mesternek nevezte, valamint felhívja a figyelmet a
képek összeállításának igényességére. A szerző ismerteti, hogy az
illusztrációkat tartalmazó lapok a kódexen belül nem az eredeti helyükön
találhatóak, éppen ezért fontos megállapítani, hogy eredetileg melyik
szövegrészhez tartozhattak. Marosi véleménye szerint a képsorok témájuk alapján
a húsvét ünnepköréhez kapcsolhatóak (mint például a Levétel a keresztről, vagy
Sírba tétel jelenetek). A képek elrendezését korabeli kódexekkel veti össze,
ebben az összehasonlításban is fontos szerephez jut a képek és az evangélium
egyes szövegrészeinek egymáshoz való viszonya. A Pray-kódexben megfigyelhető
összeállításról, figyelembe véve az egyes képeknek az elhelyezkedését és
sorrendjét, Marosi azt állapítja meg, hogy az a régebbi típusú evangeliáriumok
elrendezését követi. A szerző a tőle megszokott gazdag tárgyi tudással mutatja
be a kódexben szereplő egyes képtípusok (pl. Levétel a keresztről) nyugati
illetve bizánci művészetből vett ikonográfiai párhuzamait.
Boreczky Anna: A pozsonyi
káptalan Ganoys Venceltől való középkori Bibliájának története. (OSZK,
Kézirattár, Cod. Lat. 78.)
Boreczky Anna az OSZK Fragmenta
codicum kutatócsoportjának a tagja, feladata a középkori kódexillusztrációk
kutatása. A kötet egyik másik szerzőjével, Németh Andrással közösen nemrégiben
egy a könyvtárban őrzött illusztrált késő antik regény töredékes kéziratának a
felfedezésével vívta ki a hazai és a nemzetközi tudományos élet elismerését. (A
kézirat tanulmányokkal kísért fakszimile kiadását lásd: Apollonius pictus. Egy
illusztrált késő antik regény 1000 körül. An illustrated late antique romance
around 1000, szerk. Boreczky Anna és Németh András, Bp., OSZK, 2011.) Boreczky
ebben a cikkében a Pray kódexszel együtt 1813-ban, a pozsonyi káptalan
ajándékaként az OSZK-ba került Ganoys Vencel Bibliájával foglalkozik. Amint azt
a szerző elmondja, a Pozsonyban fennmaradt 14−15. századi gazdag emlékanyag
alapján képet kaphatunk a korszak magyarországi városi könyvkultúrájáról.
Boreczky Anna meggyőzően rekonstruálja a Biblia keletkezésének mintegy száz
évet felölelő történetét, amely a 1300 körüli évek Franciaországából Prágán
keresztül Pozsonyig vezet el, és rávilágít a francia-cseh művészeti kapcsolatok
intenzitására is.
Kovács Eszter: Magyarországi
jezsuita portrék Matěj Tanner könyveiben.
Tanner 17. századi cseh jezsuita
szerzetes, professzor, aki két kötetben írta meg a rend legnagyobbjainak
életrajzát, akik között több magyar származású jezsuitát is bemutatott. Az
életrajzok mellett a szerzetesekről portrékat is közölt, melyeket a kor ismert
festője és könyvillusztrátora, Karel Škreta készített. A magyar származású,
vagy Magyarországon is tevékenykedő jezsuiták között szerepel többek között
Pázmány Péter, Káldi György vagy Paulus Cyrianus. Tanner műveiről megtudhatjuk,
hogy célja nem annyira a hiteles történetírás volt, mint inkább az életrajzokon
keresztül a példaállítás. Ezzel állnak összhangban a metszet-illusztrációk is,
melyek a szerzetesek életéből kiragadott egy-egy jellemző pillanatot örökítenek
meg, mint például a betegápolás, vagy egyéb karitatív tevékenységek. Az igényes
képek láttán azonban marad némi hiányérzet az olvasóban, talán érdemes lett
volna többet foglalkozni a metszetek ikonográfiájával, előképeikkel és
készítőjükkel.
Csobán Endre Attila: Veritas
temporis filia. Egy 18. századi pozsonyi címlapelőzék értelmezése.
A tanulmány egy 18. századi,
Pozsonyban megjelent földrajzi mű címlapelőzékének nyújtja izgalmas
értelmezését, elsősorban emblémás-könyvek alapján, valamint Johannes Trithemius
apátnak a hét arkangyalról, mint a Föld kormányzóiról szóló tanítását alapul
véve. Bár a szerző tanulmánya végén röviden ismerteti a metszetnek a
felvilágosodás szellemiségéhez közelebb álló másik lehetséges interpretációját
is, ő maga azonban egy teológiai, s az isteni gondviselésre, üdvtörténetre és
az isteni igazság és igazságosság megnyilvánulására utaló allegóriaként
értelmezi a jelenetet, illetve a címlapon ábrázolt alakokat.
Vasné Tóth Kornélia: Az ex
librisek interpretációjának új irányai, ex libris és hungarikakutatás.
A tanulmány azt mutatja be,
hogyan lehet az ex libriseket önálló kisgrafikai alkotásként, kompozícióként
értelmezni, eredeti, gyakorlati funkciójuktól és rendeltetési helyüktől, a
könyvtől függetlenül kezelve őket. A szerző ismerteti azokat a modern
képelméleti irányzatokat, melyek az ikonográfia és ikonológia módszerén kívül
alkalmazhatóak az ex librisek kutatás során. Az ex libris találó kifejezéssel
élve tulajdonképpen ”grafikai epigrammaként” is meghatározható, hatása a
műfajból adódó tömörségben rejlik, hiszen a tartalom emblémaszerűen egy
kisméretű kompozícióba sűrítve konstruálódik meg. Az ex librisek esetében, az
emblémákhoz hasonlóan a rövid kísérőszöveg kiegészíti a kép által hordozott
információt, ez utalhat a tulajdonos nevén kívül az adott könyvtár valamely
speciális tematikus egységére, de olyan példányokról is olvashatunk, ahol maga
az ábrázolás vizuális rejtvény formájában utal a tulajdonos nevére. Zrínyi
Miklós ex librise pedig arra jó példa, hogy néha a képi ábrázolást jelmondat is
kíséri: Sors bona nihil aliud. A tanulmány végül kitér az ex librisek, mint
hungarikumok kutatására, amely a magyar vonatkozású, de külföldön megtalálható
emlékek feltárására irányul, ezen belül részletesebben ismertet néhány darabot
a moszkvai Rudomino Összorosz Állami Idegennyelvű Könyvtár Ritka Könyvek
Osztályának hungarikumai közül. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a tanulmánynak
meglehetősen szegényes a képanyaga, ahhoz képest, hogy milyen részletesen és
alaposan foglalkozik az ex librisek történetével és fajtáival, érdemes lett
volna több ábrával illusztrálni ezt az egyébként gazdag tárgyi tudást
felvonultató írást.
Horváth Iván – Harangozó Ádám – Németh Nikolett – Tubay Tiziano: A Nikolsburgi
Ábécé hitelességének kérdése: előzetes közlemény.
Egy összeszokottnak tűnő csapat közös munkájából készült el a kötet talán
legizgalmasabb tanulmánya. Ez annak is értelemszerű következménye, hogy egy
olyan titokzatos nyelvemléket vizsgálnak, mint a Nikolsburgi Ábécé, amely nem
más, mint egy rovásábécé. A szerzők szemléletes módon vázolják azokat az
alapvető problémákat, amelyek ezzel a nyelvemlékkel, különösen hitelességével függnek
össze. Ugyanis nem téveszthető szem elől, hogy a Nikolsburgi Ábécé remekül
illeszkedik a kitalált tradíciók, azaz „invented tradition” típusú történelem
hamísítási kísérleteinek sorába, amit a sajátosan reneszánszkori, politikai
jelentőséggel átitatott hun-magyar, Attila-Mátyás propaganda kontextusa valóban
megerősít. A hitelesség kérdését illetően a szerzők a Nikolsburgi Ábécét
hangtani majd könyvtörténeti szempontból vizsgálták meg és jutottak el a
felismerésre, hogy a szöveg nem lehet modern kori hamisítvány, hanem eredeti
nyelvemlék, amelynek terminus ante quem-je 1489 körülire tehető.
Madas Edit: Az Érsekújvári Kódex,
mint a menekülő apácák hordozható könyvtára és két új forrásazonosítás.
Madas Edit értékes
műhelytanulmánya az Érsekújvári Kódexről készült, amely így a 2009-es
gyűjteményes nyelvemlék-kiállításhoz kapcsolódik, illetve a 2011-ben kiadott
hasonmás kiadást (Régi Magyar kódexek 30) is reflektálja. A szerző szakértelmét
és kiváló munkáját dicséri ez a dolgozat is, amely az Érsekújvári Kódex két
eddig ismeretlen 13. századi latin forrását azonosította be. Két latin nyelvű,
a húsvéti Ünnephez kapcsolódó – egy nagyböjti és nagyheti– prédikációból átvett
önálló tanításról van szó. Az első forrás Iacobus de Voragine nagyszombati
beszédének egy részlete, amelyet a magyar forrás mellé helyezve, párhuzamosan
közöl is Madas Edit e tanulmányában, míg a második forrás Hugo a Sancto Caro
nagyböjt negyedik vasárnapjára írott két beszéde.
Németh András: Egy újabb
nemzetközi jelentőségű kódextöredék az OSZK-ban (Cod. Graec. 4.)
Németh András, jelenleg a berlini
Max-Planck Institut ösztöndíjasa, tanulmányának címében egy új kódextöredék
felfedezését jelenti be. A felfedezés mondhatni pusztán a véletlennek
köszönhető, hiszen a Régi Nyomtatványok Tárának a munkatársa, Varga Bernadett
egy aukciós ajánlat ellenőrzése miatt vette kézbe a pozsonyi ferences
Bonaventura Hocquard Perspectivs című művét (1651), így fedezte fel, hogy a nyomtatványt
egy görög írást tartalmazó pergamenkötésbe kötötték be. Hamarosan az is
kiderült, hogy a mű ugyanazon kiadásának egy másik, a budapesti Piarista
Központi Levéltárban őrzött példányát ugyanannak a görög kódexnek a kettős
levelébe kötötték, mint az OSZK töredékét. Németh Andrásnak sikerült
beazonosítania a görög szöveget, amely Eustratios, nikaiai metropolita
(1050/60–1120) bizánci teológus és filozófus Arisztotelész Nikomakhoszi Etika
című művéhez írott kommentárjának egy részletét tartalmazza. Megtudhatjuk
továbbá, hogy a kötésből ezen kívül még több kézirattöredék is előkerült, mint
például az a tömítőanyagnak használt mű, amely egy kálvinista démonológus,
Joannes Weyer (1515–1588) tollából származik. A szerző elítélte a
boszorkányüldözéseket, amiért a pápa tiltólistára tette a könyvet, így az nem
véletlenül végezte Hocquard hitvitázó művének kötésében elrejtve. A kötet
megrendelője a felvidéki evangélikusok közül kerülhetett ki, akik ellen szólt a
vitairat. Németh András ismerteti a görög kódextöredék művelődéstörténeti
jelentőségét, meghatározva annak keletkezési korát és helyét a
szöveghagyományban. Mindezek alapján azt a következtetést vonja le, hogy a
12–13. század fordulóján keletkezett kódex a kommentár egyik legkorábbi
változatát tartalmazza, továbbá megállapítja, hogy a másolás ideje egybeesik a
Nikomakhoszi Etika nyugati recepciótörténetének kezdetével.
Kertész Balázsné Bíró Csilla:
Andreas Pannonius és Petrarca De viris illustribus című életrajzgyűjteménye.
Bíró Csilla, a Régi Nyomtatványok
Tárának munkatársa, a XV. századi karthauzi szerzetes Énekek énekéhez írott
kommentárjából írja doktori disszertációját, ebben a tanulmányában azonban a
szerző egy másik művével, az Ercole d’Este ferrarai herceg számára írt
királytükör forrásaival foglalkozik. A humanista királytükör elengedhetetlen
eszköze a híres ókori személyiségek példaképként történő bemutatása. Bíró
Csilla megállapítja, hogy Andreas Pannonius a II. pun háború hősét, Scipio
Africanus Maiort ajánlja a ferrarai herceg számára követendő fő mintaképül, és
azt is kimutatja, hogy ezt Petrarca műveinek a felhasználásával teszi. Scipio
humanista recepcióját ugyanis Petrarca alapozta meg, aki több művében nem csak
az ideális hadvezér alakját, hanem a vallásosság és az önmegtartóztatás
példaképét is Scipióban látta. A tanulmány alapos filológiai és
irodalomtörténeti elemzésének köszönhetően kibontakozik előttünk Scipio 14–15.
századi recepciója, ezen keresztül pedig a szerzőnek alkalma nyílik arra is,
hogy felhívja a figyelmet a humanista forráskezelés sajátosságaira. A szerző
kikutatta, hogy Andreas Pannonius Scipio petrarcai életrajzának melyik
szövegvariánsát használhatta fel, és ennek alátámasztására a tanulmány végén a
két szerző párhuzamos szöveghelyeit közli.
Farkas Gábor Farkas: „A tüzes
sárkány”
Farkas Gábor, a Régi Nyomtatványok
Tárának vezetője 2011-ben megjelent Régi könyvek, új csillagok című könyvében a
régi magyar irodalom csillagászati emlékeivel és a 16. századi kozmoszelméletek
magyarországi recepciójával foglalkozott. A szerző jelen cikkével is a
tudománytörténet területére kalauzol el bennünket, s a kora újkori
magyarországi történeti irodalomban előforduló, különleges égi jelenségek
leírásait veszi számba, illetve veti össze egymással. A tudománytörténet-írás
eredményei segítségével értelmezhető források beszámolnak például arról, hogyan
interpretálták az üstökösök megjelenését, mely leírásokra a valóságos
megfigyelésen kívül még az ókori szöveghelyek is hatottak. (Ez a humanista
eredetű, Anthony Grafton szavaival élve „szövegközpontú tudományosság” jellemző
volt a tudomány egyéb területeire is, hasonló jelenséget figyelhetünk meg
például az anatómia történetében is: az orvosokat a régi szövegek
megállapításai még akkor is befolyásolták, amikor a boncolás során, szabad
szemmel már egészen mást láttak, mint amit az autoritásnak tartott forrásokban
olvashattak.) A vizsgált szövegekből megismerhetjük a háromszáz évenként
visszatérő kométa legendáját is, melynek hagyománya egészen a XIX. századig
tartotta magát, eredetét pedig a betlehemi csillagra vezették vissza. A
tanulmányban a gazdagon dokumentált kora újkori művek között találhatunk
beszámolót a fénytörésből adódó, különleges halo-jelenségről is, vagy
meteorithullásokról. Farkas Gábor végezetül a tanulmányának címéül szolgáló,
Székely István, egykori ferences szerzetes világkrónikájában szereplő tüzes sárkány
leírását veti össze a többi forrással és ezek alapján azt értelmezi, hogy a
szerző milyen természeti jelenséget örökíthetett meg.
Sarbak Gábor: A pálosok és a
könyv.
Sarbak Gábor, az egyetlen magyar
alapítású magyar szerzetesrend, a pálosok tevékenységével és történetével már
több publikációjában is foglalkozott, ezúttal a könyv és az olvasás szerepét
igyekszik feltárni a pálos környezetben keletkezett írásművek segítségével.
Vizsgálatának fő forrásai Gyöngyösi Gergely, a rend perjelének írásai, a rend
életének szabályait összefoglaló, 1520-ban megjelent Declarationes
constitutionum, és a rend történetével foglalkozó Vitae fratrum eremitarum. A
tanulmányban kirajzolódik előttünk az írásbeliség és olvasáskultúra jelentősége
a pálos renden belül, illetve a saját történetük feldolgozásához felhasznált
források kezelésének a módja, valamint az egyéb könyvhasználatra és javasolt
olvasmányokra vonatkozó utalások rendszere.
P. Vásárhelyi Judit: „Énekeljetek neki vígan, gyönyörű szép új éneket!” A
bibliai zsoltárok és a Psalterium Ungaricum (Herborn, 1607).
A kora újkori magyar irodalom egyik legjelentősebb szerzőjéről, a költőként
kevésbé kanonizált Szenci Molnár Albertről ír P.Vásárhelyi Judit. Vizsgálata
során, melynek számos publikált előzménye ismert, ezúttal Szenci Molnár Albert
zsoltárhasználatára fókuszál. Ego-dokumentumok alapján mutatja ki, hogy Molnár
Albertnek már 1604-ben eltökélt szándéka volt lefordítani Lobwasser Psalterjét.
A zsoltárfordítói program következő stációja nyilván az 1606-os szisztematikus
fordítás, amit 1606. szeptember 23-án fejezett be. Újdonságnak számít az a
felismerés, amely zenei idézetek alapján nemcsak Molnár Albert rendhagyó zenei
iskolázottságára következtet, hanem megerősíti azt a szakirodalmi sejtést,
miszerint a zsoltárfordító tudott kottából énekelni. A tanulmány teljes képet
rajzol Molnár Albert zsoltárköltészetéről, utalva arra, hogy 150 genfi zsoltár
lefordításán kívül, 1607 és 1612 között 13 éneket szerzett, illetve fordított
le a francia zsoltárok dallamára. Nem mindennapi ez a költői teljesítmény,
különösen a kora újkori magyar kultúrában, másrészt a tanulmány szerzője azt is
jogosan állapítja meg, hogy Szenczi Molnár Albert fordításaival,
énekgyűjteményével a világszerte elterjedt genfi dallamok hazai meghonosodását
igyekezett elősegíteni.
Sirató Ildikó: Pálóczi Horváth
Ádám drámaszövegeinek néhány filológiai és színjátszás-történeti összefüggése.
Sirató Ildikó tanulmánya, hasonló
módon, Pálóczi Horváth Ádám életművének értékeléséhez szolgáltat újabb
szempontokat és új eredményeket. Pálóczi Horvát három drámai szövegét a Fogoly
Hunyadi, A tétényi leány Mátyás királynál, illetve a Hyperboréi Zsenge címűt
vizsgálja filológiai és színjátszás-történeti összefüggésekben. A kéziratban
maradt szövegek vizsgálatakor keletkezés- és befogadás-történeti szempontokat
követ, de a „close reading” módszertana felől szimbólum-vizsgálatot is elvégez.
Sirató Ildikó tanulmánya annál inkább figyelemreméltó, mert az a Pálóczi Horváth
kutatások számára egy jelentős kutatási perspektívát nyitott meg, amelyről maga
számol be a Magyar Arión című kötetben.
A tömböt két nyomdatörténeti vonatkozású tanulmány zárja, mindkettő értékes
adalékokat szolgáltat művelődéstörténeti kérdések megválaszolásához.
Bánfi Szilvia: A tévesen Raphael
Hoffhalternek tulajdonított nyomtatványokról.
Bánfi Szilvia, a lengyel
származású Raphael Hoffhalterről értekezik, aki nagy hatással volt a magyar
nyomdászat kialakulására. A tanulmány nagy novuma, hogy a Hoffhalter műhelyből
származónak tartott kötetek összegyűjtése és vizsgálata után, sikerült
beazonosítani két olyan sajtóterméket, amelyeknek a kiadását tévesen
tulajdonították Hoffhalternek. Egyik mű Bornemisza Péter Tragoedia magyar
nyelven, amelyről tévesen állítja Oláh Szabolcs a 2009-ben készült fakszimile
kiadásban, hogy Hoffhalter bécsi nyomdájában készült. A másik sajtótermék pedig
a 12 levél terjedelmű Sigismund von Herberstein életrajzát bemutató nyomtatvány.
V. Ecsedy Judit: „Egy szép bécsi
könyvnyomtató műhely”
A szerző a bécsi magyar
folyóiratban, a Magyar Kurírban megjelent hirdetés epizódjából építi fel
vizsgálata argumentációját. Célja választ keresni arra, hogy Anton van Haykul
és bécsi nyomdája hogyan járult hozzá magyar nyomtatványok előállításához vagy
éppenséggel miként késleltette azok megjelenését. (Ezt elsősorban Kazinczy
esete illusztrálja a legjobban, aki Egyveleg írásait szándékozott ott
megjelentetni). A tanulmány végkifejlete, amely a Sárospataki nyomda
felállításáról referál (1807), melyet Szentes József indított el és feles
társul maga mellé Haykul Antalt vette, aki kb. 1809-ig tartott ki mellette,
kétségtelenül olyan mozzanata a magyar művelődéstörténetnek, amelyet a korszak
irodalomtörténészei is értékelnek majd.
A második tömb írásai nemcsak időben kerülnek közelebb a jelen horizontjához,
hanem világos elmozdulást mutatnak a társadalomtörténet és általánosan
értelmezett történetírás diszciplináris perspektívája irányába. A könyves
kultúra, írásbeliség és nyomdatörténet helyett olyan társadalomtörténeti
módszereket és diskurzusokat megjelenítő jelentős írásokat olvashatunk itt,
amelyek a címben megjelölt emlék mint kulturális-közösségi emlékezet, sőt
emlékezési hely elméleti kontextusából indítanak értelmezéseket.
Rajnai Edit: Az „esztergomi
eset”. A vidéki színigazgatók állomásválasztási lehetőségei az 1880-as években.
Rajnai Edit írása
társadalomtörténeti fókuszú és a vidéki színigazgatók érvényesülési
stratégiáinak tanulságos esettanulmánya. Az 1883-as esztergomi esetet mutatja
be, pontosabban a Tóth Béla és Aradi Gergő színigazgatók Esztergomért vívott
csatáját. A 19. század második felének színházlátogató közönsége még annyira
csekély volt, hogy a vándor társulatok a nagyon széles repertoár mellett,
gyakran egymás ellenében fellépve igyekeztek ’piacszegmenseket’ megszerezni,
annak érdekben, hogy vállalkozásuk legalábbis kifizetődő legyen. A
kultúrafogyasztás 19. századi magyar sajátosságainak sokat sejtető metszetét
kínálja fel a tanulmány.
Elbe István: „Erdélyt előbb-utóbb
aligha el nem vesztjük”. Hermann Ottó és Kossuth Lajos levélváltása az
elrománosodásról.
Elbe István tanulmánya a 19.
századi magyar társadalom egyik legmarkánsabb politikai és kulturális
kérdéskörét tárgyalja, nevezetesen a „többségnek” tételezett magyar etnikum és
a kisebbségek kényes viszonyát. A vizsgálathoz választott régió Erdély, illetve
az 1848–1849 után számszerűleg erősödő románság és szórványba szoruló magyar
etnikum politikai és kulturális együttélésének relációja. A kellő történeti és
kulturális kontextusok vázolása után, a szerző figyelme Hermann Ottó és Kossuth
Lajos levélváltása alapján értelmezi a „magyarság eloláhosodásának”, azaz az
elrománosodás kérdését, amely a korabeli magyar politikai diskurzus egyik
fontos motívuma volt. A tanulmány korrekt módon ábrázolja az erről való
korabeli gondolkodásmódot, ugyanis míg Herman Ottó az elrománosodás okát
társadalmi-biológiai okokra vezette vissza a Darwin-féle „struggle for
existence”- elve alapján, Kossuth a vegyes házasságok és nyelvi-kulturális
asszimiláció jelenségével magyarázta a folyamatot. Továbbá helytálló módon
tárja fel a tanulmány, hogy a 19. század politikai döntéshozatallal rendelkező
szereplői és intézményei mennyire nem látták át a kérdés jelentőségét, mennyire
nem számoltak következményeivel.
Zichy Mihály: „Az ún.
Globetrottereknek”. Zichy József amerikai naplója (1877)
Zichy József amerikai naplója
kétségtelenül kitűnő olvasmány, mert részint egy valóságos antropológusi
habitussal megáldott utazó színes beszámolója, másrészt egy művelt ember
személyiségének és érzelemvilágának izgalmas közvetítője. Ilyen páratlan forrás
birtokában, a tanulmányszerző, noha megoszt néhány forráskritikai kételyt, nem
fecsérli az idejét elméleti szempontok megmutatására, sokkal inkább az amerikai
út, mint önálló program bemutatására törekszik, kiadós epizódokkal színesítve
az argumentációt. Zichy Mihály alig leplezett elfogultsága Zichy József iránt a
tanulmány fő célkitűzését is illusztrálja, vagyis bebizonyítani a naplóíró sokoldalúságát.
A tanulmányt elolvasva, senki nem vonhatja kétségbe, hogy ez sikerült is…
Vesztróczy Zsolt: Lőcsei
közjáték. Jaroslav Hašek magyarságképe, világháború előtti írásainak tükrében.
Vesztróczy Zsolt alapos
körültekintéssel megírt tanulmányában a népszerű Svejk szerzőjének
magyarságképét mutatja be, Hašek első világháború előtti írásai alapján. Ahhoz,
hogy az írásokat jellemző túlzó irónia, propagandizáló, sztereotípiákat előhívó
és leegyszerűsítő diskurzus érteni tudjuk, szükséges az egész hosszú 19. század
politikatörténetének az ismerete. Vesztróczy ezt is hozzáférhetővé teszi a
számunkra, azáltal, hogy frappánsan értékeli a cseh-szlovák-magyar viszony politikatörténeti
szempontból releváns pillanatait (szabadságharc, kiegyezés). A kontextualizáló
szövegértelmezés összes erényét kamatoztatja ez a tanulmány, sikeressége nem
vitatható, újszerűen tud beszélni mind Hašekről, mind a világháború előtti
közép-európai politikai kultúráról.
György Béla: Bethlen György: politikai
portrévázlat.
György Béla vállalkozása az előző
tanulmányhoz hasonlóan összetett és több értelmezési perspektívát is felkínál.
Az utolsó jelentős erdélyi politikus élettörténetén keresztül nemcsak Bethlen
portréját, hanem a két világháború közötti Erdély értelmiség- és politikatörténetének
egyik jelentős fejezetét is ismerteti. Az impozáns családi hagyományból kibomló
egyéni életút stációinak vázolása, neveltetés, tanulmányok, házasság és
világháborús tapasztalatok felelevenítése után a közéleti szerepvállalás, a politikai
karrier részletes és érdembeli vizsgálata következik. Ez nem csekély feladat
egy ilyen formátumú politikus esetében, főként, hogy a Trianon és a Bécsi
Döntések közötti Erdély politikailag is megoszlott, értelmiségi elitje sok
módon és sok irányba volt elkötelezett. A tanulmányszerzőnek kétségtelenül
igaza van abban, hogy Bethlen György politikusi habitusában meghatározóan volt
jelen az arisztokrata származás, nem is annyira a grófi szerep, mint inkább az
erdélyi nemesi tradíció. Végső soron, a bethleni Bethlen család kései sarjának,
Györgynek a családtörténete Erdély politikatörténetével és az erdélyi politizálás
legmarkánsabb tradícióival kereszteződött minduntalan.
Konklúzió gyanánt az egész kötetről megállapítható, hogy rendkívül összetett és
értékes tudásanyagot mutat fel, amelyet azonban a tanulmánykötet, műfaji
jellegzetességéből adódóan, lazán rendszerez, sokkal inkább továbbgondolásra
serkentő asszociációkat kínál, mintsem elsajátítandó rendszereket. További erénye
a kötetnek az igényes kivitelezése, a számos jó minőségű illusztráció indokolt
használata, a szerkesztés kiválósága, amely Boka László és P. Vásárhelyi Judit
szakértelmét és alapos munkáját dicséri. Alig találni elütést a kötet
szövegében, éppen ezért sajnálatos, hogy a tartalomjegyzék rossz oldalszámot
jelöl meg Bánfi Szilvia tanulmánya számára.
Vitathatatlan, hogy a tanulmánykötet, mint a különböző diskurzív terek
párbeszédének előmozdítója, impozáns és használható tudást tesz hozzáférhetővé.
A multidiszciplinaritás sokszínűsége sem módszertanilag, sem diszciplinárisan
nem torkollik ellenőrizhetetlen káoszba, hanem valami bizalomkeltő
rendezettséget mutat. A számos oly eltérő értelmező és értelmezés diskurzusa
egymásra talál és ily módon egymást kiegészítve rajzol meg egy belső rendet,
valami olyasmit, ami egy sok százezres, szabadpolcokra kihelyezett
könyvkorpuszt is egyértelműen és félreérthetetlenül könyvtárrá tesz.
Forrás: rec.iti (Az MTA BTK Irodalomtudományi Intézetének recenziós portálja)
Tanulmányok az antig görög filozófiáról recenzió
2012-04-23
Görög filozófiai tanulmányok
Az olyan tanulmánykötetek, amelyeknek írásai már korábban napvilágot
láttak, mindig magukban rejtenek egy fontos kérdést. Vajon mitől válik
izgalmassá egy könyv, amelynek részei már ismertek? Sokszor ez
görcsössé, szétesetté teheti a köteteket, nem így Steiger Kornél a
Gondolat Kiadó gondozásában megjelent Tanulmányok az antik görög filozófiáról című művének esetében.
Már maga a cím is egyfajta nemes egyszerűséget sugall, ezek csak
tanulmányok és nem kell őket többnek látni, valami frappáns többértelmű
címmel túldimenzionálni. Ezt még inkább erősítik a szerző előszóban
olvasható állításai: „ez a válogatás harmincegy év termeléséből kilenc
tanulmányt tartalmaz. A tanulmányok mintegy melléktermékei azoknak a
tevékenységeknek, amelyekkel az adott időszakban éppen foglalkoztam.”
Ez a görcsöktől mentes egyszerűség, amely a címet és előszót áthatja,
csak átmeneti, ugyanis Steiger pár oldallal később a bevezetőben
egyszerűen szembesíti az olvasót a filozófiatörténész és a filozófus
antik filozófiával kapcsolatos legnagyobb problémáival. Hogyan lehet
értelmezni a kontextusukat vesztett preszókratikus és korai sztoikus
szövegek töredékes formában fennmaradt részeit? Miképp érthetjük meg a
filozófus intencióját, ha életéből és munkásságából csupán néhány
töredék maradt ránk? Mit kezdjünk a korai művek kései kommentárjaival,
lehámozzuk az írásokról, vagy pedig hagyjuk rajtuk mint nemes patinát?
Innentől kezdve pedig beindul a gőzhenger és igazi filozófiai
mélyfúró-gépezettel haladunk végig az ókori hellén filozófia rétegein.
A vaskos könyvben továbbhaladva az első nagy rész elején máris a
fragmentumok és kommentárjaikkal kapcsolatos problémát elemző
tanulmánnyal találkozunk, amely A mű és kommentárja címet
viseli. Ebben Steiger végigveszi, miképp alakultak ki az a XIX.
században létrejött kommentárokkal összefüggő elképzelések. Viszont, ami
sokkal fontosabb, az Steiger elgondolása, miszerint a kommentárok
rendkívül fontos részét képezik az antik műveknek és ignorálásukkal nem
magukhoz a művekhez jutunk közelebb, csupán megszüntetjük azt a közeget,
amelyben az antik írások értelmezései korábban működtek. Épp emiatt el
kell vetni a két évszázaddal korábban született, napjainkig hatással
lévő kommentárokkal kapcsolatos elméleteket.
Ezután a Doxográfia címet viselő fejezet következik, amelyben a
szerző bemutatja, hogy mi is a doxográfia, milyen módszer szerint épül
fel és egyáltalán miként kezelik ezeket az írásokat. Kimutatja, hogy
Hermann Diels szemlélete, amely hosszú időn át meghatározta a doxográfia
íróival kapcsolatos filozófiatörténészi szemléletet, milyen tévedéseken
alapul, és az miért nem revideálható. A kötet első szerkezeti
egységének talán ez az egyik legizgalmasabb tanulmánya, mivel számos
korábbi részben már használt fogalmat és problémát itt tisztáz először a
szerző, épp emiatt jobb lett volna, ha a kötet elejére kerül. Úgy az
olvasó hamarabb megtudhatta volna, hogy ez a fogalom nem mást takar,
mint: „filozófiai tantételek gyűjteményes tárgyalását tartalmazó”
munkákat.
A Tanulmányok címet viselő második nagy szerkezeti egységben
érezheti otthon magát igazán a filozófiát kedvelő olvasó. Hiszen itt
Steiger a preszókratikusoktól egészen a sztoikusokig szemügyre vesz
egy-egy kérdést és a rá jellemző szakértelemmel egy rendkívül csábító
válasszal áll elő. Megismerhetjük a Homérosz és a preszókratikus filozófia
címet viselő tanulmányból, hogy miképpen gondolták el az érzékelés, az
elme, a lélek fogalmakat az antik korban, hogy miképpen kezd kialakulni
egy új embertípus, amely az istenek terhét magára véve alakul át a
filozófus személyévé. Megtudhatjuk, hogy a preszókratikus filozófusok
episztemológiája hogyan épült és módosult az emotív és kognitív
homéroszi leírásának hatására. Vagyis, hogy a homéroszi emberben miként
kapcsolódnak az érzelmi és értelmi folyamatok egy teljes
ismeretelméletté. Viszont ezeknek az izgalmas témáknak van egy
szépséghibája, ugyanis az eposzokban olvasható emóciókban gazdag
összetett döntési lépések öt szintjének elemzésénél, úgy tűnik, mintha
explicit csak a harmadik mozzanatig jutna el a szerző. Csak többszöri
olvasásra sejlik fel az olvasó számára, hogy Steiger tovább halad – bár
egy közbeékelődött magyarázat ezt némileg elleplezi.
Persze a tanulmányok hangulatát és tudományos mivoltukat az is tükrözi,
hogy nem kíván kizárólagos véleményt formálni, sokszor inkább a kérdés
körüli racionális diskurzus elindítójaként próbálja megfogalmazni
nézeteit. Ilyen az Egy elfelejtett Hérakleitosz-töredék című
írás, amelyben jól szemügyre vehető a kötet egészét jellemző
visszafogottság, ahogy ezt a következő sorok is illusztrálják: „mindezek
alapján azt javaslom… amíg nem győződünk meg az ellenkezőjéről, addig
nyitva áll annak lehetősége…”. Bár ez csak a retorikai szint, de
szerkezetében és érvelésében is jól nyomon követhető, hogy Steiger
alaposan megvizsgálja a fragmentum eredetisége és hamissága melletti
érveket, míg végül leteszi voksát annak Hérakleitosztól való származása
mellett, mindezt anélkül, hogy érveivel agyonnyomná az olvasót.
Ezt követi egy olyan tanulmány, amely picit kilóg a sorból, de talán az
egyik legizgalmasabb témát vizsgálja benne a szerző. Ez pedig a Filozófia és a szerelem című írás, amely természetesen a Lakomáról
szól, és a dialógus megírásának körülményit mutatja be. Talán a
legérdekesebb az a fajta társadalmi korrajz, amely nő és férfi
kapcsolatát boncolgatja az antik világban, és azt, hogy miként válhatott
olyan fontossá az ókori görögök számára a férfiak közötti szerelmi
viszony. Bár ez a könyv legkevésbé filozofikus része, mégsem szabad szem
elől téveszteni, hiszen számos olyan hitet vagy tévhitet erősít meg
vagy számol fel, amely a kort nem ismerőkben élhet. Megtudjuk például,
hogy a férfiak közötti szerelem csupán tehetséges fiatalok és idősebb
támogatóik között jöhetett létre. A homoerotikus kapcsolatok pedig
szigorúan szabályozottak és rendkívül korlátozottak voltak. A férfiak
közötti intim kapcsolat igényét pedig a nők háttérbe szorított
társadalmi helyzete még inkább erősítette. Ezen felül a tanulmány még
feltár számos olyan, az antik társadalomra jellemző vonást, amelyek
megértése elengedhetetlen, nemcsak a Lakoma, hanem bármely antik mű olvasásánál.
Biztosan nem okoz meglepetést, hogy Platónt jelen könyvben is Arisztotelész követi, méghozzá a Nikomakhoszi etikában található ellentmondások Steiger szerinti megoldásával. A Polisz, egyén, erény
című tanulmányban azt javasolja, hogy ne kezeljük a művet homogén
etikai írásnak, hanem az egyén, a polisz és az erény aspektusai közötti
ugrásokként szemléljük részeit. Ezáltal könnyen belátható, hogy csak
látszólagosak a Nikomakhoszi etikában található ellentmondások.
A másik Arisztotelésszel kapcsolatos, Az arisztotelészi proairesziszfogalmáról címet
viselő fejezet is etikai természetű, amely nemcsak az előzővel áll
szoros viszonyban, hanem a tanulmánykötet utolsó vizsgált korszakával
is, a sztoicizmussal. A sztoicizmus etikájával kapcsolatos steigeri
elképzelés egységes tudományfelfogássá varázsolja a laikusok számára
látszólag különálló sztoikus fizikát, etikát és logikát. Továbbá, a
tanulmány számos érdekes megállapítást tartogat a sztoa és a
szókratikus-platóni filozófia kapcsolatáról, a filozófus/bölcs
személyének megszületéséről és a világban való helyes cselekvés végett
létrehozott útmutatóról, a sztoikus etikáról is.
Talán épp amiatt, hogy ezek az egymáshoz közel álló, mégis nagyon
különböző írások most egy helyen jelentek meg, egyszerűbbé és
elérhetőbbé válnak azok számára is, akik érdeklődnének egy nagyobb,
átfogóbb természetű munka iránt, viszont a filozófiában való
gyakorlatlanságuk miatt fáradságosnak találnák kicsemegézni a
tanulmányokat a különböző szaklapokból.
Navratyil Zoltán A varázsló eltöri pálcáját? A jogi szabályozás vonulata az asszisztált humán
reprodukciótól a reproduktív klónozásig
300 oldal, 3200 Ft
A dolgozat a magyar, a német, az angol és az amerikai jogi
szabályozás alapján vizsgálja többek között a mesterséges megtermékenyítés
egyes jogi-etikai kérdéseit, az anyatesten kívüli embrió státuszát, a
béranyaságot, az embrión folytatott kutatásokat, az embrionális őssejtkutatást
és klónozást. Hol kezdődik az ember? Hol kezdődik személyisége, egyedisége? Meg
lehet biztonsággal ragadni az élet, illetve az egyén létesülésének pillanatát?
Kikényszeríthető az élet, az egyén létesülése, a tudomány varázspálcájának
érintésével?És ha létesülése
kikényszeríthető, hatalom alá kényszeríthető, idomítható a létesítő varázslat
által megindított folyamat? Jelenleg hasonló mértékű, átfogó jellegű jogi munka e
témában hazánkban nem lelhető fel.
„Törekedtem arra, hogy objektív maradjak, több álláspontot és
többféle szabályozási koncepciót bemutassak a könyvemben” – mondta el a
jogász most megjelent könyve koncepciójával kapcsolatban.
Navratyil ismertetése szerint a dajkaanyaság, a „csecsemődizájn” vagy a
tárolt embriók későbbi sorsának kérdését más-más módon szabályozzák
világszerte. Az Egyesült Államok bizonyos államaiban alig van jogi
szabályozás, inkább a piaci szemlélet uralkodik, webáruházjelleggel
lehet megkötni az ivarsejtekre vonatkozó adásvételeket.
„Nagy-Britanniában szintén megengedő a gyakorlat, sok technika
alkalmazására van lehetőség, de ott jogilag szabályozott a terület” –
tette hozzá.
A Gondolat Kiadó által gondozott kötet Magyarország
mellett három állam jogi szabályozásának megoldásait vizsgálja. Ezek
mindegyike más-más modell alapján, egymástól eltérő módon szabályozza az
asszisztált reprodukciót és az embrionális őssejtkutatásokat. „Az
Egyesült Államok tanulmányozásának indoka, hogy szövetségi, s gyakran
tagállami szinten sem találunk olyan jogszabályokat, amelyek az
asszisztált reprodukciót, a pótanyaságot vagy az embrionális
őssejtkutatásokat megnyugtató módon rendeznék. A szabályozó eszköz nem
annyira a jog, sokkal inkább a piac” – értékelte a szerző. Navratyil
kiemelte, hogy vitatott esetekben ilyenkor etikai szabályokra hivatkozva
dönt az adott tagállam bírósága a kérdésben, amelyből később
szabályozás is lehet.
Az angol megoldás érdekessége, hogy az
Egyesült Államokhoz hasonlóan alapvetően liberális, megengedő, a
tudományos kutatásoknak kedvező szempontok érvényesülnek, azonban ennek
megvalósítása nem piaci versenyszemlélet alapján történik, hanem jogi
eszközökkel. Németország jogi szabályozásának modelljéből egy
tradicionális értékszemlélet domborodik ki, amely restriktív,
megszorító, tiltó szabályozásnak ad alapot.
Megmentő csecsemők
A tudomány ma már lehetővé teszi, hogy egyfajta „csecsemődizájn”
keretében szabadon megválaszthassuk gyermekünk nemét és az embrión
végzett beavatkozásokkal esetleg genetikai adottságait is. „Ha egy
szülőpárnak súlyosan beteg gyereke van, akinek csontvelő-átültetésre
lenne szüksége, de nincs megfelelő donor, akkor a szülőpár mesterséges
megtermékenyítéssel létrehozhat 8-10 embriót. Ezek közül laboratóriumi
vizsgálatok alapján azokat ültethetik az anya méhébe, amelyek a kívánt
tulajdonságokkal rendelkeznek, belőlük lesznek az úgynevezett megmentő
csecsemők, amikor idősebb testvérüknek csontvelőt adományoznak” –
magyarázta a folyamatot Navratyil. Korábban erre nem volt jogi
szabályozás, mára azonban több ilyen megmentő csecsemő született az
Egyesült Államokban és Angliában is.
Béranyaság
Komoly problémákat hoz felszínre a béranyaság, dajkaanyaság jelensége,
ami a szülőanyaságról alkotott képünket festi át – vélekedett a jogász,
aki számos kérdést tett fel ezzel kapcsolatban: rendezhetik-e a felek a
szülői jogállást, az anyaságot egy erre irányuló szerződéssel?
Nyújthatnak-e a megrendelő szülők ellenértéket e szolgáltatásért cserébe
a béranyának? Mi történjék, ha a pótanya nem akarja átadni a gyermeket,
elveheti-e tőle kényszer útján a jog? Kik működtetik a „bébibizniszt”?
Kik férhetnek hozzá és milyen feltételekkel?
Navratyil példaként
említette, hogy egy ukrán meddőségi klinika Magyarországon is hirdet
béranyaságot, holott a magyar jogszabályok szerint a béranyaság nem
megengedett, csak azokat az asszisztált reprodukciós szolgáltatásokat
lehet igénybe venni, amelyeket az egészségügyi törvény felsorol. „Mivel a
születési anyakönyvi kivonatba ilyenkor (Ukrajnában) nem a szülőanya
nevét jegyzik be, ez családi jogállás megváltoztatásának számít, amiért
Magyarországon felelősségre lehetne vonni az anyát” – idézett fel egy
példát a PPKE Jog- és Államtudományi Kara Polgári Jogi Tanszékének
jogásza. „Nehéz azonban az immateriális, érzelmi oldalát megítélni,
hiszen akinek csak ezen a módon lehet gyereke, az nyilván érzelmileg
mindent megtesz érte” – utalt a kérdés összetettségére Navratyil.
Fagyasztott embriók
Külön fejezetben kapnak helyet a kötetben a fagyasztva tárolt
embriókkal összefüggő jogviták, amelyeknek közös jellemzője, hogy a
házasság felbomlása után a felek nem tudnak megegyezni a korábban az
anyatesten kívül létrehozott és fagyasztva tárolt embriók sorsáról.
Vitatott része az asszisztált reprodukciónak az úgynevezett post mortem
megtermékenyítés, amikor rendszerint a férj halála után – akár évekkel
később – termékenyítik meg özvegyét az elhunyt ivarsejtjével, s születik
gyermek, akinek családi jogállását, örökösi minőségét a modern
reprodukciós technikákra tekintettel indokolt tisztázni.
Omega minor recenzió
2012-03-27
Merem ajánlani
Paul Verhaegen: Omega minor
642 oldal, 3990 Ft
Szerző: Keresztesi József
Verhaeghen regénye monstruózus és ambiciózus, magával ragadó,
nagy tárgyi tudásra támaszkodó és tanulságos. Metszően okos és
szellemes, helyenként pedig kifejezetten megrendítő. És hát nem, nem
tetszett igazán.
A történet agyafúrt és szövevényes, telis-teli váratlan
fordulatokkal, több szálon és több idősíkon fut. Az események jelen
ideje 1995, a helyszín Berlin, illetve Potsdam. Itt kutat posztdoktori
ösztöndíjjal Paul Andermans, a fiatal pszichológus. Miután a metrón egy
neonáci banda ellátja a baját, a kórházban összebarátkozik egy
öregemberrel, aki aztán apránként elmeséli neki az életét. A
holokauszt-túlélő Jozef De Heer elbeszélése nyomán föltárul a berlini
gyermekkor idillje, az egyre fokozódó üldöztetések, az illegalitás, az
auschwitzi fogság, végül pedig az NDK-ban töltött évek története. A
másik fő múltbéli történetszál a Nobel-díjas fizikus, Paul Goldfarb
sorsát mutatja be, elsősorban a részvételét a Los Alamos-i atombomba
kifejlesztésében. Az 1995-ös színen pedig két lány is fölbukkan Paul
életében: az egyikük fizikus, az immár idős Goldfarb tanítványa és
szeretője, a másik pedig, akinek az édesanyja kisgyerekként megjárta
Mengele doktor kísérleti laboratóriumát, a saját múltja után kutat.
Mindezzel persze csak a legfontosabb szálakat jelöltem, azokat is
vázlatosan. Sok-sok mellékszereplő bukkan föl a regényben sok-sok saját
történettel, valamint maguk a fő szálak is összetalálkoznak, hogy aztán
kiderüljön: senki sem az, akinek mutatta magát. Ezekről a
lelepleződésekről nem ejtenék szót, mint ahogy a bombasztikus
végkifejletről sem, mivel Verhaeghen könyvét számos tekintetben a
detektívregény logikája mozgatja. Ugyanakkor a meglepő felismerések, a
feltáruló titkok-tervek dacára sem valamiféle posztmodern krimi az Omega minor.
Már csak azért sem, mert a kötet túlnyomó része - nem utolsósorban a
nemzetiszocialista diktatúra kiépülésének és működésének a bemutatása -
nem ebbe az irányba mutat. És hát az anyaga, a textúrája is bonyolultabb
ennél. Természettudományos és történetfilozófiai esszébetétek
sorakoznak benne, pompás leírások, monológok, emlékezetes jelenetezés
lépten-nyomon. Verhaeghen jó író. És azzal is tisztában van, hogy miről
akar beszélni. Arról a századról, amelyet a holokauszt és az atombomba
határozott meg, illetve arról a világállapotról, amelyet ez a század
hagyott maga után. Ha kell, szarkasztikus humorral, ha kell,
informatívan, ha kell, magával ragadó részletezettséggel, ha kell,
torokszorítóan. Mindvégig szellemesen. Ráadásul roppant dinamikusan
teszi mindezt: sok a vágás a szövegben, nem ritkán bekezdésről
bekezdésre változik az elbeszélő személye. Verhaeghen okosan és avatott
kézzel vezet minket, és láthatóan igen behatóan ismeri azt, amiről éppen
mesél, legyen szó akár a kora harmincas évek bohém Berlinjéről, akár az
NDK hétköznapjainak levegőjéről, akár a Los Alamos-i kutatóközpont
belső viszonyairól.
Részleteiben remek és emlékezetes - az egész, úgy, ahogy van, mégis elkedvetlenített. Legalább két okból.
Az egyik ok a rejtélyre, a mindent fölülmúló, nagy csattanóra
fölépített történetvezetés. Mintha egy finom hajszálrepedés futna végig a
"történelmi regény" és a regényes történet között. A meglepő és
nagyszabású finálé (amelyről, ismétlem, nem kívánom lerántani a leplet)
túlságosan is hatásvadász - és ezzel együtt valahogy mégis súlytalan -
ahhoz képest, hogy nemrég még az európai kataklizma kellős közepén
jártunk. Ha úgy tetszik, a történelem tényei súlyosabbnak bizonyulnak a
szerzői fantáziánál. Hatalmas, bonyolult és gondosan szerkesztett
fölépítmény az Omega minor, érzésem szerint itt mégis elveszíti
a belső egyensúlyát. Mert hát máskülönben Verhaeghen a jelen
tekintetében mindvégig határozottan tagadja a nagyszabást. Paul
Andermans tipikus passzív regényhős, akinek már a fogantatása is
félresikerült, egy hosszú éjszaka zárlataként, véletlenül esett meg:
"Egy ilyen kis sereghajtó uszadék a hajnalig tartó ivászat és strapa
után - miféle épkézláb örökítőanyag lehet még abban a sejtmagban?" És
így tovább: a jelen idejű szereplőkről a szerzőnek még véletlenül sincs
túlságosan sok jó szava. A távolságtartó irónia, amely szinte mindvégig
ott cseng a hangjában, az 1995-ös jelenetekben érzékelhetően
fölerősödik. S azáltal, hogy a zárlatot aztán mégis eget-földet
rengetően nagyszabásúvá alakítja, azt gyanítom - és ez volna a
húzódozásom másik oka -, hogy veszedelmesen közel kerülünk a
giccshatárhoz.
Ráadásul ez a gyanú helyenként már korábban is fölüti a fejét.
Például amikor az érzékeny náci tiszt kimenti doktor Mengele karmai
közül a szerelme kislányát: "nagy, néma szemekkel néz rám, mereven és
fürkészőn, még csak meg se rezdül a szemhéja, s zavaros félálmában
megengedi, hogy lecsókoljam a könnyeit". Igen, persze, ez csak egyetlen
félresikerült passzus a több mint hatszáz oldalas regényben. De vegyük
észre, hogy nem egyszeri megbicsaklásról van szó: holokauszt ide,
atombomba oda, dacára minden brutalitásnak és bestialitásnak, minden
pornográfiának, valamint dacára Verhaeghen minden antropológiai
pesszimizmusának, a szerelem, az ezerszer megénekelt szerelem óvón
kiterjeszti a szárnyát a regény világa fölé. Ez volna az egyetlen pont,
ahol az ember megvetheti a lábát a kozmikus reménytelenséggel szemben.
Még a sugárfertőzött rákbetegek is egymás karjában keresnek menedéket,
és ekkor az a gyanú fészkeli magát az olvasó szívébe, hogy mintha azért
egy-két dolog el volna nagyolva, már ami a tollatlan kétlábú állat
voltaképpeni természetét illeti.
Érdemes elolvasni az Omega minort, mert fontos könyv az
aránytévesztésével együtt is: mindaz, amit a huszadik század történelmi
traumáiról elmond, pontos és tárgyilagos. Én nem föltétlenül a kétezres
évek reprezentatív nagyregényét keresném benne. Valószínűleg annak
készült pedig, ám ehelyett - és ez sem kevés - egy nagyszabású
történetfilozófiai kalandregény kerekedett belőle.
Nebula filmje is azon az elmosódott határon mozog, ahol a valóság
lényegi rémségei találkoznak a művészet mindent megemésztő
gátlástalanságával – jellemzi társnője első alkotását a regény
elbeszélője az utolsó oldalak egyikén. Az olvasó ezen a ponton bizony
heves bólogatásba kezd. No nem mintha lelki szemeink előtt leperegnének a
rendezővé avanzsált fiatal berlini lány első filmjének képkockái (bár
némi fogalmunk azért lehet róla, mi vár majd a PanzerFaust nézőire) –
sokkal inkább önjellemzésként értjük a narrátor szavait: precíz, találó
és szellemes önjellemzésként.
Az Omega minor ormótlan, gátlástalan nagyregény; nagyszabású búcsú a
huszadik századtól – a terhes múlt lezárásának legcsekélyebb reménye
nélkül. („Sosem lesz vége a világnak. Sosem lesz vége”, olvashatjuk a
regény kesernyésen ironikus zárlatában.) A regény cselekménye több
szálon fut. Paul Andermans, flamand kognitív pszichológus (távolról: a
szerző alteregója) posztdoktori ösztöndíját tölti Potsdamban, ahol
éjszakai útja során megtámadják a szkinhedek. A kórházban
összeismerkedik az idős Jozef De Heerrel; a holland férfi a rá következő
hetekben részletesen elmeséli neki az élettörténetét; Andermans pedig
megszerkeszti, sajtó alá rendezi a férfi emlékiratait. De Heer
történetének legfontosabb állomásait három földrajzi-politikai fogalom
segítségével jelölhetjük ki: Berlin mint a Harmadik Birodalom fővárosa,
az auschwitzi koncentrációs tábor, valamint Kelet-Berlin az
ötvenes-hatvanas években.
A fiatal fiú – szülei elhurcolása ésmeggyilkolása után – egy nagy
formátumú illuzionista segédjeként, mintegy illegalitásban próbálja
átvészelni a náci korszakot, ám végül nem kerülheti el a koncentrációs
tábort; a háború után, a Német Demokratikus Köztársaságban ismert és
népszerű televíziós bűvésszé küzdi fel magát, s a berlini fal
felépítésével kapcsolatos munkálatok titkos irányítójaként vonul
nyugdíjba. A regény másik cselekményszála a Nobeldíjas fizikus, Paul
Goldfarb sorsa körül bonyolódik: anyja, a zsidó származású baloldali
színésznő-modell még a harmincas években elhagyja Berlint, s fiával
együtt kivándorol Amerikába, ahol Goldfarb szédületes egyetemi karriert
fut be, melynek nyitányaként részt vesz az atombombát kifejlesztő Los
Alamos-i fizikuscsoport munkájában; a hidegháború lezárulása után pedig
visszatér szülőföldjére, s Berlinben telepedik le. A harmadik
cselekményszál a regény jelen idejében, 1995-ben játszódik: Nebula, a
szülei története (s így végső soron: saját identitása) után nyomozó
fiatal művésznő beépül egy berlini szkin hedcsoportba, amely Hitler
halálának ötvenedik évfordulójára valami igazán nagy dobásra készül, és
amelyet egy egykori náci tiszt irányít a háttérből.
Az Omega minor térben és időben átfogja a teljes „rövid huszadik
századot”, szokatlanul nagyszámú szereplőt mozgat, se szeri, se száma az
amúgy is gazdag cselekménystruktúrát kiegészítő hosszabb-rövidebb
epizódoknak – ám ez még kevés lenne a világregényekre jellemző művészi
gátlástalansághoz. Az Omega minor az értelmezés minden szintjén próbára
teszi az olvasóját. Az elbeszélés módja végletesen töredezett: a
narrátor (néhány hosszabb, egybefüggő szövegegységtől eltekintve) éles,
hirtelen perspektívaváltásokkal dolgozik, és rendkívül rafináltan
adagolja az információkat. Az olvasónak ezért mintegy nyomozóvá kell
válnia, hogy a szövegben elrejtett nyomok alapján kiderítse, a regény
univerzum melyik szegletében járunk, az újabb cselekményelemek hogyan
illeszkednek a korábbiakhoz, és a lassan feltáruló titkok mennyiben
járulnak hozzá a további rejtélyek megfejtéséhez. (Tegyük hozzá sietve:
soha élvezetesebb erőfeszítést!)
A regény legfontosabb fordulatai valósággal sokkolják a befogadót,
akárcsak a harsány, monumentális finálé. Mindez persze még mindig kevés
lenne az irodalmi üdvösséghez, ha a regény nem szólalna meg elképesztő
nyelvi erővel – de ezt teszi. A fordító, Fenyves Miklós káprázatos
munkát végzett, pedig feladata nem volt egyszerű: költői próza és
szenvtelen leírások, finom erotika és pornográfiába hajló testiség,
érzékeny humor és naturális erőszak-ábrázolás, filozófiai,
kultúrtörténeti esszébetétek és természettudományos szakcikkek kivonatai
– és mindenekfelett: bábeli soknyelvűség.
Az Omega minor művészi gátlástalansága, hála az Elbeszélés
Szellemének, nem ragad meg az irodalmi forma szintjén. Ez az ormótlan
nagyregény lényegi kérdéseket tesz fel a holokauszt eseményének
feldolgozhatóságával, identitásformáló erejével, az államszocialista
múlt és a nemzeti önismeret, a modern természettudomány és a nyers
hatalmi érdekeket kiszolgáló nagypolitika viszonyával kapcsolatban – és
ad provokatív válaszokat a kérdésekre. Paul Verhaeghen regényének
megjelenése az utóbbi évek kétségkívül legfontosabb irodalmi eseménye;
ahogy a regény elbeszélője fogalmaz az egyik döntő pillanatban: „Tágabb
és mélyebb értelemben – valami történt.”
A Beney Zsuzsa életművét egybegyűjtő sorozat ötödik és hatodik kötete
a 2006-ban elhunyt szerző esszéit fogja össze. Az első kötet írásai
Weöres Sándor, Radnóti Miklós és Pilinszky János líráját járják körül –
több évtizedes, nem tágító körözéssel –, a második kötet pedig a
sérthetetlen és csalhatatlan állócsillag, József Attila műveit vallatja,
nem lanyhuló figyelemmel és egyre pontosabb fogalomkészlettel. A
tartalomjegyzék rögtön mutatja: ez az elemző néhány költői műben kívánta
megpillantani az összes egzisztenciális és művészi formában megjelenő
ismeretet, amelyet fontosnak tartott. Beney Zsuzsa jó ötven éven át
finomodó kutató gyakorlata alig bővíti a témák katalógusát, de annál
mélyebbre ás. Mélységi hatását az is fokozza, hogy sem magyar irodalmi,
sem világirodalmi párhuzamok, motívumhálók, eszmetörténeti hátterek,
tárgyaival rokon szellemi bandériumok lehetőségeit nem emlegeti. Kevés
elemzőművészt ismerünk, aki ilyen szűk szemléltetőanyag boncolása közben
ennyiremély belátásokig jutott volna.
A kétkötetes, lenyűgöző gyűjtemény igazolja: Beney az utóbbi fél
évszázad legjelentősebb esszéistái közé tartozott. A nyugatos-újholdas
hagyományból indul, de fokozatosan kiegészíti a túlsúlyosan esztétikai
szemléletet más diszciplínák hozadékaival (pszichológia, teológia,
filozófia, nyelvészet). Paradox módon az esztétikai vonatkozás érdekli
legkevésbé. Mintha azt kutatná, hogy az esztétikai megvalósulás milyen
egyéb tartalmakat juttatna célba. Nyelvhasználata egyre elvontabb
formákat ölt, szókincse megtermékenyül a teológia alapkifejezéseivel,
holokausztélményének egyre égetőbb fényében pedig képes eljutni az
említett négy nagy erkölcsiművészi hagyaték legmélyebb rétegéig. Senki
nem tárta elénk Beneynél hitelesebben József Attila és Pilinszky János
költészeti párhuzamait, bűnfogalmát, metaforáik gondolati szerkezetét,
szenvedéstörténetükkel öszszefüggő formaképzésüket, művészetük történeti
szakaszolását és konkrét, képekből építkező költői misztikumát.
Senki nem fogta fel és világította meg olyan pontosan a huszadik
századi magyar líra három hosszúversét (Eszmélet, Apokrif,Medeia),mint
Beney Zsuzsa. Senki nem vizsgálta olyan élesen Radnóti Miklós – és a
többi három – érzelmeinek egyneműségét, és a műveikben ernyedetlenül
újra- és újraszülető kérdéshalamazokat. És ha azt kérdezzük,mi tette őt
erre képessé, eltűnődünk. Átélte a huszadik század legnagyobb
kataklizmáját, a második világháborút és a zsidóüldözést – ennek
abszurditása eleve az örök ésmegoldhatatlan dilemmák körébe, a
legforróbb kételyek körébe zárta őt. Sors, túlélés, bűn, kegyelem,
felelősség, kivetettség, megbocsátás, önemésztés: mind olyan kategória,
amely valamiképpen a humánum (vagy az arra való emlékezés és
emlékeztetés) szellemi gesztusrendjének megőrzésére kötelezte. Kisfi ának
és férjének halála pedig a személyes próbatétel súlyával kényszerítette
arra, hogy a lét és nemlét gyötrelmes nyomatékait saját sorsában
próbálja mérlegre vetni. Úgy tűnik, Beney Zsuzsa nagysága abban rejlik,
hogy mások műveinek felfogása közben nem öltötte fel a hamis
tárgyszerűség páncélját a transzcendensbe vetett bizalma és a létezővel
szembeni gyanakvása okán. Elemzéseinek olvasása közben – noha tudásunk
hallatlan mértékben gyarapodik – mindig az ünnepélyes figyelem
némamérlegmozgását érzékeljük. Emer son azt mondta, hogy jobban szereti a
templom szertartás előtti csendjét, mint bármifajta prédikációt.
Beney Zsuzsa megtalálja a köztes utat: a legsűrűbb csendben tesz tájékozottá bennünket. Úgy mutat utat, mint egy szelíd csillag.
A kiadás érdekessége és nagy nyeresége Szegő János két előszava: ő illesztett kifinomult elemzést külön-külön mindkét kötet elé.
Végül megemlítem, hogy a Beneyéletműsorozat nem létezne a sorozatot
szerkesztő Daróczi Anikó fáradhatatlan gyűjtőrobottal, szakértelemmel,
viszont semmiféle viszonzással nem járó munkája nélkül. Beney Zsuzsa
szellemi tetteket hajtott végre, de mi nem láthatnánk ezeket Daróczi
Anikó áldozatos illetékessége nélkül.
Hamarabb, sokkal hamarabb ért el hozzánk e könyv híre, mint maga az
1961-ben, eredetileg franciául, a Gallimard-nál megjelent regény. Szűk,
ám lelkes tábora volt Piotr Rawicznak már jóval azelőtt, hogy olvastuk,
olvashattuk volna magyarul.
Danilo Kis Jurij Golec című elbeszélésében egy rövid végjegyzet
tudatta, hogy az egykor Ukrajnában bujkált, majd három évet Auschwitzban
raboskodó, évtizedekkel később életének önkezével véget vető Rawiczról
mintázta főhősét, az 1982-ben Párizsban öngyilkosságot elkövető túlélőt.
A párizsi emigránslétet és művészvilágot, benne Golec/Rawicz alakját
Kis élénk színekkel, visszafojtott pátoszszal festette meg. Jurij Golec –
Rawicz regénye, Az ég vére főhősének – Borisznak, a jómódú zsidó
polgárcsalád gyermekének az álneve. Ezen a néven bujkál a negyvenes évek
elején, a náci megszállás idején, egyszerre rettegve a megszállóktól és
az ukránoktól, akik zsidógyűlöletük mellett pénzéhségükben is le
akarnak számolni a zsidókkal. A könyv idősíkja kezdetben váltakozik a
narráció idejének Párizsa és a negyvenes évek Ukrajnája között, majd az
elbeszélést beszippantja a múlt.
A cselekmény „a farok története” körül bonyolódik, melybe „bele volt
írva a Szövetség jele”. A magát ukránnak kiadó főhős nemi szervét fekete
humorral átitatott jelenetekben orvosok sora vizsgálja: mikor esett
rajta a vágás? Vajon a fogoly zsidó vallását bizonyítja, vagy későbbi
fitymaszűkületi műtéti heg, mint Borisz mondja? Ám addig, amíg bujkálása
nyomán börtönbe vetik és az orvosok kezére jut, a főhős tanúja lehet a
felőrlő gettólétnek, ahol az éhezés, a rettegés, a szelekció során a
külvilág normái nem kérhetők számon. Tanúi lehetünk általa annak, hogy
viselkedik az üldöztetések haszonélvezőivé vált helyi lakosság, s annak
is, hogy az üldözötti összezártság a párkapcsolatot is tönkreteheti, ám a
halálközeli lét a nemiséget felkorbácsolhatja.
A regény narrációs technikája többszörösen közvetetté teszi az
elbeszéltekhez való viszonyt. A múltbeli feljegyzésekből a fi kció
szerint egy jelenbeli szerkesztő válogat, aki a könyv elején még
találkozik is a szerzővel Párizsban, majd később a szöveg hibáira is
reflektál, sőt kihagy a kéziratból. Rawicz igyekszik távolságot
teremteni önmaga és élményei között, mintha a fojtogató tapasztalatoktól
igyekezne szabadulni az ábrázoláshoz. Másrészt, mintha e távolság azt
is érzékeltetné, hogy válik idegenné önmaga számára is az álnéven, hamis
személyiség mögé rejtőzve menekülő Borisz, akinek meg kell tagadnia
önmagát, felvéve környezete mentalitását, antiszemita frázisait, s
paroláznia kell azokkal, akik gyűlölik a fajtáját: „A kezem sem az enyém
már. Ahogyan a vesszőm sem. Golecé az is (…) Élni kell hát. A haláltól
való félelem és az életundor között”.
Ez a kettősség kísérhette Rawiczot Auschwitz után is, mely azonban
nem tárgya a deportálás előtt játszódó regénynek. A láger után a szabad
világ évtizedei sem tudták meghozni számára a felszabadulást, akárcsak
Améry, Borowski, Celan és Primo Levi esetében. Az átéltek reflektálása
csak mélyítette az elviselhetetlen tudást. Talán ezért is szövik át
Rawicz prózáját a lét egészével, a belső és külső rea litással
kapcsolatos, csapongó érzéki reflexiók, melyek nem feltétlenül
kapcsolódnak az üldöztetéshez, de a megsemmisíthetőség, a megsemmisülés
és a túlélés ambivalens élménye jelen van a kontempláció és a szólás
kényszerében, miközben Rawicz, kortársak szerint, nem akart semmit
kezdeni túléletével.
Intően sokszor bukkan fel a regényben a meghívott halál témája,
másrészt a nemi vágyé, melyhez Borisz szűknek érzi fiatal szerelmével
való monogám kapcsolatát. A háború után Rawicz az élet értelmét
kizárólag az írásban és a testi szerelemben jelölte meg, s bár sok
szeretője lehetett, regénye csupán egy, igaz, írt mást is. Szexualitás
és szentség nem csupán a szövetség helyénél találkozik a szövegben,
hanem a talmudistánál is, akinek jelentős pornográf gyűjtménye van, s
Rawicz egész gondolkodásában, mely hajlik bizonyos miszticizmusra. „A
szeretkezés számomramindig az abszolútumhoz vezető út volt” –idézi tőle a
Szombat internetes kiadásában közölt írásában Verena von der
Heyden-Rynsch.
A Klimó Ágnes fordította regény szövegének helyenkénti érzéki
burjánzása éles kontrasztban áll az ábrázolt valósággal, például amikor a
nyakig földbe ásott áldozatok fejére vizelnek. Rawicz maga is tudatában
lehetett e kontrasztnak, hisz másutt így ír: „Megint hasonlatok, megint
metaforák. Hánynom kell tőlük”. Másrészt viszont zsigeri élménye
lehetett, hogy mindazzal szemben, amit átélt, ami belső valóságává vált,
csak a szenvedély szépsége és a szépség szenvedélye lehet a menedéke.
Terestyéni Tamás: Kompország a Nyugat iskolájában. A társadalmak szerveződéséről.
Kikötött a komp Keleten?
Pléh csaba
Élet és irodalom LV. évfolyam 43. szám, 2011. október 28.
Vagy egy évtizeddel ezelőtt Nyíri Kristóf morgolódott
egykori szerzőtársa, Lendvai L. Ferenc egyik munkáján, aki ekkor, a harmadik
évezred küszöbén még mindig hazánk komphelyzetéről beszélt, miközben - így
Nyíri - már rég átértünk a nyugati partra. Terestyéni feszítően izgalmas könyve
a szociológiai táblák kegyetlen tükrében mutatja meg, hogy sehová nem értünk
még át. A nyelvész és szociológus, a hazai kommunikáció-kutatásnak egyszerre
elméleti művelője és negyven éve tartalomelemzéssel és kikérdező módszerekkel
is dolgozó állandó diagnosztája merész könyvet írt. A könyv első fele a szerző
1994-es, 2004-es és 2006-os diagnózisait mutatja be a magyar társadalomról.
Miközben a szöveg láthatóan még a fülkeforradalom előtt íródott, tele eltűnt
pártok szerinti kereszttáblákkal, üzenete kasszandrai. A magyar társadalomban
az állami segítség iránti igény, a felülről szerveződés, a vezérelv ugyanolyan
erős, sőt erősödő tendencia, mint a nyugatos és versenyelvű életkép. Az „el a
Nyugattól", kételkedjünk a verseny igazságosságában és hasonló képek
nemcsak a mai politika új fejleményei, hanem az utóbbi húsz évben is benne
élnek a köztudatban, sőt. „A paternalista-antiliberális beállítódás oly erős és
általános, hogy az alapvető demográfiai-társadalmi ismérvek szerint vett
csoportok között alig differenciál (...) legyen szó jobb- vagy baloldalról, a
nagy pártok hívei között többségben vannak a paternalista, nem nyugatos
értékeket és elveket elfogadók és a liberális-nyugatosokat elutasítók"
(52-53.). Vagyis előre lehetett látni, mi következik a magyar politikai palettán?
Terestyéni sokkal együtt egy dolgot nem látott előre. Ő még kiemeli, hogy a
módosabbak és iskolázottabbak liberálisabbak, s ez talán kompenzál. A
táblázatokból nem lehetett előre látni a Demján féle újkapitalizmus
értelmiségellenes attitűdjének győzelmét, s az értelmiség csodálkozó
belenyugvását ebbe. A könyv empirikus szociológiai része kínos, akár
kegyetlennek is érezhető üzenetet hordoz a komp keletre fordulásának emberi
tényezőiről. De arra is figyelmeztet, hogy a liberális társadalomtudósok vegyék
komolyabban saját eredményeiket, ne rózsaszín szemüveggel nézzék saját
tábláikat, higgyenek a szemüknek.
A beugró sokkoló. Éppen azáltal dermesztően aktuális, mert ezek az adatok nem
azért születtek, hogy a 2010 utáni magyar világot értelmezzék. A könyv
kétharmadát adó részletes társadalomelméleti részek nyugodtabb vizeken,
útközben mutatják a kompot. Terestyéni saját szakmai elkötelezettségeinek
megfelelően a kommunikáció köré szervezi a társadalomelmélet és a társadalmi
szerveződés bemutatását. Mindenben, a társadalmi cselekvés elméletében, a
rétegződés okainak feltárásában, a vezetési stílusokban és a közlési
rendszerekben kétféle „archetípust" mutat be. A társadalom centralizált s
alulról szerveződő modelljeit látjuk tüzetes történeti és fogalmi elemzésben.
Terestyéni gondolatmenetének egyik vezérlője Habermas társadalomfelfogása.
Habermas társadalomképében az emberi kibontakozás és életminőség kulcsa a
kommunikációs cselekvések részletes elemzése. A sok modern szociológus -
Bourdieu, Foucault, Castels - által kiemelt szimbolikus hatalom kulcskérdése
eszerint a félrevezető retorika, a nagy társadalmi stratégiai becsapások
használata. Szép elmélet, de nem biztos, hogy nem csapda ez maga is. A mai
elnyomorodás körülményei között elhinni azt, hogy a hatalom, az elnyomás, a
kizsákmányolás kérdései mind a szimbolikus tőkével kapcsolatosak, nos lehet,
hogy ez a társadalom legújabb nagy önbecsapása.
Piac és vezérlés állandó szembeállítása a különböző alrendszerekben Terestyéni
másik vezérelve. Érzékenyen mutatja meg, hogy a szerző saját evolúciós
intellektuális vonzalmainak megfelelő biológiai keretben is megjelenik a
versengés és az együttműködés mint két alapvető szervező elv. Miközben ezek
ősi, alapvető voltát emeli ki, Terestyéni számára világos a nyugati
társadalomfejlődés „értelme". Nem megszüntetjük például a versengést,
hanem egyrészt korlátozzuk „a győztes mindent visz" elv lehetséges
érvényesülését, másrészt a harcokat jelképes területre visszük át, ezáltal
hozunk létre olyan új szimbolikus tereket, melyek - ha szabad még ilyen ósdi
kifejezéseket használni - gazdagítják az emberi személyiséget.
Terestyéni könyve két okból is felkavaró olvasmány a mai világban. Az elméleti
rész a társadalomeszmény küzdelmeit illetően, miközben - tán optimizmusa miatt
a szerző ezt nem mondja ki - az utca tapasztalata szerint elveszítettük a
fonalat, mi a „szemet szemért" és „a győztes mindent visz" elve
mellett cövekeltünk le. A felvilágosító szociológia csak a reményt villantja
fel: van máshogy is. A másik felkavaró mozzanat a látlelet: táblázataink
szerint olyanok vagyunk, mint a vezetőink, ezt érdemeltük. Innen már csak a dac
vezethet ki.
Paul Verhaeghen: Omega Minor recenzió
2011-07-29
Paul Verhaeghen: Omega Minor recenzió
Bak Róbert
Paul Verhaeghen egy nálunk jószerivel
ismeretlen, az Amerikai Egyesült Államokban tanító flamand pszichológia
professzor. A fülszöveg szerint a világsajtó olyan mesterekkel
rokonítja, mint W. G. Sebald, Günter Grass vagy Thomas Pynchon. Miután
végére értem a könyvnek, egyértelműen Pynchon az, akihez leginkább
tudnám hasonlítani. Valami elképesztő erejű nyelven megírt, óriási
tudást magába sűrítő, és ezzel együtt nem kis türelmet és odafigyelést
is igénylő könyvről van szó. A legközelebbi rokona talán a
Súlyszivárvány, bár itt azért nem figyeljük a történéseket a kutyák
elméjének mélyéről, és nincsenek háztömbnyi méretűre duzzadt orrmandulák
sem. Ellenben van rengeteg szereplő, világháború, titkos katonai
kísérletek, meglepő fordulatok és mérhetetlen írói zsenialitás.
Hogy mi az Omega? Az Omega nem más, mint az
Univerzum jövőjét leíró paraméter. Még Albert Einsteint is
foglalkoztatta, bár később legnagyobb baklövésének nevezte. Ezt kutatja a
regény egyik szereplője, Donatella, a fiatal olasz fizikus.
Három lehetőség van. Ha Omega kisebb, mint
1, akkor a világ a végtelenségig tágul, és végül elenyészik. Ha nagyobb,
mint 1, akkor az Univerzum tágulása megáll, majd zsugorodni kezd, és
végül visszatér az Ősrobbanás állapotába, majd az egész kezdődik
elölről. Ha az Omega egyenlő 1-el, akkor fennmaradnak a jelenlegi
állapotok, ám miután a csillagok tüzelőanyaga elfogy, egy halott, örökké
fagyott és sötét hely lesz Univerzumunk. Nincs új kezdet, nincs remény.
Verhaeghen
is arra keresi a választ regényében, hogy mi lesz a világgal. És teszi
ezt úgy, hogy górcső alá veszi a 20. századi történelmet, a
tudományokat, a különféle művészeteket és magát az emberi elmét is.
Paul Andermans, az elbeszélő, fiatal
flamand pszichológusként Németországba érkezik, hogy kutatásokat
folytasson. Szakterülete nem más, mint az emberi emlékezet. Bár
Amerikába vágyik, miután megérkezik, rájön, hogy ennél nincs is
ideálisabb hely. A regény jelen idejében, 1995-ben, épphogy egyesült a
két Németország, az egykori NDK magán viseli a szovjet megszállás
nyomait, és még tucatjával találkozhat olyanokkal, akiket így, vagy úgy,
de érintett a II. világháború. A nyugatról érkező változások még főleg
az újonnan megjelenő bevándorlókban, gyerekbandákban és a falakra
firkált furcsa graffitikben nyilvánulnak meg. Egy balsikerű városnézés
során alaposan ellátja a baját az utóbbi időben egyre jobban megerősödő
szkinhedcsoportok egyike, és ő kórházba kerül. Itt ismerkedik meg az
öngyilkossági kísérlete után lábadozó auschwitzi túlélővel, Jozef de
Heer-el.
A mogorva öregember és a
fiatal tudós hamar összebarátkozik, és megállapodnak, hogy tartani
fogják a kapcsolatot. Ám hamar kiderül, hogy ez a kapcsolat elég
egyoldalú lesz, az öreg mesél, az ifjú pedig csak hallgat, és mindent
lejegyez. De Heer története egy 20. századi, Németországban élő zsidó
fiú univerzális története. Ezeken mentek át a legtöbben. Apró
zaklatások, zsidóellenes törvények, munkaszolgálat, majd deportálás. Ez
utóbbit, a deportálást, még sikerül ideig-óráig megúsznia, és az
Alvilágba kerül, ahol kártyacsalással és bűvészmutatványokkal tartja
fent magát, ám végül Auschwitzot ő sem kerülheti el. Majd jön a szürke
NDK-s kor, ahol, mint híres tv-bűvész tartja fenn magát. Ez a rész teszi
ki a kötet legnagyobb részét.
A
történet azonban több szálon fut. Megismerjük Donatella, a fiatal
fizikusnő, és a főnöke, az atombombát kifejlesztő Nobel-díjas Goldfarb,
egy ’30-as évekbeli német filmcsillag, Helena Guna, egy rejtélyes SS
tiszt, a kallódó tizenévesből őrjöngő neonácivá váló Hugo, a
(pornó)filmkészítő Nebula, valamint a háttérből irányító, rejtélyes,
maszkos-álarcos egykori SS tiszt, Liebenfels történetét is. Ezek a
szálak folyamatosan keverednek, sokszor azt sem tudjuk, hogy ki beszél,
vagy azt, hogy miről. De, ahogy lenni szokott, a szálak a végére egy
valóban elsöprő erejű fináléban összeérnek, és mindent megértünk. Senki
sem az, akinek látszik. A történelmet nem lehet (át)alakítani.
A regény hihetetlenül gazdag
szimbólumokban, melyek legtöbbje vallási eredetű: keresztény, zsidó,
kabbalista, hindu, buddhista, római, görög, stb. Ezek folyton át meg
átírják egymást, míg végül egyik sem lesz érvényes. Megöli egyik a
másikat. És ahogy közeledünk a nullához(?) a berlini házfalakra firkált
titokzatos számok formájában, úgy értjük meg, hogy csak egyetlen motívum
tarthat ki végig, az Omega. Bár ennek jelentése folyton változik –
lehet ez Auschwitz, Hitler, a végítélet, vagy egy egyszerű fedőkód is.
Végül azonban tényleg csak egy jelentése marad; Ω nem lehet más, mint az
a dolog, ami talán a legjobban meghatározza világunk mai arcát.
Ez idáig ha bonyolult is, többé-kevésbé
követhető. Ám vannak zavaró tényezők, amiken folyton megakadunk. Ha
valóban Paul Andermans az elbeszélő, amit ő már a legelején az agyunkba
vés, akkor, hogy lehet az, hogy egyszer nem ismeri Goldfarbot, és a
történetét, amikor néhány oldallal azelőtt írta le. Vagy, egy ponton de
Heer kiszól a hallgatóságához, (Andermanshoz, vagy hozzánk, nehéz
eldönteni), hogy a történelemhamisítás első lépése mindig az, amikor
szimbólumokkal, párhuzamokkal akarjuk felruházni azt, amit nem lehet.
Ezt tették a nácik, ezt tették az oroszok. Itt kezdjük elveszíteni a
fonalat – akkor ő miért halmozza el történetét ilyen mérhetetlen
mennyiségű mitológiai-vallási motívummal? Mit akar elfedni? Figyeljétek a
kezem, mert csalok.
A kötet
korántsem hibátlan, egy-két rövidebb részlet erőltetettnek tűnik, néhol
túlírt, ám ezért kárpótol a nyelvi lelemény, a rendkívül jól kidolgozott
történet és a karakterek, a hihetetlenül csavaros fordulatok, és a
rengeteg tudás, ami belé van sűrítve. Ebben az esetben külön ki kell
emelni a fordítót, Fenyves Miklóst, aki remek munkát végzett. Az Omega
minor valóban az egyik első, egyetemes érvényű, 21. századi nagyregény.
Győzni minden áron
2011-07-29
Győzni minden áron
Mara Meimaridi: A szmirnai
boszorkányok
Illés
Sarolta
Katina az élet arcába vágta, hogy győzni
fog. Majd élete végén a titkos tudást, amely a boszorkányság minden
csínját-bínját rejti, unokahúgára, Mariára hagyja. Mindenki kellemesen
beleborzongana, ha kiderülne: a dúsgazdag nénikéje egy alig mozdítható
faládát hagy rá, amit csak egy előre megszabott idő után nyithat ki. Ám
amikor feltárul a remélt kincseket rejtő láda, doh szagú könyvek,
ételek és kozmetikai szerek receptjei kerülnek elő. Eleinte lefitymálja
az ember, majd jobb híján kíváncsian beleássa magát örökségébe – így
tett a Gondolat Kiadó gondozásában az idén megjelent görög
antropológus, orvos Mara Meimaridi A szmirnai boszorkányok című könyv
örökös-főhőse is, Maria.
Miközben Maria íróasztalára kikerülnek
az ódon iratok, egy titokzatos-nem evilági- lélek közreműködésével szép
lassan kirajzolódik előttünk az alig tízéves, szegény sorban élő lány,
Katina és édesanyja, Eftália története, akik 1888-ban Kappadókiából,
Törökországból a zaklatások elől menekülnek a jó sorssal kecsegtető
görögországi Szmirnába. Pletykálós, takarítós, egymással perlekedő,
mégis szeretteljes, egymásra odafigyelő közösség él a görög városban,
kirajzolódik előttünk az ugyan békésen, de egymást messziről elkerülve,
egymástól elszigetelten élő zsidó, görög, keresztény, örmény, török
negyed szag- és illatelegye, poros-sáros utcái, és egy titokzatos ház a
török negyedben, amelyet mindenkinek messziről el kell kerülnie.
Főhőseink,
Katina és édesanyja, Eftália mielőtt elindultak volna a török szülői
házból, álmodtak a titokzatos házzal. Így mesél erről Katina:
"Mielőtt
Kappadókiából elindultunk, másképp képzeltem el Szmirnát…. De az ő (a
boszorkány szerk.) házát mindig magam előtt láttam…. Egy ehhez
hasonló házat láttunk mindketten, és amikor az ajtaját kinyitottuk, egy
szekérnyi kincs volt benne, ami mind az enyém volt. Kincsek, amelyek
sosem fogynak el, ha pedig mégis, egy varázsige elmondása után a ház
megtelt újakkal. „Mind együtt vagyunk, és semmi sem győzhet le
minket”-szólt a varázsige."
A ház ott állt Katináék utcájától nem
messze. És a kislány alig várta, hogy végre bemehessen az egyébként a
szmirnaik szerint elátkozott házba.
Lassacskán a nem gyötrő, de
mégis aggasztó szegénységből az éjt nappallá téve dolgozó édesanya,
Eftália, aki mellesleg még a rokonságából egy fél árva tizennyolc
hónapos kicsi lányt is magával cipelt a török szegénységből, kedvenc
munkáját a szépítőszerek készítését kitanulja egy üzletbe, és beindítja
saját "szépségiparát". Csodálatos krémei, szépítő szerei egyszerre
nagyon keresettek lesznek Szmirna szerte.
Természetesen
mindenkinek a figyelme a zárt spalettájú török negyedbeli házra
szegeződik, várjuk várjuk, hogy végre kidugja a vasorrú bába vagy
valamilyen visszataszító banya az orrát - hiszen mégiscsak
boszorkányokról szóló könyvet tartunk a kezünkben. Katina is a nagy
találkozásra vár. Nyakig benne vagyunk a fecsegő, pletykáló, de mégis
szeretettel áthatott történelmi családregényben, amikor is a szakadó
esőben a török negyed bűzös sáros utcáin Katina elcsúszik, kiejti
kezéből az ebédnek szánt babfőzeléket, a rózsavizes üvegcsék pedig
szanaszét gurulnak- három össze is törik, az édesanyja gyönyörűen
kidolgozott üvegcímkéi elázva hevernek a sárban. Katinából kitör a
zokogás. Egy török nő lehajol hozzá, felkarolja, felemeli a felborult és
félig kiömlött babos edényt, segít összeszedni az üvegcséket. Katina
szinte rá sem néz, rohan tovább, hogy a rábízott feladatot teljesítse.
Csodák csodájára a bab helyére főtt tyúk, fűszer, sárgarépa és rizs
került, az üvegcsék pedig a feliratokkal együtt sértetlenül sorakoztak a
kosárkában. Az eset után a kislány szinte minden titkos kívánsága
teljesült, és két évre rá végül a boszorkánynak tartott Attart
tanítványai, gyermekei lettek édesanyjával együtt. Attart anya örökségül
átadta nekik a boszorkányság vagy inkább a mindenség törvényeinek
általa ismert minden csínját-bínját. Katina és Eftália használják is ezt
a tudást. Jómódú férjet szereznek a már eladósorba került lánynak,
mindig magasabbra és magasabbra jutnak a társadalmi ranglétrán, mígnem
Katina Szmirna egyik legbefolyásosabb nőjévé válik. Közben az üzleti
életben is sikereket ér el.
Bármennyire is sötét és önző a
boszorkányokról festett kép: a "női tudás" (amelyet a középkorban
bélyegeztek meg), a megérzések nagyon közel vannak a mindenhatóhoz.
Teremtenek és büntetnek ők is, segítenek másokon, de első sorban
önmagukon. A regényben felvázolt korban védik magukat egy olyan,
sokszor kiszámíthatatlan földi hatalommal szemben, amely képtelen
fellépni az erőszak, előítéletek, szegénység, kiszolgáltatottság,
társadalmi kirekesztés, megbélyegzés ellen.
A szmirnai
boszorkányok sokszor mosolyt fakasztó, mégis tragédiákat felvonultató
sorsaiból elsősorban Katina többdimenziós élete bontakozik, amelyet
Mariának, Katina unokahúgának lehetősége van folytatni. Hogy miért
kellene folytatnia?
A 20. századi örökös előtt megjelenik Attart:
"Egy halott nővel is beszélgetsz, aki elmondta neked az életét"- mondja
Attart a különleges képességeit titkolni akaró Mariának.
"Igen,
de miért?"-kérdezi Maria.
"-Mert azt akarja, hogy
segíts neki.
- Miben, hogy lerohanja a következő áldozatát?
- Hogy jóvá tegye a hibáját. …. (Attart így folytatja)
Felkínáltam neki (Katinának) mindent. A napot, a földet, a
csillagokat, az örökkévalóságot. Ő ezt az utat választotta…. Az egész
Holdból neki az Arany ragyogása kellett….És ezt választja minden
leányom. És nem tagadom meg tőlük, mert boldognak szeretném látni őket.
Ez az a ragyogás, ami megszédíti őket. És emiatt is hunynak ki. Katina
megértette ezt. Megértette, hogy az arany ragyogása nem minden.
Keservesen megbánta. Megbüntette magát."
Kap-e végül Katina még
egy esélyt, hogy jóvá tegye a hibáit?
És vállalja-e Maria az
örökségét?
Induljanak hát el, kedves olvasóink Katinávall és
Eftáliával 1888-ból Kappadókiából, és mire 1988-be érnek, minden
kérdésre választ kapnak.
Az írónő izgalmas cselekménye fűzése
közben néha ide-oda ugrál időben térben, kockáztatva ezzel, hogy az
olvasó át tudja adni magát az események sodrásának, a szereplők
megismerésének –, de képzeljünk csak el egy történetek százait
időtlen-idők óta őrizgető idős nénit (félreértés ne essék, az írónő
fiatal), akiből egyszerre buggyan ki a szegénységgel, szerelemmel,
küzdelemmel, haraggal, fájdalommal, gazdagsággal, varázslattal átszőtt
élete. Mara Meimaridi stílusa mégis annyira magával ragadó, hogy az
olvasó feltétel nélkül sodródik vele, bármerre viszi is.
Mi haszna az együttműködésnek? recenzió
2011-07-29
Michael Tomasello: Mi haszna az
együttműködésnek?
Makai
Nóra
Michael Tomasello neve ismerősen
csenghet azoknak, akik valaha foglalkoztak gyermeklélektannal, ugyanis ő
az, aki a gyermek nyelvi fejlődését tanulmányozva megállapította, hogy a
nyelv elsajátítása már jóval a beszéd megjelenése előtt elkezdődik,
ugyanis a gyermek az anyával való ún. közös figyelmi helyzetben, a
tárgyakra való közvetlen rámutatással kezdi megérteni a hozzá beszélők
szándékait.
Egyes elméletalkotók
szerint a nyelv az emberi faj „felsőbbrendűségének”, azaz más fajok
feletti diadalának, bámulatos szervezettségének és összetettségének
egyik alapköve: méghozzá azáltal tett szert ilyen kiemelkedő szerepre,
hogy a kommunikáció elképesztő hatékonysággal segíti az egyes emberek
együttműködését, a feladatok koordinációját. Természetesen a nyelv
kialakulásának evolúciós megközelítésekor az ún. ősi környezet színpadán
kell értelmeznünk a jelenségeket, azaz a kérdés az, hogy vajon a
vadászó-gyűjtögető ember életmódjában mennyire jelentett előrelépést a
nyelv kialakulása, és vajon az együttműködés hogyan segítette fajunk
fennmaradását.
Tomasello vizsgálatai
során azt kutatja, hogy vajon az együttműködés megjelenik-e más
fajoknál is, vagy kizárólagosan emberi sajátosságról van szó.
Kísérleteiben többnyire beszélni még nem képes gyermekeket illetve
csimpánzokat és más primátákat vizsgál különböző feladathelyzetekben,
például erőforrások (élelem) elosztásakor, vagy társaknak való
segítségnyújtás esetén. Erre az összehasonlításra azért van szükség,
hogy kiderítse, vajon az emberi altruizmus, együttműködés mennyire
eredendően adott, azaz genetikailag programozott, illetve mennyire a
kultúra által örökített jelenségkör.
Különösen
érdekesek a különböző, szellemes kísérleti helyzetek leírásai, melyek
jól érthetően szolgáltatnak tudományos alapot az emberiség fejlődésére
vonatkozó elméleteknek. A könyv második felében Tomasello közvetlen és
közvetett kollégái érvelnek az evolúciós pszichológiai eredmények
mellett, némileg árnyalva a szerző megállapításait, kutatásait.
A könyvet alapvetően
pszichológushallgatóknak és -oktatóknak ajánlanám, közülük is azoknak,
akiket érdekel az evolúciós megközelítés illetve a szociál- ill.
fejlődéspszichológia, de jól érthető stílusa miatt mindazok számára is
érdekes olvasmány lehet, akiket foglalkoztat a kérdés, hogy miben más az
emberi lét, mennyiben több vagy legalábbis másabb, mint az állatvilágé.
Hominem te memento!
Vergilius harmadik évezrede recenzió
2011-07-29
Aeneis: egy csavaros sztori
Olvasónapló Ferenczi Attila "Vergilius harmadik évezrede"
című monográfiájáról
Az első (pontosabban száz év
óta az első) magyar Vergilius monográfiát tartom a kezemben. Végre. A
tudománytörténeti jelentőségén túl azért is örülök nagyon ennek, mert az
egyetemi jegyzeteimet sajnos elveszítettem valahol az évek és a sok
költözés során. Pedig volt köztük néhány igazán értékes feljegyzés,
többek között azok, amelyeket a könyv szerzője, Ferenczi Attila
Aeneis-óráin készítettem. A sok év elteltével csak az a benyomás maradt
meg bennem, hogy igen, az ókori szerzőkhöz és a bebetonozott
klasszikusokhoz úgy érdemes csak közelíteni, ahogy ő csinálja. De most
végre itt van a könyv, szívet melengető nosztalgia az egykori latin
szakosoknak: milyen jó dolog is ilyen közel hajolva a szöveghez
ízlelgetni az egyes szavakat, értelmezési lehetőségeket! De a könyv nem
csak latinosoknak szól: könnyen követhető (Ferenczi közérthető és
olvasmányos stílusban műveli a tudományt), izgalmas (hogyan bújik ki az
eposz szövege újra és újra az értelmezési vezérfonalat kereső
kezünkből?), tanulságos (hogyan tudja alapjaiban megváltoztatni a
kanonikus értelmezést egy-egy jó szemmel kiszúrt részlet körültekintő
elemzése) minden irodalmat kedvelőnek.
A laikusok kissé ironikus
kérdése (klasszikafilológusok már hozzászoktak) persze itt is rögtön
felvetődik: mi újat lehet elmondani két évezredes művekről, ami ennyi
idő alatt még senkinek nem jutott az eszébe? Mégis, talán nem véletlen,
hogy éppen a klasszikafilológusok rukkolnak elő az újraolvasás és az
újraértelmezés legelgondolkodtatóbb és legmeglepőbb eredményeivel. Ahogy
Ferenczi Attila monográfiája is: a szöveg, valamint a keletkezés- és
befogadástörténet mélyreható ismerete a legkorszerűbb (újra-)olvasási
stratégiák gyakorlatával kiegészülve meglepő és meggyőző eredményhez
vezet. “Heuréka-élményt” akartam írni, de nem írhatom: a könyvet
végigolvasva nem találunk meg semmit. Főleg nem “A” kulcsot az
Aeneishez. Ferenczi érvelésének lényege ugyanis éppen az, hogy az
Aeneisben nem lehet egységes üzenetet kimutatni, a szöveg minduntalan
“ellenáll az integráns olvasási stratégiáknak”. Így elemzése azokra az
elbeszéléstechnikai fogásokra, “vergiliusi csavarokra” összpontosít,
melyek a legkülönbözőbb értelmezéseket tették lehetővé a mű kétezer éves
befogadástörténete során.
Egy rövid, lényegre törő és
szórakoztató recepciótörténeti fejezet után (szinte vicces, hogyan
próbálta kisajátítani magának és a fasiszta ideológiának Vergiliust
Mussolini és emiatt hogyan fordultak el fintorogva Vergiliustól a
fasizmust elítélő klasszikafilológusok) fejest ugorhatunk a részletekbe.
Ferenczi az eposz szövegeinek olyan apró, de jelentőségteljes
részleteire világít rá, melyek kétségtelenül zavarba hozzák az olvasót:
ha Vergilius az augustusi birodalomépítő politika metafizikai
megalapozásának szánta a művét, mégis hogyan követhetett el olyan
figyelmetlenségeket, hogyan szúrhatott a szövegbe olyan sorokat, olyan
jelzőket, melyek helyenként éppen hogy ellenpropagandának hathatnak, de
legalábbis szkepszist fogalmaznak meg az eposz hősének, a hazát alapító
Aeneasnak isteni küldetésével szemben? Miért mesél el egy-egy történetet
kétféleképpen? És hogyan lehet egy ilyen nagyszabású történetnek olyan
“lapos” befejezése, hogy a döntő csatát nyert Aeneas ünneplése helyett,
egy Gyűrűk urá-s nagy esküvői jelenet helyett a legyőzött ellenfél
Alvilágba suhanó lelkével foglalkozik?
Az eposz értelmezői
mindezeket a furcsaságokat és következetlenségeket évszázadokon
keresztül a mű közismert befejezetlenségével magyarázták, illetve azzal a
kedvesen elnéző megjegyzéssel hunytak szemet felettük, hogy “aliquando
etiam bonus dormitat Vergilius” (néha a jó Vergilius is elszunyókált) –
sőt, a 15. században egy lelkes méltatlankodó egy “rendes” befejezést,
egy 13. éneket is megírt az Aeneishez, csak hogy kerek legyen a világ.
Ferenczi szerint azonban éppen ezek azok a szöveghelyek, melyekben a
szöveg önnön értelmezhetőségéről árulkodik. Az istenek rendelésére az
elpusztult Trójából sok-sok hányattatás során Itáliába jutó és ott a
letelepedésért nagy küzdelmeket vívó hős történetét Vergilius a
történetek egységes elmesélhetőségének szkepszisével, az új haza
alapításának politikai dicsőségét a magánemberként mindezért megfizetett
súlyos ár hangsúlyozásával mutatja be. “Arma virumque cano” – hangzik
az eposz memoriterként jól ismert kezdete. Fegyvert és férfit – de annak
felismeréséhez, hogy ez a három szó nem pusztán technikai
témamegjelölés, hanem az egész mű központi kérdését is magában hordozza,
olyan kiváló érzékű és éles látású olvasói szem vezetése segít csak
hozzá, mint amilyen Ferenczi Attiláé. Az Aeneis a háborúról szól, a
háborúról, s benne az emberről. Ezt énekli meg Vergilius.
A könyv a
latin idézeteket kivétel nélkül magyar fordításban is hozza, a szerző
saját prózafordításában. Eddig mindig szántam szegény angolokat,
németeket, franciákat, hogy nem tudnak hűen, metrumban fordítani.
Ferenczi prózafordításai azonban megváltoztatták a prózafordításokról
való véleményemet. Magyar szövegei prózaiságuk ellenére semmit sem
veszítenek költőiségükből, sőt. Nagyon ütősek.
Ezúttal egy olyan könyv kerül fel ide, amely más országokban nagy
sikert aratott. Fõleg anyaföldjén, Görögországban, hisz ott még
tévésorozat is készült belõle.
A könyv elsõ ránézésre talán túl komolynak tûnik, ám azért
ne rettentsen el senkit. Hosszabb kikapcsolódásnak tökéletes, hisz
majdnem 400 oldal. Kicsit furcsa Meimaridi stílusa, de talán ez függ a
fordítótól is. Vagy én nem vagyok hozzászokva a görög stílushoz.
A történet talán kicsit gyenge
klisével kezdõdik (padláson megtalálni/megkeresni a régi titkokat), de
azért szépen megoldotta az írónõ, hisz mégis csak folytattam az
olvasást. Anélkül, hogy lelõnék bármiféle poént, a történetet a borító
is összefoglalja:
A regény Katina történetét meséli el, akinek életébe döntõ
fordulatot hoz az a nap, amikor õ és édesanyja, Eftalia megismeri
Attartot, a török varázslónõt. Ahogy egyre jobban megtanulják alkalmazni
a mágiát, nincs, ami megállítsa õket. Katina egymást követõ férjei
révén egyre magasabb társadalmi körökbe kerül.
A mágia biztosította lehetõségekkel
azonban okosan élni is képes: nemcsak a szerelmi, hanem az üzleti
életben is egyre sikeresebb lesz, míg végül Szmirna egyik
legbefolyásosabb asszonyává válik.
Katina történetét száz évvel késõbb élõ rokona, Maria
meséli el, aki megtalálva a varázslónõ titkos iratait, maga is egyre
jobban a mágia hatása alá kerül…
Pozitívumként megemlíteném a
könyv témáját, nem hiszem, hogy hasonlót találni lehetne mostanság.
Érdekesen vezeti a történetet, fenntartja az érdeklõdést és az olvasó
kíváncsivá válik a folytatásra. Amellett, hogy egy jó történetet
olvasunk, mûveltségünket is gazdagítja. Magam részérõl már jónak
találom, ha egy könyv lábjegyzetekkel van ellátva, mert az azt jelenti,
hogy nem közhelyekkel, s sablonos tudással van megtöltve, hanem mond
valami újat is.
Megismerhetünk egy félig fantázia,
félig igazi világot, nem mellesleg ötleteket is nyerhetünk (ha már ez
egy okkult oldal, akkor ezt is megemlíteném).
Negatívumként a stílust említeném meg. Hozzá lehet szokni, de hosszabb
olvasás esetén kicsit unja az ember a könyvet. Szintén zavaró, hogy míg
egyes eseményeken, szereplõkön csak úgy átugrál, addig más unalmasabb
részleteket a végletekig taglal. Volt, hogy több oldalt lapoztam át,
mert annyit taglalta egy férfi fösvény mivoltát.
Egy menedzser tűnődései. Blogkönyv
2011-07-29
Bőthe Csaba: Egy menedzser tűnődései. Blogkönyv - recenzió
Dr. Osman Péter
Többszörösen is
figyelemre méltó könyv. Legfőképp a tartalma miatt. És azért is, mert a
szerzője sikeres, magas állású menedzser, ami teljesen egyértelművé
teszi, hogy a nyilvánvalóan kevés szabadidejét és -energiáját belső,
intellektuális késztetésből fordítja írásra, s igazán nem
pótcselekvésként. Előszavából kiérződik az óhaja „Szeretném magam
megmutatni, / Hogy látva lássanak”, de nem az ismertségért, hanem hogy a
gondolataival tegyen hatást másokra. Ennek lehetőségét egy szintúgy
figyelemre méltó konstelláció hozta meg, amelynek léte szinte
hihetetlen, viszont nagyon is reményt keltő: A nagyvállalatnál, ahol
vezetőként dolgozik, az intraneten kezdett blogot írni a kollégáinak.
Így beszél erről, körvonalazva egyúttal e könyve tartalmát is:
„Elmélkedtem az engem foglalkoztató dolgokról, majd az elmélkedés
eredményét leírtam. Voltak persze gondolataim a munkámmal kapcsolatban
is, de igyekeztem azokat is általánosítva megfogalmazni. Elmélkedtem és
írtam sok egyéb érdekes témáról is. Mivel fizikus az eredeti
végzettségem, írtam tudományról, tudományos érdekességekről. Mivel
foglalkoztat a közgazdaság, és érdekelnek a pénzügyek, írtam
gazdaságról, tőzsdéről, ahogyan én látom és élem meg nap mint nap. Mivel
szeretem az élet szépségeit, írtam ízletes ételekről, finom borokról,
érdekes utazásokról. Fontos számomra a kultúra, ezért írtam kedvenc
könyvekről, filmekről, színházról, zenéről, kiállításokról...(...) Írtam
sportról...(..) Mivel imádok játszani, írtam pókerről és más
játékokról.” S bármily meglepő, hogy egy mai nagyvállalat kemény
szorításában a dolgozóknak van kedve, ideje intraneten blogot követni,
olvashatjuk: Bőthe írásai szép sikert értek el. E kötetben -mondja,-
a legjobban sikerülteket köti tematikus csokorba, és ajánlja
mindenkinek, aki szeret elmélkedni a világ dolgairól.
Az ajánlást
nyugodt szívvel megerősíthetjük. Persze, hogy nem feltétlenül kell
minden véleményével, állásfoglalásával azonosulni, viszont érdemes
azokat végiggondolni. Pl. a Póker c. írásában kifejti, hogy a pókerhez
kell a tudás, a taktika, az ellenfelek megfigyelése, de kell a szerencse
is. „A póker nagyszerűen leképezi az életet magát - ezért szeretem”
zárja e gondolatait. Igaza van? Alkat és szemlélet kérdése - ám ha
mindent végiggondolunk, végül is ki merné például állítani, hogy maga az
innovációs munka is nem rokon sokban a pókerrel?
Meglehetősen
nyíltan foglal állást a mai, itteni nagypolitikát illetően is. A
Pálinka, avagy a magyar nép felemelkedéséről c. bejegyzésében pedig maró
gúnnyal beszél az új vívmányról, a szabad pálinkafőzésről, s aligha
tagadható, hogy a kritikája nem teljesen alaptalan.
Szent
optimizmus? A Mexikói-öböl olajkatasztrófájáról írja, hogy az óriási
lökést ad az alternatív energiakutatásnak és -felhasználásnak, az olaj
utáni élet kialakításának, s remélhetőleg emberek százmillióiban
születik meg mostanában az elhatározás, hogy másként,
energiatakarékosan, környezettudatosan fog élni, s erre neveli a
következő generációt. Legyen igaza! Megragadó gondolatok gazdag
tárháza. Bejegyzései szólnak a tehetségről, az élet értelméről,
csapatépítésről és -munkáról, a magyar talentumról, a Torinói Lepelről.
Egyikben mai életünk apró gyöngyszeme csillan: egy igazán innovatív,
ugyanakkor legális, szolid pénzkereseti mód. Különösen izgalmasan beszél
Dan Brown könyveiről - egyebek közt: „Ki gondolná például, hogy korunk
egyik legújabb kozmológiai eredményét, a szuperhúrelméletet egy 13.
századi zsidó misztikus könyv, a Zóhár, a ragyogás könyve is leírta?
Chopin recenzió
2011-07-29
A Café Momus komolyzenei magazinban megjelent recenzió a LISZT
FERENC: Chopin könyvünkről.
1849. október 17-én a lengyel nép nagy
fia, a nemzeti forradalmak lángszavú rétora, a romantikus zeneművészet
aranygenerációjának oszlopa, Fryderyk Chopin az öröklétbe költözik. Alig
pár héttel azután, hogy a pályatárs földi maradványait a hideg földbe
eresztik, Liszt Ferenc tollat ragad, hogy elsőként írjon méltató
"beszélyt" néhai kollégájáról. Nemcsak első akar lenni, de a
leghangosabb és a legszívhezszólóbb is, aki Chopint a neki kijáró
tiszteletadással és hódolattal búcsúztatja.
Liszt Ferenc Chopin-könyve, melynek címe szűkszavúan csak az
elhunyt művész keresztnevét idézi, először 1851-ben jelenik meg, ekkor
még folyóiratban, folytatásos formában, egységes könyvalakot egy évvel
később nyer. Érthető Liszt sietsége és elkötelezettsége: két évvel
korábban Felix Mendelssohn távozott az élők sorából azok közül, akik a
romantikus lelkületet és művészet-esztétikát leghitelesebben
képviselték, s most Chopin sincs már a földiekkel; a magyar muzsikus
talán úgy érzi, egyedüli szószólója marad sokra hivatott nemzedékének.
(Megjegyezhetjük: az 1809-11 között születettek, a romantikusok Nagy
Generációja - Mendelssohn, Schumann, Chopin, Liszt - hamarosan másik
pillérét is elveszíti Robert Schumann személyében.)
Pedig nem volt forró barátság Chopin és
Liszt között. De még igazán gyümölcsöző szellemi partnerség is alig.
Mégis, bizonyosan több bennük a közös, mint ami elválasztaná egymástól e
két géniuszt. Jó ismeretség van közöttük: alkalmanként találkoznak, hol
hízelgő szavakkal, hol hűvösebb üdvözléssel vannak egymás iránt. S bár
csakugyan eltérő temperamentumú egyéniségek - Liszt extrovertált figura,
vonzódik a külsőséges, színpadias jelenségekhez, Chopin ezzel szemben
befelé forduló, melankóliára hajlamos, tépelődő lelki alkat -,
összefűzik őket a közép-európai identitás eltéphetetlen kötelékei. Liszt
is és Chopin is hajlamos a legmesszebbmenőkig védelmezni nemzetének
igazát, a "keleti" elnyomott népek jajszavát művészetén átszűrve világgá
kürtölni nyomorukat és bánatukat. A két harcos honfi ebben a forradalmi
hevületben, más szóval egy nemzeti nagy panaszdalban rendre ugyanarra
az útra talál.
Liszt nem biográfiát
ír, az ilyesmi nem az ő dolga, s talán nem is érdekli. Liszt lazán szőtt
esszét farag Chopin alakja köré, olyat, amelyben legalább annyi a
Liszt, mint a Chopin. Ha ugyan nem több. Elmélkedik, hosszas
gondolatmenetekbe szalad, meg-megáll és szemlélődik, majd ismét
nekirohan a témájának. Műve nem tart szigorú struktúrát. Csapongó,
markánsan művészi igényű, már-már szépirodalmi értékű szöveg az övé,
közelebb áll a liszti muzsika jól ismert érzelmi hullámzásához mint egy
tárgyilagos emlékezés-kötet józan megfontoltságához. Liszt nem tud, nem
akar objektív maradni, Chopinben folyvást a rokonlelket, az útitársat
látja, helyenként talán saját magát is. Egy szószóló ír egy másik
szószólóról, egyik poéta a másik poétáról, ezért sokszor összeolvadni
látszanak alany és tárgy.
A könyv
szerkesztője, valamint a kötet előszavának szerzője, Szilasi Alex nem
vállal nagy kockázatot a kijelentéssel, mely szerint Liszt
Chopin-könyvének legnagyobb erénye a poézis, azaz a liszti szöveg költői
kifejezésmódja. (Jelen sorok kevésbé előzékeny - és nyilvánvalóan
kevésbé avatott - szerzője szerint egyetlen erénye.) Mert Liszt nem
bánik fösvényen a szavakkal, munkájában számos alkalommal bukkanni
kortárs irodalmi idézetekre vagy egyéb, kulturális kontextust kereső
asszociációkra; valósággal fürdik a romantikusan gazdag, halmozóan
bőkezű írói formanyelvben.
"Költői
jellemrajz" ez - állítja Szilasi, ám a mai olvasónak akkor is terhes
volna e pátosztól s megannyi nagyotmondástól, fontoskodástól ragacsos
írásmű a maga avítt beszédmódjával, ha a fordításból kigyomlálták volna a
terjengősre nyúlt passzázsokat és véget érni nem akaró, unalomig
ismételt hozsannákat. Kivált így azonban, hogy a most a boltokba került
kötet bizonyos Wass Ottilia grófnőnek az 1870-es években készített
fordítását használta fel a kiadó, különösen fárasztó olvasmányt kínál. A
szokásos apologetika, miszerint az efféle idejétmúlt nyelvezet szinte
változatlan újraközlése az újabb kiadásokban alkalmas arra, hogy a kor
jellemző diskurzusának stilisztikai sajátosságain keresztül hűen
visszaidézze a korszak kulturális atmoszféráját, akár elfogadható is
volna. Egy muzeológusnak. De a mai olvasó számára inkább kimerítő,
mintsem üde mozzanatként hat az "ófranciából" magyarított, ódon,
cirkalmas és körülményes szövegezés. A korszellemet csakugyan felidézi,
de a ma emberének figyelmét, dacára a gondosan felépített
jegyzetapparátusnak, félő, elriasztja.
Bizony meg kell dolgoznunk azért, hogy Liszt gondolatmenetét a
maga jellegzetes logikájában követni tudjuk. A pilledő, lankadó olvasói
érdeklődés könnyűszerrel elveszíti a fonalat. A régi idők nagy fiai
persze sosem adták olcsón a bőrüket, mindig elkötelezett odafordulás,
alázat és szolgálatkészség szükségeltetett ahhoz, hogy a jelenkor embere
a megidézettek mellett akár Berlioz, Wagner vagy Schumann ezer szálból
szőtt mikrovilágát felfejthesse, akár muzsikával, akár írott szóval volt
dolga. Első olvasatra ez a kötet egy afféle utazás Liszt Ferenc különc
koponyája körül - Fryderyk Chopin ürügyén. Mi pedig először a Chopin-év,
majd az újesztendő fordultával a Liszt-bicentenárium örve alatt
forgatjuk e sárgult régiségeket, s hüvelyezzük belőle, ami hasznunkra
válik.
Hóvihar - recenzió
2011-07-29
Az Olvass Bele recenziója Vlagyimir Szorokin Hóvihar
című könyvéről
Ötven lovacska húz egy járgányt a zord hóesésben. Hóesésben? Hóvihar
ez inkább, bátyuska, nem szép, puha, minden rondaságot elfedő hópelyhek
szállonganak az égből, hanem kegyetlen, embert próbáló, utakat eltakaró
hózápor ez.
Tudod, bátyuska, amikor a legjobb bezárkózni a gunyhóba,
tenni még egy fahasábot a tűzre, forró legyen a szamovár, és egy kupica
vodkácska sem megvetendő. Összekuporodni egy karosszékben, esetleg rádiót
nézni, és semmi pénzért ki nem mozdulni a biztonságból.
Tudom, tudom, van akinek muszáj mennie. Ha menni kell, hát menni kell.
És Platon Iljics Garinnak mennie kell. Küldetése van, megmenteni egy
falut a Bolíviából behurcolt feketekórtól, ami zombivá változtatja a
fertőzötteket. Garin doktor az egyetlen reményük: nála a vakcina.
Nagy szerencséje a jó doktornak, hogy Perhusa, tudod, bátyuska, az a
Perhusa, aki mindig csak krákogott, onnan a csúfneve is, Perhusa, azaz
Krákogi, na szóval ez a Perhusa hajlandó befogni ebben az ítéletidőben.
Befogni a lovacskákat, bátyuska. Na most ezek a lovacskák.
Icike-picikék. El tudod ezt képzelni, bátyuska? Nem, nem! Nem jól
gondolod! Annyira kicsik, hogy egy-kettőt zsebre is tehetsz, sőt az
egész ménest belepakolhatod két kosárkába.
Na szóval, elindul
két hősünk, és mi meg hipp-hopp egy Szorokin-féle road-movie-ban
találjuk magunkat. Fantasztikus, groteszk, abszurd és ugyanakkor
valóságosnak tűnő világban járunk. Törpék, óriások, lila szemű lila
kutyák, hóemberek hófallosza.
Közben a természet mindent
megtesz, hogy megakadályozza a két embert a cél elérésében. Fáznak,
eltévednek, balesetet szenvednek, körbe-körbe járnak, csábításnak és
kísértésnek vannak kitéve, legalábbis Garin doktor, aki néha kicsit
megpihen, megmelegszik a Hüvelyk Matyi nagyságú (kicsiségű) molnár
meglehetős termetű asszonyának karjaiban, utazik az utazáson belül a
„Vitaminozók” jóvoltából.
Elfilozofálgat az élet értelméről,
és keblére öleli az emberiséget, eltelve saját jóságától. Már amikor nem
káromkodik, és nem a körülményeket okolja – körülmények alatt persze
legtöbbször idióta kocsisát érti –, amiért hátráltatva van feladatában.
És mindeközben tudatában van jelentőségének, magasztos gondolatai és
küldetése mindenki elé helyezi fontosságban. Szerinte.
És azt
mondtam-e már, bátyuska, hogy eközben a madárszerű, mindig elégedett kis
Perhusa tette a dolgát, gondozta a lovacskákat, javította a járgányt,
evett, ha volt mit, melegedett, ha volt hol… Szeretem ezt a
foglalkozására tekintve kenyérszállítót, alkalmi kocsist, a csendes
bölcsességét, emberségét.
És azt tudod-e, bátyuska, hogy
Szorokin orosz mondatait M. Nagy Miklós ültette át magyarra,
olyan csudaszépen, zamatosan, hogy bármennyire is magával ragad a
történet, meg-meg kell állni, és ízlelgetni a szavakat: kicsinyég,
pirinkó, csukolya, hajintotta, zavarkolódik. És persze néha be kell
csukni a könyvet, és megszámolni a borítón a lovacskákat. Mind az
ötvenet. Nem szökött-e el valamelyikük menetközben. És találgatni,
melyik lehet az izgága, csibész kis vörösderes közülük, aki biztosan jó
barátságban lenne Boris Vian egerével…
Megint jól odatette nekünk ez a Vologya gyerek, per Vologya, igen,
amióta Szorokin művész úr jégcsákányt
vágott a szívembe, nekem már csak Vologya marad. Most is
legszívesebben megráznám, mit művelsz te velem, barátom?, ülj le szépen,
és írj másik befejezést ennek a mesének. Ezt én nem szeretem.
Ebben a múltszerű jövőben játszódó groteszk történetben Szorokin nem
botránkoztat meg. Csak elszomorít. Már a mesék sem az igaziak: nagyon
messze kerültünk attól, hogy a jó győz, a rossz pedig elnyeri méltó
büntetését. Egyáltalán ki a jó és ki a rossz? Az élet értelmének
keresése is kifacsartabb már, elkeserítőbb az eredmény vagy
eredménytelenség.
Egy biztos, Perhusa alakjára és az
irinyó-pirinyó lovacskákra sokáig emlékezni fogunk, Garint meg, bár
szívünk szerint felednénk, nem tudjuk. Oly sok él köztünk belőle, hogy
mindig eszünkbe juttatják majd.
- Nem a mi
köreinkből való. Karamanosz lesz a férjem.
-
Micsoda?! Az a morcos, kellemetlen ember? Sziriosz?
-
Nem, az öccse. Konsztantinosz.
- Micsoda?!
Konsztantinosz Karamanoszt választottad férjedül? Miért nem rögtön
Abdul Hamid szultánt? Az egyszerűbb lenne."
Maria nagynénje halálának
huszonharmadik évfordulóján megtalálja a néni ládában őrzött titokzatos
füzeteit, könyveit. Az étel- és krémreceptek mellett mágiával
foglalkozó irományok is sorakoznak a ládában, ezeket olvasva Maria
előtt megelevenedik Katina története, aki jelentősen befolyásolja majd
unokahúga életét.
Amint felfedeztem a Molyon ezt a
könyvet, izgatottan vártam, hogy megérkezzen hozzám, még Veront is
magára hagytam abbáziai kalandjai során, hogy legalább pár oldal
erejéig belekukkanthassak a szmirnai boszorkányok életébe.
Bevallom, néhány oldal elolvasása után
rájöttem, hogy kicsit másról szól a történet, mint amire számítottam:
azt hittem, Maria felfedezései nagyobb szerepet kapnak és afféle rossz
útra tévedést és ennek következményeit ismerjük meg, majd a gondok
megoldását. Helyette Katina uralja majdnem a történet egészét, aki
élete során ötször ment férjhez, pedig nem volt szép, vagyonos és
előkelő családból sem származott. Sikereit és hatalmát a Szmirna török
negyedében élő "Attart anyának", a hallgatag, nagy erejű
varázslónőnek köszönheti. Ő a regény legtitokzatosabb szereplője, az
őt övező rejtély csak a történet végén oszlik el.
Azért is voltam kíváncsi a műre, mert
szokatlan, mondhatni egzotikus helyszínen játszódik, a Törökország
területén fekvő Szmirnában, amelynek a 14. században lett Izmir a neve.
Szmirna történelmének egy részét és sokszínű lakosságát - görögök,
olaszok, törökök, arabok, zsidók egymás mellett élését -, is
megismerjük.
A regénynek
egyszerű a stílusa, több helyen előfordul személyváltás, időbeli
ugrások, képtelen voltam rájönni, hogy a figyelmetlenség, kapkodás az
oka, vagy szándékosan tette az írónő - aki egyébként antropológus
végzettségű -, de az utóbbi kifejtése spoiler lenne. A nők
mesterkedésén sokat nevettem, "Eftaliám" és "Fulám" a mai világban
lubickolna a csalási lehetőségek tengerében. Kicsit csalódott voltam,
hogy a varázslatok nagyrészt férfiak megszerzésére irányulnak,
beleértve a rivális nők megátkozását. A tipikus női háborúskodás, a
pletykálkodás, a szurkapiszka is jelentékeny szerepet kap. A szépészeti
készítmények elkészítése viszont nagyon tetszett, akárcsak Katina
talpraesettsége.
Felemás
érzésekkel tettem le a könyvet - a hangulatom célt tévesztett, de a
maga műfajában nagyon jó olvasmány, aki szereti a női praktikákat,
élvezni fogja a történetet.
Ui.:
Egy óriási hiba: a tarotban nincsen treff, ász és ezek társai
Az újságírás dicsérete
2011-07-28
Az újságírás dicsérete - Ignotus Pál: Jegyzetek a szabadságról
Ez a válogatás bizonyos értelemben maradéktalanul időszerűtlen, miközben számos mondata minden változtatás nélkül jelenhetne meg (magára valamit adó) mai újságban. A nagy időbeli távolságok ellenére is minden egyes írásában jól felismerhető figura, ez az okos, fanyar, minden heroikus póztól idegenkedően bátor és eltökélt, javíthatatlanul individualista és dühödten, felháborodottan szolidáris-szociális érzésű "irodalmár-publicista", ahogy ő mondja egy helyütt, lényegében kihalt. Az irodalmár-publicista olyanféle újságíró volna, aki tudja, hogy kritika és publicisztika édestestvérek: mindkettő egyaránt a demokratikus közösség ügyeinek nyilvános megvitatása, az e tárgyban elhangzott javaslatok mérlegre tétele és megítélése. Az egyik közvetlenebbül, a másik áttételesen, tágasabban, mélyebben, de ez utóbbi, a kritika is arról beszél, hogy mi mutatkozik meg itt és most a számunkra egy-egy szövegből, ha hazudik, mit nem szabad elhinnünk neki, ha igazat beszél, miféle igazságot hogyan tár fel.
Ignotus Pál mindkét sajtóműfajt művelte, pontosan értve lényegi azonosságukat - és ilyen sajtómunkás, efféle irodalmár-publicista nemigen akad ma már, ennek a nagy hagyománynak lassan, úgy tűnik, magva szakad. Nem véletlen, hogy a jó pár hónapja kiadott Ignotus-könyvet teljes némaság övezte, hiába nyilatkozta, rágta szájba a szerkesztő, Bozóki András, hogy címválasztásával politikai üzenetet is kívánt küldeni.
Úgy tűnik, Ignotus Pál politikai üzenetét, azt például, hogy kultúra és politika nem választható szét, mindkettő az ember kiteljesedését célzó törekvés, nincs kinek átadni. Ahogy a kritika és publicisztika leglényegét, az ítéletalkotást, a vitát sem szoktuk szeretni mostanában, tele van az agora sértett Nárciszokkal (ebben az érzésben érzékeny művészlelkek és sajtórend-szabályozó politikusok egyek), akik jóval kevesebbet sem képesek elviselni, mint amit a csípős nyelvű Toll-szerzőktől kaphattak volna. (Ennek a mimózaságnak a legbosszantóbb megnyilvánulása az az álarisztokrata hülyeség, hogy "kritikára nem illik válaszolni", magyarul nem illik közösen, rendesen átbeszélni azt, amiről szó van, az eltartott kisujjú jó modor fontosabb, mint beszélgetéseink mindenkori tárgya. Ignotus többször is kikel cikkeiben az efféle szellemellenes jólneveltség ellen.) A Tollnál, Ignotus Pál egyik legfontosabb lapjánál dolgozott Zsolt Béla, itt jelent meg a Babitsot elképesztő brutalitással és pontossággal földbe döngölő József Attila-írás, a legnagyobb irodalmár-publicistát, Adyt finnyás kíméletlenséggel elutasító Kosztolányi-cikk, de Zsolték Bethlennel sem bántak kesztyűs kézzel, Gömbösről már nem is beszélve - az általa létrehívott Új Szellemi Front robbantotta ki a népi-urbánus pennaháború talán legvérmesebb ütközetét.
Ignotus ezzel kapcsolatos csörtéi is gondosan összegyűjtve hevernek előttünk a kötetben, szépen illusztrálva a szerző talán egyetlen hibáját, a civilizátori fölényességet, mely ugyan a teljes magyar progresszió közös nyavalyája, de ilyen elegáns, szellemes, lendületes és megsemmisítő stílben egyes-egyedül ő tudta csinálni.
A gondolattalanság, a szellemi gyávaság (ez nála mintha egyet jelentett volna) volt az a gyalázatos jelenség, melyet gúnyos-racionalista elődje, Voltaire szellemében el akart taposni; hogy milyen sikerrel, annak illusztrálására érdemes elolvasni a Schöpflin Aladár irodalomtörténetéről írt szöveget. Ez már a Szép Szóban jelent meg, abban a lapban, melynek címe is a tagolt, értelmes beszéd, a vita lehetőségeire utalt - talán kissé elbizakodottan. Valószínűleg a korszak másik nagy publicistájának, Bálint Györgynek volt igaza a tintahalról szóló írásában: néha a tinta és a toll kevés az önvédelemhez.
A baloldali emancipatorikus törekvések és az egyéni szabadság liberális tisztelete voltak kardinális elvei, ezek összeegyeztetésén dolgozott egy olyan korban, melyben a Vezérnek alárendelt, homogén massza "népuralma" készült jóformán mindenhol felszámolni a szabadságot. Nem győzött figyelmeztetni, hogy a Vezér akaratában egyesülő és megmutatkozó misztikus nép helyett az empirikus, sokféle érdektől, hagyománytól tagolt népet kéne felszabadítani trükkös és gonosz, folyvást rá hivatkozó rabtartói alól, és ehhez korrigálnunk kell mindazt, amit a liberalizmusról gondoltunk. Örököse volt ennek a hagyománynak éppen úgy, mint a Dunai Egyesült Államok Kossuth, Ady, Jászi dédelgette (de Németh Lászlótól sem idegen) álmának, miközben nagyon is szívén viselte a Monarchia egykor elnyomott nemzetiségeinek nemzetállamaiban a magyar kisebbség sorsát, noha a nyílt választás, a csendőrpofon, a neobarokk giccs, a "hárommillió koldus" nyomorának ellenségét, a szabadságjogok hívét akkoriban is szokás volt a nemzet ellenségének tekinteni.
Noha e hagyomány, a kis Ignotus hagyományának nagy kutatóit is és követőit, például Litván Györgyöt is megtévesztette, a közelmúlt "balliberalizmusa" nem valódi örököse a fentebbieknek, nem utolsósorban a gondolattalanság, az e képződmény utolsó évtizedét jellemző, egyéb bűnöknek is megágyazó súlyos mulasztás miatt.
Az újságírás, a szabad sajtó, tudjuk, minden szabadság garanciája, a legfőbb fegyver minden hatalmaskodás ellen, mert Bálint Györgynek mégsem volt igaza. (Tekintsünk most el attól, hogy a szociáldemokrata munkásmozgalom napilapjának örököse, melynek melléklete éppenséggel a Szép Szó nevet viseli, a pártközpont utasítására letiltja publicistáját, még aktuális cikkét is eltünteti, és ezt az ember, tudván, mekkora bajban vannak, nem is szívesen teszi szóvá.) Az a hatalom, amelyik piszkálja, fél, mert nem bízik a hozzáértő, dolgozó nép okos gyülekezetében, nem akarja, hogy megtudják az igazságot, fél szembenézni önmagával. Erről beszél, elképesztő szuggesztivitással a Fiaim, csak zümmögjetek című kis írás, a kötet egyik legszebb darabja. Érdemes újra elővenni őket, ha stiláris, erkölcsi, intellektuális támaszra volna szükség: beszerezni ezt a könyvet, felkutatni a Bálint György-válogatás, A toronyőr visszapillant két kötetét az antikváriumok polcain, összeszedni Zsolt Béla, Ady publicisztikáit, Szabó Dezső otromba-frenetikus átkozódásait a görénykurzus ellen, és megint ráébredni, hogy minden pontos sor, minden világos mondat, minden indokolt és találó gorombaság jegyzet a szabadságról. Mindenki számára nagyon ajánlott, újságíróknak kötelező.
Vári György
Interjú Paul Verhaeghennel, az Omega Minor írójával
2011-07-28
Paul Verhaeghen flamand író monumentális regénye, az Omega minor
2004-ben jelent meg Belgiumban, és szépirodalom kategóriában még abban
az évben elnyerte a Flamand Kormány Kulturális Díját, valamint a Holland
Bordewijk Díjat. Az eredetileg holland (flamand) nyelven írt művet Verhaeghen saját maga fordította angolra. A
mind tartalmilag, mind nyelvileg rendkívül gazdag regényt Fenyves
Miklós kiváló magyar fordításában a 2011. évi könyvhétre jelentette meg a
Gondolat Kiadó.
A
szerző 1997 óta él az Egyesült Államokban, és jelenleg az atlantai
Georgia Institute of Technologyn tanít kognitív pszichológiát. Az
alábbiakban egy 2008-ban e-mailen keresztül vele készült interjú
olvasható (a beszélgetőpartner John Lingan, forrás: http://www.splicetoday.com/writing/interview-paul-verhaeghen; a szöveget kis mértékben rövidítettük).
Mielőtt magáról a regényről beszélgetnénk,
kérem, mondjon valamit arról, hogy milyen érzés volt a saját művét
lefordítania. Egyáltalán fordítás lett az angol verzió, vagy valami
teljesen új? Tervezi, hogy egyszer majd lefordítja korábbi flamand
nyelvű munkáit is?
Annak érdekében, hogy rávegye a külföldi kiadókat a jogok
megvásárlására, a Flamand Irodalmi Alapítvány elkészíttette a regény egy
részletének angol fordítását egy hivatásos fordítóval. Az illető ugyan
kiváló munkát végzett, mégis nagyon furcsán éreztem magam, amikor
elolvastam a fordítást. Egyszerűen nem az én szövegem volt. Így jöttem
rá, hogy úgy tűnik, van egy saját angol hangom; és az a hülye ötletem
támadt, hogy ezért saját magamnak kell elkészítenem a fordítást.
Jelentkeztem a munkára, és megkaptam. Az eredmény nem egy teljesen új
könyv, de nem is szolgai másolat. Úgy éreztem, helyenként megengedhetek
magamnak némi szabadságot: kiforgattam pár mondatot, beillesztettem
néhány új szójátékot, töröltem pár homályos poént, kijavítottam egy-két
hibát. Az angoltudásom még mindig nem olyan jó, mint amennyire
szeretném, de szerettem volna elkerülni, hogy a könyv angol változatán
érződjék a fordítás-jelleg. A holland szövegeimben a szóválasztásomat
gyakran befolyásolja a hangzás és a ritmus, és ezt az elvet megpróbáltam
alkalmazni a fordításban is – valahogy fontosnak érzem, hogy egy szöveg
jól hangozzék hangosan felolvasva is. Abban, hogy saját magad
fordítod a saját könyvedet, az az igazán jó, hogy nem kell „maximálisan
tiszteletben tartanod a művet”: ha valami nem működik a fordításban, ki
vele! Végtére is a szerző nem fog egyszer csak felbukkanni mögötted egy
pisztollyal a kezében. Tudatában vagyok a hihetetlen szerencsémnek.
Kész csoda, ha lefordítják a szövegedet egy másik nyelvre; még
felfoghatatlanabb, ha angolra fordítják, és csodálatos, ha a mű még egy
kis figyelmet is kap. A régebbi szövegeimet nem lenne érdemes
lefordítani (remélem, a holland nyelvű kiadások is hamarosan eltűnnek a
piacról), amin pedig mostanában töröm a fejem, nem érdemes leírni.
Szóval, úgy tűnik, van az Omega minor, és kész. Negyedmillió szó amúgy
is elég egy teljes életműhöz.
Íróként kik hatottak Önre leginkább? Pynchon és DeLillo hatása érezhető a regény jelen idejű szakaszaiban, ráadásul
az Omega minort az a fajta gazdag és sokrétű struktúra jellemzi, mint
sok amerikai posztmodern regényt. Ugyanakkor jelen van a regényben a
kultúrák sokszínűsége (különösen a Potsdami Egyetem kollégiumában
játszódó jelenetekben), illetve valamiféle, az Amerika nagyságával
szembeni fenntartás, ami nagyon is európai. Ön a saját életével is
megtestesíti az Amerika és Európa közötti egyensúlyt, hiszen Belgiumban
nőtt fel, de egy évtizede az Egyesült Államokban él. Tudatosan merített
inspirációt az Atlanti-óceán két oldalán élő szerzőktől?
Akit
nem riaszt Amerika nagysága vagy az európai történelem súlya, az nem
figyelt oda eléggé. Leginkább ez ragadott meg az amerikai posztmodern
regényekben: a világ komplexitásának mellbevágó érzése. (Ha nem bánja,
Jon Barth-t és William Gibsont Thomas Pynchon
Forrás: coolspotters
még felvenném a listára.) Mostanában az elidegenedés irodalma áll a legközelebb hozzám, például szeretem David
Mitchellt és Murakami Harukit, és mindazt, ami kimondatlanul lappang
írásaik mélyén. Feltételezem, Pynchon túlságosan is befolyásol, annyira,
hogy nem is tudok elszakadni tőle teljesen. Íróként az a problémám,
hogy sehová nem tartozom igazán. Európában túl amerikainak, az Egyesült
Államokban pedig túl európainak tartják a regényt, és nem tudják hová
tenni: nem igazán nevezhető történelmi regénynek; talán valamiféle
irodalmi thriller, vagy amolyan régi vágású fejlődésregény. Régebben azt
gondoltam, hogy ez a regény előnyére válik, de aztán tudatosítottam,
hogy nem kimondottan járul hozzá a könyv eladhatóságához.
Hogyan
akadt rá az említett írókra? Gibson, Pynchon és mások írásait
lefordították flamand nyelvre, vagy eredetiben olvasta őket? Kik
hatottak még Önre, különösen azok, akiket az amerikai közönség nem ismerhet?
Pynchon
épp oly kevéssé fordítható le más nyelvre, ahogy Joyce, João Guimarães
Rosa vagy Louis Paul Boon. Szerencsére már régóta tudok valamelyest
angolul. (Egyébként az Omega minornak és Pynchon Against the Dayének
ugyanaz a francia fordítója, ami eléggé érdekes.) Boont ajánlanám
leginkább, csakhogy az írásai teljesen élvezhetetlenek lennének
fordításban. Állítólag csak az képes igazán értékelni Boon írói
tehetségét, aki Erembodegem település egy bizonyos körzetéből
származik. Én pár mérfölddel arrébb születtem, és egészen kifinomultnak
találom az írásait, de az összes holland barátom utálja őket.
Amellett,
hogy író, kognitív pszichológus is. Az egyik terület előnyt élvez a
munkájában, vagy irodalom és pszichológia mindig is együtt van az Ön
gondolkodásában?
Gyermekként
is mindig írtam, festegettem, gitároztam, egyszóval amit az ember
egymagában is tud csinálni a szoba egyik sarkában. Ez azelőtt volt,
mielőtt még egyáltalán tudtam volna, mi az, hogy pszichológia. Egyébként
nem az a tipikus pszichológus vagyok, hanem olyan, aki egy sötét
szobában próbál rábírni arra, hogy emlékezz mindenféle számokra, furcsa
alakzatokra, ilyesmikre. Amúgy is: bármely viselkedés, amely fél
másodpercnél tovább tart, túl komplex ahhoz, hogy képesek lennénk
megmagyarázni. Persze egy mélyebb szinten minden összefügg mindennel:
bármi, amit teszünk, megváltoztatja az univerzum szerkezetét, hosszabb
távon mégsem borítja fel azt. (A Föld szerencsére akkor is jó sokáig
megmarad még, amikor mi már régóta kifüstöltük magunkat a létezésből.) Érzésem
szerint az egyetlen dolog, ami folytonos a két érdeklődési területem
között, a kérdések elsődleges volta. Egy kutatót nem a válaszok
megalkotása ösztönzi elsődlegesen, hanem az, hogy megtalálja a megfelelő
kérdéseket. Legfőbb feladata, hogy ne bízzon azokban a válaszokban,
amelyeket készen kap – akár másoktól, akár a kutatása adataiból, akár a
saját elméjétől. Tekints a világra gyanakvással, úgy, mintha mindig
teljesen új volna.
A
regényben hangsúlyos szerepet játszik a történelem ciklikusan ismétlődő
természete − például miközben az egyik főszereplő egy
holokauszt-túlélővel beszélget, az utcán neonáci megmozdulás készülődik.
Gondolja, hogy az ismétlődő erőszak annak a következménye, hogy az
emberek nem tesznek fel elegendő kérdést, vagy egyszerűen az emberi
természet velejárója?
A lényeges nem az erőszak, hanem a szervezett erőszak: mindig vannak vezetők és követők; elindul a lavina, aztán a végén vérfürdőbe torkollik az egész. Úgy
tűnik, ez az emberi természet velejárója – vagy legalábbis néhány ember
természetéé. A legtöbb történész vagy a történelmi helyzetet okolja,
vagy feltételezi, hogy néhány ember egyszerűen gonosz. De sokkal
ésszerűbbnek tűnik az a feltevés, hogy néhány ember a történelmi
szituáció (vagy egy csoport) révén feljogosítva érzi magát arra, hogy
üvöltözzön, köpködjön, bántalmazzon vagy megöljön valakit. A – nem a
magamfajta – pszichológusok szerint létezik egy típus, a tekintélyelvű,
aki az ilyen körülmények között érzi elemében magát. Az anonimitás, a
felülről érkező utasítások, a fontosság érzése, a történelmi
küldetéstudat mind szerepet játszhat ebben. Ahhoz,
hogy egy ilyen rendszer működésbe lépjen, először is kell egy
kézzelfogható ellenség, amely globális, ugyanakkor meghatározatlan
veszélyt jelent (amelyet nem lehet megfékezni valamiféle triviális
törvényes eszköz segítségével); azután pedig az az abszolút meggyőződés,
hogy neked van igazad – amit ideális esetben egy felsőbb tekintély,
mondjuk egy főparancsnok (Főparancsnok) szavatol. Mármost képzeljünk el
egy országot, amelyben az állam vezetője egyúttal főparancsnok is;
képzeljük el, hogy háború idején e főparancsnok per definitionem
mentesül minden kritika alól, hiszen a kritika az ellenségnek kedvez.
Ilyen körülmények között miért ne érezne valaki késztetést arra, hogy,
mondjuk, lerohanja Lengyelországot?Az emberek
általában rosszul mérik fel a tetteik következményeit. Mindig azt
hisszük, hogy boldogabbak, szebbek vagy jobbak leszünk annál, mint
amilyenek végül a valóságban vagyunk. Egy konkrét példa: nehéz nem látni
a párhuzamot mondjuk a vietnámi és az iraki háború között. Néhány
politikus (mint Cheney, Rumsfeld vagy G. W. Bush) eléggé öreg ahhoz,
hogy tisztában legyen azzal, micsoda nyomort és vérfürdőt válthat ki
egy rosszul végrehajtott, politikai okokból kezdeményezett invázió. De
persze azt gondoljuk, ezúttal másképp lesz – ó, hát persze.
Miért helyezte az Omega minort éppen 1995-be, amikor láthatólag ennyire érdeklődik a jelen politikai eseményei iránt? Persze nyilván korábban is dolgozott már a regényen, de miért erre az évre esett a választása?
Egyszerű: 1995-ben volt
a második világháború lezárulásának 50. évfordulója − kellett valami
nagyszabású dolog, ami emlékeztet rá. Eltekintve ettől, nem helyezhettem
sokkal korábbra a cselekményt, mert arról az időről akartam írni,
amikor Németország már félig vagy nagyjából egységessé vált; de későbbre
sem, mert szükségem volt a szavahihető, még életben lévő túlélőkre.
Néha a választásod eleve készen áll.
Az opera, a magfizika, az agyi funkciók és az európai történelem mint témák mellett
a regény félelmetesen sok nemi aktust tartalmaz, amelyek leírása
időnként a pornográfia határát súrolja. (Ez valószínűleg megint csak
európai jellegzetesség, tekintve, hogy az angol nyelvű irodalomban nem
igazán erős az erotikus tradíció.) Mi a funkciója a szexualitás
megjelenítésének a regényben? Metaforikus, vagy valami egyéb?
Nos,
igen, ez megint egy fontos kulturális különbség Európa és az amerikai
kontinens között. Megfigyeltem, hogy az angolszász kritikák a nemiséget
hangsúlyozzák ki a regény kapcsán, míg az európaiakat sokkal inkább
érdeklik a felvetődő morális kérdések – többek között az, hogy mi a
háború, és miért háborúzunk, mit vár tőlünk a történelem, vagy miért
gondoljuk azt, hogy mi jobbak lettünk volna ebben vagy abban a
helyzetben. Az európai olvasókat az erőszak borzasztja el, amely nagyon
is valóságos; az amerikaiak pedig láthatólag obszcénebbnek vagy
legalábbis feltűnőbbnek érzik a nemiség ábrázolását a gyilkolásnál vagy a
kínzásnál. De miért lepődöm meg azon, hogy ez még mindig meglep engem? Abból
nem túl sokat lehet tanulni, miként gyilkolja meg X szereplő Y-t. De
abból, hogy X hogyan csókolja, nyalja, harapja Y-t, hogyan szeretkezik
vele, rengeteget megtudunk X-ről, arról, hogy mit érez Y iránt, mit
gondol róla, és mit gondol az életről. Nézze csak meg a Before the Devil Knows You’re Dead [Mielőtt az ördög rád talál] első öt percét!
Az
Omega minorban gyakran előkerül a hasonlóság a történetmesélés és az
emlékezet között, különösen a tekintetben, ahogy mindkettő manipulálja a
történelmet. Mint az emlékezetet is kutató pszichológus és történelmi
regényeket író szerző, Ön szerint a fikció miként egészíti ki a
valóságot? Miként segítenek hozzá a regények és történetek, hogy
megteremtsük személyes vagy nemzeti történeteink „tényeit”?
Az emlékezet maga a fikció, és a fikció maga
az emlékezet. És a történelem is fikció, továbbá emlékezet is, a
történet pedig maga is valamiféle történelem, és fordítva, és így
tovább. Igen erős a kapocs a történet és az azonosságtudat között. Az Alzheimer-kórban szenvedők elveszítik az emlékezetüket, és elfelejtve a helyüket a világban elveszítik önmagukat is. Ugyanígy
van a nemzetekkel is. Az emlékezetük szelektív, mégpedig szándékosan.
Azt hisszük, hogy ez csak tőlünk távoli rezsimekben van így – vegyük
mondjuk a szovjet történelemkönyveket. De eléggé sok mindent
elfelejtettünk, például a második világháborúról is: 110 000
japán-amerikait és japán állampolgárt zártak háborús gyűjtőtáborokba;
220 000 civil vesztette életét Hirosimában és Nagaszakiban, amikor
ledobták az atombombát az egész végén, akkor, amikor az európai háború
már véget ért. Úgy látom, hogy az én generációm legtöbb tagja még csak
nem is tud ezekről a dolgokról. De miért is tudnának? Nem túl szép
történet, nem illik ahhoz, akinek szeretnénk magunkat látni. Ugyanez
igaz a személyes életünkre is. Soha nem vagyunk azok, akik valójában
akarunk lenni; így hát felejtünk, és kiszínezzük a valóságot. Vagyis
igen, ezért van szükségünk olyanokra, mint Vonnegut, aki képes
abszurditással írni a háború abszurditásáról, vagy George Saunders, aki
ügyes kis parabolákat ír arról, milyen reménytelen helyzetbe hoztuk
magunkat; vagy az olyan őrültekre, mint Vollmann, aki képes dokumentálni
a vérbe fagyott erőszak néma sikolyát. A művészet igenis számít. Amire
emlékszünk a vietnámi háborúból, az az Apokalipszis most és talán a Tree of Smoke [Denis Johnson 2007-ben megjelent regénye]; szükségünk van az olyan filmekre, mint a Schindler listája (bármennyire felszínes is), és az olyan könyvekre, mint A 22-es csapdája.
Emiatt igazán aggodalom töltenek el a mostani történések. Gondoljunk
Abu Ghraibra, Guantanamo Bayre, a 80 000 iraki polgári áldozatra; vagy a
saját kormányunkra, amely mostanra több amerikai állampolgárt küldött a
halálba, mint Bin Laden valaha is. Az, hogy ez láthatólag senkit nem
érdekel igazán, hogy senki sem ír róla érdemben, arról árulkodik, hogy
nagy bajban vagyunk, egy azonosságkrízis legeslegbelseje felé csúszunk.
De hogyan is lehetne másként? Hiszen nem azok vagyunk, akik szeretnénk
lenni, nem ez az, amiről álmodtunk; csak ilyenné tettek bennünket azok,
akiket megmagyarázhatatlan módon megválasztottunk.
Jaktejben fürdőző szívek
2010-10-21
A PRAE.HU visszhangja a Szorokin világa GondolatOlvasóról, a Szatyor Bárban
Jaktejben fürdőző szívek
Vécsei Rita Andrea
A GondolatOlvasó sorozatnak – kultúrest-füzér a Gondolat Kiadó könyveiről másképpen, másokkal a Szatyor Bár és Galériában – október 14-én 18 órakor megrendezett darabja Szorokin világát idézi meg. Vlagyimir Szorokin Jég-trilógiájának apropójából beszélget Nagy Detti esztéta és irodalomkritikus moderálásával k. kabai lóránt költő ésatöbbi, Mundruczó Kornél filmrendező, forgatókönyvíró, színész és Boris János, a kiadó irodalmi főszerkesztője.
Bevezetőül Császár Norbert képzőművész Szorokin ihlette szatyrainak kiállítását k.kabai lóránt nyitja meg. Egyszerű, barna, füles papírzacskók, sok baj van velük, zörögnek a moziban, elvágja a kezed, vérzik, nem használhatod otthon szemetesnek, mert átázik. Itt a falon viszont „nyugalom és szárnyalás”, „lebegünk a térben”, „меия зовут” légies alakjai játszanak rajtuk tömörrózsaszín szívekkel, dobálnak szabályoskék jégkristályokat, kanárihajuk csillagokat fakít. K. kabai felvezető szövegében pedig nem beszél olyanokról, mint „elemi szépség, letisztult eszközhasználat, homogén színvilág”, inkább idéz a klórból, a hét lélegzetvételt, mottója a 23000-ből , ilyképpen: „az/ egyszerűség tökéletességről tanús-/ kodik, minél egyszerűbb valami,/ annál kevésbé van kitéve változá-/ soknak”.
Nagy Detti szépen kormányozza fakutyánkat a Tunguz meteor jegén, távolról, az általánostól lendít, mögöttes tartalomról, üzenetről, metaforikus értelmezésről kérdez, utána rögtön megfog, hogy kikkel is azonosulsz tulajdonképpen. Mundruczó a többrétegű, ellentmondásokból fényt teremtő regény enigmatikusságát Wagner Ring-ciklusához hasonlítja, a Nyugat-Európában is (de)kódolható szerző egy új genezist állít fel, miközben a manipuláció természetrajzát kutatja. Boris kijelölt pontokat lát, orosz/ történelmi/ XX. századi/ jövőbeni/ filozofikus/ költői címkéjű cövekeket, melyen kifeszül a mű. k. kabai az egyszerre több regisztert megmozgatni képes, az improvizáció által egyik síkról a másikra hirtelen elmoccantó írói tálentumot élteti, boldogan eltűrve magán a stílusgyakorlatokon át el-, és előbújtatással való folyamatos átverést.
Cilinder ez a három kötet, nyuszi helyett vérmedvékkel. Mégis, amikor olvasom, a szíveseknek szorítok, egyenesen izgulok értük, hogy sikerüljön nekik a megdobbantás, és azokban a pillanatokban „nekünk nagyon jó lett”, a nekünkben benne vagyok én is. Szeretetkönyvként realizálódott, mondja k. kabai, mely mindvégig kitartja azt a hangot, ami a jégcsákányosokat szimpatikusnak tudja megőrizni. Persze pimf játékosságról beszélni, veszi elő a szigort Mundruczó, a nagyon orosz, nagyon komoly, nagyon ellentmondó szöveg úgy marad stílusban, hogy közben a szeretetcsoportosulást, mint teljesen általános helyzetet politikailag tökéletesen inkorrekt közegbe helyezi. Szürrealitása az orosz világban sokkal reálisabb, létező valóságokat, szocreált, horrort, Dosztojevszkijit ragaszt, gyúr egymáshoz egy új valósággá. És igen, ezért égetik könyveit a Vörös téren, polcokról pöckölik ki, de szürreális ez is: Gorkij-díjjal honorálják ezt a fassbinderi fordulatot hozó, szőke loboncú fenegyereket. „Mert minden faszfej okosabb akar lenni, mint amilyen valójában. Okosabb és tekintélyesebb.”
Sok itt a hasonlat, de illik a fekete-narancs borítóhoz, mely, akár egy Bugatti Veyron, Szorokinnal hasít előre, lesz belőle orosz Sartre, mondja Boris, akit mindvégig Borisznak olvasok, miközben írok, annyira áthat az orosz lélek. Disztópia inkább, mint utópia, és nem elég belőle egyszer, k. kabai tizenegynél tart (ma) összesen. A részek egyként kerülnek Amerikában kiadásra, ezt Mundruczó szépnek tartja, a Jeget egyhangúan origónak tekintik, mivel önállóan is megállja a helyét, a Bro-t és a 23 000-t mellékbolygónak, mely tovább(jégszilánkokra)bontja az előzőt. A nyelv azonban végigkísér, nem teremtettként, mint Ágota Kristófnál vagy Thomas Bernhardnál, hanem, újraépített rendszerként. A történelmi, a totalitarizmus keveredik a szentimentalizmussal, a nagy orosz regények narrációs stílusa a sci-fi thrillerrel. „Bécsben finom az ekler”, ez például nem giccs, meg igaz is, de sok vitát, indulatot gerjesztenek a rebbenő, kedves és titokzatos szívek. Az opricsnyik egy napjának kritikájában épp a nagy nemzeti giccset, mely önkényuralmi törekvésekkel egyesül, támadják, nem látva meg, hogy a tisztán mimetikus szöveg mintegy leképezése a szemérmetlen mechanizmusoknak, Szorokin a felépített sztereotípiákat, mint például orosz szomorúság, nem leleplezi, hanem rájuk mutat.
A színházban, mondja Mundruczó, az egyszerű metaforák nem mennek át, a megfeleltetés egyszerűsége, melynek a Bűn és bűnhődés is lehet akár az egyik emblémája, jellemzően jelen van, mégis félreértésekkel kell megküzdeni. A színészek, Mucsi Zoltán, Péterfy Bori és mások nem eljátsszák a darabot, hanem játszanak, amit a szerző szavai igazolnak, „elfelejtettem, hogy ezt én írtam”. Végül jön Csehov és az ő attitűdje, a kultúra elemi igénye, az orosz vénában csörgedező szükséglet, a k. kabai-felidézte novella, A hóember. A havas, tokiói éjszaka, ahol az álmatlanságtól gyötört orosz író hóembert épít, Vászjának nevezi el, de Vászjával inni kell, és akkor jön a földrengés, majd elcsendesül minden, vodkával koccintanak, Vászjától kérdez az író valami fontosat. A hóember így válaszol: AZ OROSZ IRODALOM MEGHALT. Majd hozzáteszi: ÉLJEN AZ IRODALOM!, mire az író megnyugszik, és elalszik. "Mint a bunda".
A Jég-trilógiában minden benne van, szótlan növényre hasonlító alázatos feleség, koncentrációs tábor, vegán koszt, Nabokov, foci, leszbikus ölelés, űrrepülés, arcnyalogatók, bepisilők, kétségbeejtően távoli rokonok, tejbenfürdés, biblia, cirkusz, akciófilm, spermakrém, Sztálin-tetoválás, kinek kedve szerint, meg sok szívdobbanás. És pont úgy, mint a cilinderben: beledobálva ez-az, de, ha megfogod az elejét, kihúzod, mint egy hosszú, finom, lila angórasálat, nyáron sem veted le. Nagy spíler ez a Szorokin, egyeznek meg végül a fellépő vendégek, én meg „Nézek rájuk, mint a mézeskalácsra, és kész.”
Beszólás középről
2010-10-19
Mozgó Világ Online recenzió - Almási Miklós: Beszólás középről
(Paul Krugman: A liberális lelkiismeret. Fordította Orosz Ildikó. Budapest, 2010, Gondolat Kiadó, Demos Könyvek. 346 oldal, 2890 forint.)
Krugmant (a New York Times kolumnistáját) „pimasz” gazdasági jegyzeteiért régóta szeretem, mégis amikor ez a könyve megjelent (2007), csak átfutottam, na jó, mondtam, ilyen már volt. Aztán jött a Nobel-díj (2008), meg a válság, és a sok oldalról beindult kíméletlen támadás Obama elnök ellen – és a szövegek felforrósodtak, véres aktualitást nyertek. Ma úgy olvasom, mint valami haditudósítást. (Az amerikai társadalmi-gazdasági reformháborúk állásáról. És persze úgy is, ahogy az ember a tengerentúli csatározások elemzéseit óhatatlanul a magyar tükörben is látja.)
Krugman nem csak ökonómiai tényeket prezentál: amit mond, azt szociológiai (netán pop-kulturális divatokból) rakja össze: a kép, amit nyújt, multidimenziós. Az 1985-tel elinduló radikális konzervatív fordulatot pl. egy Rambo-film (First blood, 1982) átütő sikerével (széles közvélemény-formáló), hatásával is jelzi. (A film egyértelmű üzenete az volt, hogy „megnyertük volna a vietnami háborút, ha nem gáncsolnak a nyafi keleti parti értelmiségiek, a liberálisok és a meleg, rock-and-rollos drogosok”.) Vagyis úgy használja a pop-kultúra elemeit, mint az egyik irányjelző és trendalakító tényezőt… Ez a fajta látásmód egyedülálló az irodalomban: Krugman sikerrel törte át a közgáz zárt szakmai területét, össztársadalmi analízist ad.
Mai olvasatban két topic ragad meg igazán Krugman Amerika-interpretációjából: a társadalmi egyenlőtlenség és az egészségügy igazságtalansága. Az elsőben arra a különös történelmi szituációra keres rá, hogy bár Amerikában mindig is voltak milliárdosok, a New Deal és a háború utáni fellendülés idején – 1965-ig – a kiegyenlítés volt a jellemző politika (gazdaságban és társadalomban egyaránt). A hetvenes, de még inkább a nyolcvanas évektől beindul egy radikális republikánus fordulat: a középosztály jövedelme stagnál (vagy leszakad), az alsó két decilis szegénysége növekszik, viszont a legfelső 1 százalék vagyona-jövedelme hihetetlen méreteket ölt. Kialakult a világ egyik leginkább egyenlőtlenségre épülő társadalma. Ezt nem tudja elviselni a „liberális lelkiismeret”. Főképp, mert tudja, hogy korábban a dolgok jobban mentek – egy kiegyenlítettebb társadalmi struktúrával, széles, gazdagodó középosztállyal, mobilitásperspektívával Amerika vezérlő csillag lehetett. Ezek a vívmányok azonban Reagan és főképp George W. Bush alatt eltűntek. A fellendülésből csak a társadalom 10 százaléka részesül, a 90 százalék életnívója stagnál vagy hanyatlik, a középosztály – Amerika gerince – megroppan. Ugyanakkor a legfelső 0,1 százalék körében káprázatos jövedelemrobbanás tanúi lehetünk. 10–40 milliárdos menedzserfizetések és -bónuszok óriási felháborodást keltettek már a válság előtt is (Richard Grasso, a NY-i tőzsde egykori elnöke legendás 200 milliós kompenzációja szinte robbantotta e korszak erkölcsei elleni tiltakozást). Aztán a válság idején kiderült, hogy volt ennél felháborítóbb javadalmazás is. Ma az USA egyike a leginkább egyenlőtlen társadalmaknak. (Nemcsak a bónuszok és fizetések miatt – a középosztályt lesöprő adózási rend, a társadalmi mobilitás leállása mind az egyenlőtlenség fokozása felé nyomott. Ami nagy baj: hisz ma már léteznek olyan felmérések is, miszerint azoknak a társadalmaknak nagyobb a fejlődési potenciáljuk, ahol kisebb az egyenlőtlenség, más szóval: a társadalmi igazságosság kihat a GDP-növekedésre.) A liberális elv, az egyenlőtlenség szélsőségei elleni küzdelem tehát nem(csak) morális jellegű: legfőbb gazdaságpolitikai téma.
Van azonban itt egy talány. Legalább két választási cikluson át ugrásszerűen nőtt a társadalmi egyenlőtlenség, azaz romlottak a középosztály és a szegények életfeltételei, és ezzel párhuzamosan ezer százalékkal nőttek a szupergazdagok jövedelmei, ami mindenki számára (fájón) nyilvánvaló volt. Ugyanakkor a jónépet mégis rá lehetett venni, hogy nyolc éven át erre az igazságtalan jövedelem- és adópolitikára – a republikánus koncepcióra – szavazzon. Ez volt a 2000-es évek nagy megtévesztése, és Krugman azt nyomozza, mivel lehetett rávenni a jónépet, hogy alapvető érdekei ellenében szavazzon. Krugman szerint a megtévesztés legfőbb eleme a déli államok fehér választóinak félelme volt: ha az állam „kiegyenlíti” az óriási jövedelemkülönbségeket, segíti a szegényeket, akkor a színes bőrűek járnak jól, azaz úgy gondolták, a demokraták által javasolt adózási program (a „jóléti állam” visszaállítása) a fehérektől veszi el a pénzt. Hihetetlen következtetés: évtizedek múltak el a faji diszkriminációk eltörlése óta, de egészen tegnapig ez a mélyen ülő rasszista előítélet befolyásolta a választásokat. Ezzel lehetett elterelni a figyelmet az iraki háború hiábavalóságáról, Amerika Kínával szembeni fokozatos függőségéről, és ami a legfontosabb: a középosztály életszínvonalának végzetes romlásáról, a szupergazdagok állami támogatásáról (az adórendszere elsősorban a legfelső decilisnek kedvezett…).
Itt ugyan szkeptikus vagyok a könyv olvasása közben – a „rasszista” képlet túl egyszerűnek látszik. Bármint van is: a republikánus adminisztráció (elsősorban a neokonok vezényletével) zseniális tömegámítást hozott össze. Az ébredés csak a válság közeledtével érett meg a közvéleményben. Ekkor született a jelszó: „elég volt”. És jött Obama.
Ez bizony szociológiai szempontból is jelentős felfedezés: ki hitte volna, hogy „a népet nem lehet becsapni” közkeletű tézisével szemben a társadalom többségét évtizedeken át rá lehet venni, hogy ne mérlegelje saját – és környezete – anyagi helyzetének romlását, hogy elhiggye: fontosabb pl. az abortuszügy, az iraki háború vagy hogy igaza van-e Darwinnak, mint a szocioökonómiai alaptrendek vagy még inkább a családi büdzsé összeomlása. Vagyis hogy a fél ország egy képzelt világot tartson valósnak, s ne vegye észre, hogy önmagát gáncsolja. Mit mondjak, e jelenségelemzésben jó adag abszurd üzenet van számunkra, magyarok számára is… Ámításban, vakulásban, öncsalásban fel tudjuk venni a versenyt Amerikával…
A könyv másik fő tézise, hogy Amerikának évtizedek óta legfontosabb – ám rejtegetett – sebe a felemás egészségügy. (A lakosság kb. 20–30 százalékának nincs vagy csak töredékes biztosítása van, miközben a beteg-, ill. öregségi ellátás árai húsz év alatt az egekbe szöktek.) Ezért nem csoda, ha „a felmérések rendre azt mutatják, hogy a szavazók számára az egészségügyi ellátás valójában a legfontosabb belpolitikai kérdés… A liberális kormányzati intézkedések azt jelentenék, hogy csökkentenék mind az egyenlőtlenséget, mind a bizonytalanságot. A reform az új New Deal kulcskérdése.” A könyv itt gyújtja be igazi patronjait, itt derül fény arra, hogy mivel és miért folytatja élethalálharcát Obama elnök.
Krugman azzal nyit, hogy a republikánusok harminc év óta próbálják eltörölni a még megmaradt egészségügyi támogatást és a nyugdíjak rendszerét (legalább három elnök bicskája törött bele e tarthatatlan helyzet megreformálásába), miközben az USA „a gazdagabb országok közt az egyetlen, amely nem biztosítja állampolgárai számára az alapvető egészségügyi ellátást”. Snassz, gondolta Krugman – könyve voltaképp kiáltvány e berögzült osztálypolitika oldására: úgy értem, a „szupergazdagok” befolyásának ellensúlyozására.
A könyv meghökkentő paradoxonba fut: Krugman, a liberális – konzervatívnak nevezi magát. Igaz, csak a stílusfordulat kedvéért. Mert a konzervatív nála azt jelenti, hogy vissza kell hozni a roosevelti New Deal vívmányait (egy új New Deal nevében) és renoválni a „középosztály Amerikáját”, amit az egyenlőtlenség gazdaságpolitikája lepusztított. Krugman itt éles hangot üt meg: azt bizonygatja, hogy vegyük tudomásul, hogy Amerikában nem létezik esélyegyenlőség. Egy felmérést említ, amit általános iskolát végzők körében végeztek. Két tesztsor volt: az egyik a tehetséget mérte, a másik a szülők társadalmi besorolását vizsgálta. Kisült, hogy a tehetséglistán magas pontszámot elértek közül a jómódú gyerekek tízszer többen jutottak felsőbb képzési formákba, mint a tehetségesek, de csóró szülői házból valók. Fordítva: a tehetségtelenek közül a „gébégyések” – azaz a „gazdagék buta gyerekei” – ugyancsak tízszer többen léptek feljebb. (Lábjegyzet: a „gébégyések” fordítási bravúr, és mivel ilyen bravúrral másutt is találkozol, kalapemelés érte Orosz Ildikónak.) Itt, a könyv finisében olykor az emberben megáll az ütő, olyan „komcsi” szövegekbe ütközik: a kormányzati korrupciót a nagypénzűek által teremtett légkör okozza; a gazdagok Amerikán belül egy másik országot építettek maguknak – külön lakóvidékkel, külön közlekedéssel (magán-jet), külön orvosi ellátással, miközben azt hirdetik, hogy ma már nincs különbség milliomos és átlagember között…
Komolyra fordítva a szót, reveláció olvasni, hogy Krugman a szélsőséges egyenlőtlenség társadalmának felszámolásában az egészségügyet látja kulcsfeladatnak. Mi ezt idehaza – vagy akár Európában – nem tudjuk elképzelni. Errefelé szinte hihetetlen, hogy egy betegség egy alsó középosztálybeli családot is földhöz vághat, rámegy apu banki kontója, állása, lakása, mindene. De az egyenlőtlenség elleni „magánküzdelembe” a középosztálybeli Amerika úgy általában is belerokkan: merthogy gyerekeit a legjobb iskolákba akarja járatni, de ezek az iskolák messze vannak, oda kell költözni, ott viszont jóval drágább az élet, a biztosítás, a közlekedés – ami mind megemeli a családi kiadásokat. És emellett bírni kell a versenyt a tehetősebb gyerekek igényeivel – illetve a saját gyerekek nyafogásával: „anyúúú nekem miért nincs olyan…” stb. (ismerjük, nálunk is így van). Krugmannál ezek csak apró példák, melyekkel felvezeti javaslatát: vissza kell térni a negyven évvel korábban még elfogadott adózási rendhez: fizessenek a gazdagok. (Egy medián középosztálybeli adótétele kb. 35 százalékos, a tőkebefektetéssel rendelkezők erre vonatkozó – kedvezményes – adórátája csak 15 százalék. Hát persze hogy padlóra kerül az apuka, ha ezzel akar versenyezni.) Krugman tehát igazságosabb adózást javasol. És bár tanácsa – az adóemelés arányossága – körül van bástyázva, de hogy a közvélemény ezt le tudja-e nyelni, abban erősen kételkedem. Pláne most, hogy Obama ebbe az irányba tart: programjának egyik sarkalatos pontja az egészségügyi reform mint az egyenlőtlenség felszámolásának kezdete, bankok megregulázása, a középosztály (és a szegények) felkarolása. Hát: nehéz…
Ha idáig eljutsz e krimi olvasásában, rájössz, hogy Krugman Obama „titkos tanácsosa” (bár lapjában sokszor élesen kritizálja az elnököt…). Akárhogy is: Barack Obama ezen az úton indult, és ezzel a liberális iránytűvel akar továbbmenni. Pedig most nagyon kell kapaszkodnia: jön a félidős választás (november 2.) és az ún. „teadélutánok” (republikánus polgári körök) árnyékában necces, hogy az elnököt (ill. a demokratákat) e reform megindításáért ne szavazzák ki a Kongresszusból és a Szenátusból. (Ahol most többségük van.) Névlegesen persze nem ezért szavaznak ellene, hanem mert szoft Afganisztánban, mert „szovjet rendszert” akar bevezetni az orvoslásban, mert felkarolja a kisebbségeket, mert nem tud odavágni (ahova köll), ahogy elődje tette, hanem demokratáskodik a hatalmi szférában…
Jól csak a szívével lát az ember – hangzik Saint Exupery már-már közhelyessé koptatott mondata. Beszélj a szíveddel – így Vlagyimir Szorokin. De míg a Kis herceg rókája valami szépet fogalmaz meg, addig Szorokin provokál. Provokál, és amikor már úgy érzem, rájöttem, mit szeretne tőlem, mire akar rávezetni, akkor egyszerűen fordít egyet a cselekményen, és már megint elvesztem. Hol vágyat ébreszt bennem, hol undort kelt. Játszik. Kegyetlenül játszik. Mint macska az egérrel.
„A jég egy szektáról szól, amely formailag hasonlít egy totalitárius szervezetre, de ez csak a látszat. A jég nem a diktatúráról szól, hanem az elveszett paradicsom kereséséről” – jelenti ki Szorokin. Szép gondolat. Keresni az elveszett paradicsomot, a boldogságot…
De kié az az éden, ki részesülhet abból a boldogságból? A jégkalapács válaszol. A 23 000 fénysugáré, a Fény Testvériségéé, a szőke, kék szemű nővéreké és fivéreké, akik fényhozó sugárként elkövettek egy végzetes hibát. Tévedésből megalkották a Földet. De ha újra megtalálják egymást, a hiba orvosolható.
A jégkalapács segít. Felébrednek az alvó szívek és hazatérnek. Csak egymásra kell találniuk újra. Ám a nemes cél lassanként öncéllá alakul, rémálomba fordul: a hazavezető út gyilkosságokkal, erőszakkal van kikövezve. És magasztos eszmék ide, paradicsomkeresés oda, diktatúra ez a javából. Mintha a Tunguz meteor anyagából készített jégkalapács nem csak felébresztené az alvó szíveket, hanem minden érzelmet kiölne belőle, ezzel a szívvel már nem lát az ember, ennek a szívnek agya van, racionális, érzelemmentes, számító agya.
Szorokin bűvészként szuggerál: már-már katatón állapotban olvasok, vagy már nem is olvasok, mit parancsolsz, kedves gazdám, Szorokin?, már kezemben jégkalapáccsal állok a szobában, amikor csettint egyet, és szinte hallom a hangját, hova mész, hülyegyerek, mi van a kezedben?, és aljasul röhög a markába, mit akarsz, te béna húsrobot? Melyik szót nem érted: szőke?! kék szemű?!
Aztán már nem is hallom, mert Gollamként motyogok a föld alatt, orosz prostiként a vodkásüvegről nem a szexre asszociálok, túlélem a holokausztot, félidióta kisfiúként térdelek és káromkodok, közben repülök korokon, tájakon, országokon, rendszereken keresztül... végig a történelmen.
Szorokin elvisz mindenhová. Megmutat mindent. A húsrobotok hiábavalóságát, értelmetlen életét, szülnek, ölnek, ölnek, szülnek, és már veszettül szégyellem, hogy ember vagyok, menthetetlen húsrobot, és már szeretnék szőke lenni és kék szemű, megtalálni a Testvéreket, tartozni valahová, hozzájuk, kizárólag hozzájuk.
Szorokin zseniálisan bánik a szavakkal. (És ezt kiválóan adja vissza a két fordító: Holka László és Bratka László.) Nemcsak a trilógia három kötete íródott más-más stílusban, de a kortárs orosz irodalom posztmodern fenegyereke néha oldalanként vált családregényből maffiasztoriba, maffiasztoriból sci-fibe, sci-fiből thrillerbe, és a szöveg mindig hűen követi a tartalmat. Ha az orosz prostituáltak és stricijeik világában járunk, akkor röpködnek a vazzék, ha a Testvériséget hallgatjuk, az olyan, mintha egy politikai brosúrát olvasnánk, száraz és lelkesítő szólamokkal megfogalmazott ideológia, ha kisgyerekről szól, akkor csurizunk és pukizunk és dünnyögünk, ha a Yég gyógyító komplexum termékét mutatja be, akkor ezt kereskedelmi tévéket és reklámújságokat megszégyenítő stílusban teszi.
A történet végig magával ragad, néha elszörnyedünk, megijedünk, borzongunk, de letenni nem tudjuk. Forgunk, mint a szélkakas, ahogy Szorokin mindig új irányba terel minket, ahogy bebizonyít valamit, amit a következő oldalon már el is söpör, és mi megyünk utána, kapkodjuk a fejünket, de mindig elhisszük, hogy most már tényleg az igazat mondja, tényleg a kulcsot adja a kezünkbe. De persze nem. Hogy is tenné. Pont ő?
Mindenesetre a trilógia befejező könyvének végén kínomban felröhögtem, ugyanis Szorokin rendkívül aljas módon fejezi be a történetet, arra kényszerítve, hogy mindent, amit addig olvastunk, újragondoljuk, átértékeljük, mindent, amit addig sugallt, amit már elhittünk neki, felejtsük el.
Szóval csak annyit üzennék az orosz Bret Easton Ellisnek, alias de Sade-nak (imádja, ha így nevezik), hogy hagyjál ezek után lógva, kedves Vologya, akarom mondani, menj a Testvériségbe, de előtte add meg a Yég vállalat elérhetőségét!
Ménesi Gábor„Mindig ott lakom, ahol egyre apróbban megtörtének"
2010-10-12
Ménesi Gábor„Mindig ott lakom, ahol egyre apróbban megtörtének”
Géczi János: Tiltott Ábrázolások Könyve
„A magyar kritika (…) bámulatos következetességgel nem foglalkozik Géczi munkásságával” – hívta fel a figyelmet Zalán Tibor 1989-ben. Ha végigtekintünk a Géczi-olvasás eddigi történetén – különösen annak első egy-két évtizedén –, kétségkívül a kritikusok zavarával, tanácstalanságával szembesülhetünk. A kezdeti értetlenséghez erőteljes elutasítás is kapcsolódott , majd Géczi műveinek megjelenését hosszú időn keresztül visszhangtalanság kísérte. Az értő kritikák eleinte elsősorban a pályatársak, Tandori Dezső, Vasadi Péter és Zalán Tibor tollából születtek, s a komolyabb elemzésekre, értelmező igényű tanulmányokra a kilencvenes évek második feléig várni kellett. A kritikai diskurzus megélénkülését tükrözi a recepció történetének fontos állomásaként megjelenő tanulmánykötet. Nyilvánvalóan a kritikusok hallgatásának számos oka lehet, ezek egyike Géczi besorolhatatlansága, külön úton haladása, s a befogadás természete nem függetleníthető az író hagyományválasztásától, így a szövegek neoavantgárd szituáltságától, amellyel kapcsolatban megállapítható, hogy a különböző vizuális effektusok, képversek, kollázsok stb. „visszavonatkoztathatók (és vissza is vonatkoznak) a nem képi jellegű alkotásokra.
Egyes prózai írások, versek a neoavantgarde «megszokott» környezetéből kiemelve, a performance-jellegű helyzettől elvonatkoztatva – habár határozottan másképp szólalnak meg – nem olvashatók az említett irányzat jelölője hatókörének figyelembe vétele nélkül”. Ily módon „Géczi neoavantgarde tevékenysége (…) mindenkor ott kísért az ilyen jellemzőkkel nem rendelkező művei esetében is, akár a kollázstechnika alapjául szolgáló esetlegesség elvi működését, akár a kísérletezés tudatos, reflektált módját vonjuk be az értelmezés folyamatába.” Nyugodtan kijelenthetjük azonban, hogy az említett törekvés Géczi pályakezdését követően, vagyis a nyolcvanas években előtérbe kerülő prózafordulat eredményeit figyelemmel kísérő diskurzus értelmezői horizontjában marginális pozícióba került. Mindeközben az sem gyorsította meg a kanonizáció folyamatát, hogy a szerző gyakran olyan alkotók megidézésére vállalkozik, akik kevésbé részei az irodalmi köztudatnak, vagy pedig nem a szépirodalmat művelik, gondoljunk csak a Cholnoky-testvérek műveire, vagy Cs. Szabó László és Lénárd Sándor esszéisztikájára.
Nem hagyható ugyanakkor figyelmen kívül az a tény sem, hogy az időközben meglehetősen terjedelmessé és sokirányúvá duzzadó életmű alakulásában – habár hosszú ideig, s bizonyos tekintetben még ma is, a költői szemlélet az elsődleges szövegszervező erő – a versek mellett a próza és az esszé (korábban pedig a dráma) is hangsúlyosan részt vesz, vagyis a különböző műfajok által kínált lehetőségeket magába építő, még inkább a műfajok, sőt a műnemek határait feloldó stratégia vált meghatározóvá, és a szövegek teljes mértékben ellenállnak bármifajta műfajok-műnemek szerinti tipologizálásnak. Már az első verseskötet, a Léghajó és nehezéke olvasásakor érzékelhető, hogy az opus „több felől érkező világértelmezések dokumentumaként kívánt jelen lenni: a szótárcikk értelmező formalitásától (léghajó, nehezék) a pontos valóságleírások és fikciók keverékén át (Leírás az önképzőkörről, megjegyzésekkel) a sajátos logomandaláig, konkrét képversig ívelnek a műfaji határok.” Géczi pályáján ezzel együtt nemcsak a sokműfajúságra helyeződik a hangsúly, hanem a különböző regiszterek keveredésére is, szövegeiben ugyanis a szépirodalmi diskurzusformák mellett a szakirodalmi, ismeretterjesztő beszédmód is érvényre jut, mindenekelőtt a természettudományos, hiszen nem feledhetjük, hogy Géczi eredetileg a szegedi egyetem biológia szakán végzett.
Kétségtelen tehát, hogy az oeuvre sokrétűsége, eklektikussága, amelynek nem csupán a szövegek műfajközi konstruálása, hanem interdiszciplináris érintettsége is szerves részévé válik, döntő módon befolyásolja a befogadás mechanizmusát. A kilencvenes évek óta folyamatosan formálódó prózai szövegkorpusz reprezentatív darabjaiból nyújt terjedelmes válogatást a Tiltott Ábrázolások Könyve vaskos kötete , amelyben – némi korrekcióval, átrendezéssel – azok a szövegek sorakoznak fel, amelyek korábban, azonos cím alatt már napvilágot láttak. Az akkori borítók mindegyikéről két szem tekintett vissza ránk, ezáltal is hangsúlyossá téve a szemlélődés, a megfigyelés gesztusát, összefüggésben a vizuális látásmóddal, amely Géczi műveiben fontos szövegszervező funkciót tölt be. Sz. Molnár Szilvia mutat rá a szerző versszövegei kapcsán arra, hogy a képiség mint a látvány exponálása a fényképezés eljárásához hasonlóan határozza meg az alkotói szemléletet. Ezzel együtt a szövegek által konstruált vizualitás kollázsként való értelmezhetősége, amelyre a későbbiekben még visszatérünk, nemcsak a versek, hanem az esszék és a TÁK szövegterében is érvényesnek mutatkozik, különös tekintettel annak első két ciklusára. Kép és szöveg koincidenciája, a megragadott élmények, benyomások felvillantása, fényképszerű rögzítése a Terepgyakorlatok és a Fegyverengedély lapjain erőteljesen érzékelhető, de a harmadik és negyedik könyv egymásra rétegeződő történetkezdeményei ugyancsak erős képszerűséggel jelennek meg. Az említett látásmódot demonstrálja a következő idézet: „A szemem – avagy bármely emlős- vagy gerinces állat szeme – s bármely lábasfejű szeme hasonlít egymásra, és hasonlít a fényképezőgéphez is. Ennek az az oka, hogy a beeső fényből csak viszonylag kevés módon hozható létre kép, de azért nem csak egyetlen módon, ahogy azt az ízeltlábúak összetett szeme bizonyítja. Amellett a szerves úton létrejött szemekre nem ugyanazon szerkesztésbeli korlátok érvényesek, mint a fényképezőgépre.” (Nemegyszer, 63.) A vizuális költészet iránti érdeklődés, a műalkotás textuális és vizuális dimenziói közötti határ átlépése kezdettől fogva foglalkoztatja Géczit. Arra, hogy a prózai szövegekben is markánsan megmutatkozik ez az érdeklődés, rámutat többek között a Képversek kötet megkomponálásának módja, ugyanis a Róma-ciklus és a naplóregény egymás mellé helyezése az alkotó „poétikájának mindig más alakban visszatérő jelképzési «modelljét» idézi (…), mely a különbözni látszó perceptív területek határainak konfrontációját rajzolja és írja át, miközben arra készteti a befogadót, hogy olvasási kultúráját heterogenizálja.”
Az én artikulációja, a szubjektum szituáltsága megkerülhetetlen problémaként tételeződik a TÁK szövegeiben, miként korábban Géczi költészetében, ahol „nem annyira a poétikai – textuális megalkothatóság értelmében, mint inkább az én-nek a szöveghez, a «vers»-hez –, annak komponenseihez való viszonyában” vált fontossá. Ezt tematizálja az alakváltozás mozzanata, az antropomorfizált állatfigura – leggyakrabban a macska – színre vitele, amely a valós én és a szövegben megalkotott szubjektum viszonyára, az önmeghatározás lehetőségeire mutat rá: „Háromszor dobbantok (a háromszorozás, az indulatos mozdulat s maga a dolog neve számít-e, azt nem tudom), beleállok a játéktérbe. Macska vagyok, kóbor, fiatal, szőröm hasonlatokban létezik, és minden vágyam, hogy odasomfordáljak a Colosseumnál játszó helyi macskához. (…) A macskaság önmeghatározó, mint a jó izmú mozdulatsor. Kicserélődnek a viszonyítási pontok, az elmélkedés lecsúszik, és megomlik a kőfal tövén. (Változatok édességre, 34.) Nem véletlenül artikulálódik más szöveghelyeken is az átváltozás mozzanata, amely hasonló funkciót tölt be. Így például az Asszonymellű sólyom(ok) című fragmentumban: „Az asszonymellű sólyom több példányban létezik, vannak így néhányan mások is. (…) Néha normális madárnak találtatik, kifejlett tollazattal, kontúros mintázattal, hosszú csüdös, ragadozó karmokkal, máskor meg begyes asszony, akkora dudákkal, amekkora a költőnőknek sosem lehet.” (33.) Ugyancsak jól mutatja az én reprezentációjának, tükröződésének lehetőségeit a Daimon című szöveg, amelynek helyszíne egy galéria, ahol a megvilágítás és a kiállított tárgyakat védő üvegfelület megnehezíti a fényképezést: „A galéria kincse üvegkockával borítva uralja az apró, félhomályos termet. Jó helyeken szokás, hogy fekete vászonnal vonják be a falakat, hát így van itt, s a padló süppedős, komor szőnyeggel futtatott, a kiállított tárgyat oly rafináltan világítják meg, hogy semmi alkalom ne legyen azt lefényképezni. (Mégis megpróbáltam: más sem látható a felvételeken, mint az üveglapokon visszaverődő vakufény, s mögötte egy zilált hajú, izzadtságruhában előre görbülő, homályos alak. Én)” (38.)
Az önmeghatározás problematikusságával összefüggésben értelmezhető a szerzői név játékba hozása, szövegbe rejtése, illetve a szerző-főhős viszonyának elbizonytalanítása. „Én szeretek elbukó és feltámadó főhős lenni; a tömeg, aki ezt a balfácánt körbenézi; a történetíró – és persze géczijános, aki mindezt egyszer mégiscsak leírja.” (megmondtam, 131.) „Végül pedig találkozás egy kötettel, amely azt a kéziratomat tartalmazza, amelyet e mostani nyár végétől akartam elkezdeni és megírni. A kötet szerzője ismeretlen: géczi jános.” (Mindez, 75.) Vári György mutat rá kiváló elemzésében, hogy a szövegbeli bújócska, a szerző (mint Teremtő) elrejtőzése a kabbalista misztika hagyományát idézi fel, mely szerint „Isten magában az Írásban, a Tóra betűi között bújik meg, azonos valamiképp a szöveggel, csak jól kell elolvasni a szöveget ahhoz, hogy megfejtsük a Név titkát”. Ez a megközelítés pedig elvezet a kötet címének értelmezéséhez is, ugyanis a zsidó hagyomány szerint nem ismerhetjük Isten valódi nevét, és képi ábrázolása is tiltott, ezért a szerző – dialógust folytatva a kabbalista hermeneutikával – „a szövegen keresztül jut el a képig, és a szövegben bújtatja el a Nevet” , megteremtve folyamatos, végtelen jelenlétét, különböző korokban és szövegekben felbukkanó alakváltozatát.
A Terepgyakorlatok ciklus színterein (Firenzében, Rómában, Rovinjban, Pompejiben és Veszprémben) a rálátás és szemlélődés aktusával, ezzel együtt a megismerés és megértés (sőt, a rögzítés, a befogadó oldaláról pedig az olvasás) mechanizmusával kapcsolódik össze a séta és az utazás toposza, túl azon, hogy természetesen az életutat is szimbolizálja. „Úgy képzelem el az utazást, hogy a történet helyére a csupasz esemény áll, mint a verőfényben egy magányos fa” – rögzíti a narrátor. (Verőfény, 57.) A szemlélődő egyén pozíciója több esetben válik hangsúlyossá, általában valamilyen kilátóponton jelenik meg: „Az eperfa lombja mélyébe eszkábáltam a kilátót. Korlátot készítettem, s kötélhágcsót. Ha felmásztam, mindenki utcán közlekedőt, házunkba betérőt láttam, köszöntem nekik, ők pedig kapkodták a fejüket, nem értették, honnan csap le rájuk a pimasz kölyökhang. / Két marokkal szedtem a fekete gyümölcsöt, s tömtem a számba. Ízes lével telt meg a szám, s darazsak bámultak gonosz, összetett szemecskéikkel mereven.” (Kilátó, 236.) Gyakran pedig a terasz jelenti a szemlélődés színterét, ahonnan „látom, az írisz nyitja szét harmadrészt hajtott tejkék szirmait, amelyik árnyékába valaha belelógott egy ember vagy az, akinek az embert hittem.
Tapasztalatom, kezemben könyvvel, az a harsan zöld, sok tőrű növény is több tudással formázta ki magát mindentől különbözővé, mint mindaz, ami az életem, vagy legalábbis ami az életemben emberi.” (Átlátszunk, 184.) Az Akár a regénytémák című fragmentum természet és szövegalkotás, illetve -olvasás párhuzamosságára mutat rá, azt sugallva, hogy a természet létezőit ugyancsak a különböző rétegek egymásra épülése jellemzi, a természet is olvasható jelekből áll, miként az írott szöveg. „Miért festik be a sziklákat? Hatalmas betűket meszelnek rájuk egyre-másra, különböző színekkel, s ahogy telik az idő, betűre betű kerül. Így minden olvashatatlanná vált. Nem kétséges, nem erre szánták a szöveget, és nem hiányolják a megértést sem. A hegy türelmes. Elvesztette a fáit, bokrait, az erózió lemosta a talajt, ezért nincs rajta fű, virág, rovar, kecske. Majd lekopnak róla az értelmezhetetlen mondatok; egyébként is, azok olyan emberhez kötődők, akár a regénytémák.” (236.) A fentiekből is látható, hogy a benne vizsgálódó, tapasztalatait rögzítő, azokat szöveggé formáló ember a táj szerves részeként tűnik fel, miként Géczi egyik esszéjében olvashatjuk: „Magam is az élő-élettelen környezetemet folytatom, a környezet pedig az énem folytatása. Nem arról van szó, hogy kiegészítjük egymást, hanem arról, hogy ugyanazokból vagyunk.”
A Géczi-esszék narrátora elhatárolja egymástól a kert, a táj és a vidék (természet) fogalmát. „A kert, beláthatóan az ember(i)hez, a vidék pedig a természet(i)hez tartozik, s míg az előzőről, ha mindig mást-mást is mondva, de Szókratész, Avilai Teréz, Dante, de Sade márki, Baudelaire, Nietzsche, Umberto Eco és mondjuk Michael Foucault (másokkal egyetemben) művészként, vagy legalábbis művészies elképzelésekre valló gesztusokkal beszél, addig a vidék a nagy geográfusok, felfedezők és útleírók tudományos, bár tapasztalhatóan egyáltalán nem objektív hangján – legyen az Marco Polóé vagy Cholnoky Jenőé, Humboldté vagy Amundsené – szólal meg.” A kertben az ember kéz- és lábnyoma fedezhető fel, aki „a jelenetbe (…), mint afféle színpadi térbe, még bele is rendez, kiemel belőle és semmissé tesz, értelmez és rejt, s a tájba helyezett saját rendjét-rendszerét igyekszik valamilyen kompozíció által felerősíteni, s ezzel kötelezőbb jelentésűvé szervezni.” Fontos ugyanakkor az is, hogy különbséget tegyünk szépségkert, boldogságkert és haszonkert között. A szépségkertben a szemlélődő a megbomlott harmóniát fedezheti fel, ugyanis a „növény és növény, a növény és állat, az állat és állat, s az élőlénytársak és az ember között fölszaggatta az összefüggéseket az ember. (…) A szépségkertben minden a ház és kapkodó lakójának tartozéka: steril, legyen bár övig nőtt gazban az élet. A szépségkert humanizáltsága miatt halott és magános. Állandóan halni kész. Önmagát hazudja, azt, ami nincs. Rá kell döbbenni, hogy összefüggés van a díszítő funkcióvá silányított kert és az önmaga helyzetét, szerepét nem tudó ember között: viszontlátni kinn, ami nincs meg benn, nevetségesebb, mint az, hogy nem látni kinn és benn semmit.”
Épp ezért érdemes a boldogságkert felé fordítani a tekintetünket, ahol „a természet általunk meghatározott egy darabjából emberileg is értelmezhető, érthető és értékelhető, szépségen túli jelentésű életközösség alakul ki, amelynek elválaszthatatlan része – legalább a kert kezdeti kialakításakor – az ember. Az, aki egy ilyen természetdarabban képes feloldódni, hagyja magát átsajátítani, az minden humán értéktől és tudástól különböző tapasztalatra tesz szert, s felfedezheti biológiai és társadalmi létezésén túl az élet csak önmagával mérhető értékét.” Az említett, természet és ember között kialakuló mágikus viszony érhető tetten a bishnoik közösségében, akiknek vallása „az ökológia rendkívüli megsejtésén alapul” . Életüket „tudatos környezetvédelmi felelősségérzetük szabja meg. Konzervativizmusuk a természettől származik, a hajdani katasztrófa megtanította valamennyiüket, hogy minden élőlénynek a kedvében kell járni – ha egyáltalán fennmarad az emberi faj, akkor csak környezetével, környezetének ezeregy élőlényével békés összhangban tud túlélő maradni.” A természet változatossága, jelenségei egymásra rétegeződnek térben és időben, ám sokféleségét csak az arra fogékony szemlélő előtt tárja fel, aki megtalálhatja a tájban a „szellemileg is létezhető egységet”.
A biológus Géczi tudományos tapasztalatait nemcsak értekezéseiben, tudományos munkáiban, hanem szépirodalmi szövegeiben is termékenyen felhasználja, s ily módon a természettudósi tekintet, az ökológiai szemlélet manifesztálódása a szövegek egyik attribútumává válik. Ebben a tekintetben különösen fontos hivatkozási pont számára Cholnoky Jenő, aki írásaiban „szüntelen kérdez és kérdeztet. És én szeretem ezeket a kérdéseket. Olyan kérdések ezek, amelyeket egy természettudományi alapozottságú esszé még feltehet, bár amelyeket mind a természettudomány, mind az esszé a legszívesebben megtagad.” Nem véletlen, hogy maga is éppen az esszé nehezen körülírható beszédmódjában találja meg a megfelelő kifejezési formát. A műfaj klasszikus hagyományai mellett sok szállal kapcsolódik pályatársa, Tolnai Ottó esszéprózájához, amelyről egyik esszéjében így töpreng: „az esszépróza formailag olyan szintű eredményeket hozhat felszínre, amelyek megragadására korábban csak a tudomány volt alkalmas”. Majd hozzáteszi: „Mert művészetről van szó: az esszépróza szereti megformáltatni magát. Így – szenvedő szerkezetben! Hogy viselhesse azt az eklektikát, azt a tökéletesnek már nem hitt organikus létezést, amelyet megélünk, vagy arra sem vagyunk képesek, hogy megélhessük. Leginkább – hogy az írásművészetnél maradjunk – a huszadik század egyetlen önálló versformájához hasonlítható, a hosszúvershez. Ez is, az is közelítő forma, kevert eljárásokkal, a szubjektumban összemelegedett eszmékkel és vágyakkal, a tényleges, kézzelfogható helyzetek leírásával, az egész irányába indázó vágyakkal, s a komolyan vett és használható esztétikai ismérvekkel. Nem másra vágynak, mint a szintézisre.
A szintézis megteremtésére, amely a valóság mostanjában benne van, csak éppen nem tapasztalható, mert kinyilatkoztatóként nem jelent meg. Hiszen nem tulajdonsága a megnyilatkozás.” Azért idéztünk hosszabban ebből a szövegből, mert abban Géczi egyúttal saját módszeréről is gondolkodik. A mediterráneum élményeit, az utazások tapasztalatait, a város geográfiai, művelődéstörténeti adalékait, a művészeti értekezéseket, szobor- és képleírásokat, az említett ökológiai szemléletet, zoológiai és botanikai szövegrészeket egyaránt magába integráló esszépróza segítségével képes a számára alapvető kérdéseket exponálni. A TÁK alcíme (egy regény töredékei) hangsúlyozza, hogy egy formálódó regény előmunkálataiként, illetőleg fragmentumaiként is értelmezhető a kötet, egy olyan tervezett, nagyobb terjedelmű szövegkorpuszénak, amely a Cholnoky-testvérek alakja, élettörténete, legendája köré szerveződik. Ám az elbeszélőnek és a befogadónak egyaránt szembesülnie kell a nagy elbeszélés létrehozásának problematikusságával, sőt, lehetetlenségével. Éppen ezért a TÁK elbeszélője folyamatosan reflektál a szövegalkotás módjára, s megnyilatkozásaiból a kisforma, a töredékes szövegformálás preferenciája olvasható ki. „A szerkezet felrajzolható: magától – mint a jó fajta helyi isten – teremti a kisformát.” (Kisforma, 56.) „Mindig ott lakom, ahol egyre apróbban megtörtének.” (Tőmondat, 53.) Géczi mozaikos szövegalkotása a kollázstechnikával állítható párhuzamba, melyet az intarziakészítő tevékenységével demonstrál, aki apró márványkockákból rakja ki a mintát. „Intarziát készít, finom márványkockákat tuszkol csipesszel az asztallap sekély teknőjébe, kitölti fehér cementtel a kövek közti réseket, hűsen suhogó akantuszleveleket, fürge olajágakat, nagy begyű galambokat mintáz, árnyalja a portrék szeme alját, és széles, homályos sávokat is készít, hogy legyen hol hűsölni, legyen min keresztül elmenekülni.” (Legyen, 93.)
A kötet kulcsnovellája, a Romanosz ugyancsak ezt a fajta alkotásmódot reprezentálja, miközben a művész-lét értelmével, a műalkotás mibenlétével kapcsolatban vet fel megkerülhetetlen kérdéseket. A magát szövegkutatóként meghatározó beszélő – a bizánci himnuszköltő, Romanosz nyomában lépkedve – Ravennában a mozaikok titkát kutatja. Romanosz azért fohászkodott Istenéhez, hogy küldje el hozzá a konstantinápolyi birodalom leghíresebb mozaikkészítőit, hogy megismerhesse e csodálatos művészet titkát. Megtudjuk, hogy a két mester az egymás iránti ellenszenv miatt sosem találkoztak, s egymás munkáit sem látták. Egyikük egy szír asszony, a világ egyetlen női mozaikkészítője, akit csak a császár látott el megrendelésekkel, másikuk pedig egy eunuch, aki kizárólag a császárnénak dolgozott. Mivel mindketten rabszolgák voltak, sosem kerülhettek az uralkodópár közelébe, ezért a „császár és a császárné fizikai valóságáról homályos képzeteik lehettek, leginkább a vert pénzérmék domborítása alapján. Munkájukon senki sem kérte számon, ami élethűségnek nevezhető.” (241.) A katedrális felszentelésére mindkét mozaikkészítő műhely küldött ajándékot. Az egyik alkotás Jusztiniánusz császárt ábrázolta, a másik pedig Theodóra császárnét, ám Romanosz egyiküket sem ismerte fel, képmásuk ugyanis nem hasonlított a valódira. A császárt megörökítő mozaikot Theodóra eunuchja, a császárné portréját pedig Jusztiniánusz szír mesternője alkotta meg. Romanosz, miután az Úr teljesítette kívánságát, és személyesen is találkozhatott a két mozaikkészítővel, szembesült azzal, hogy a központi alakok voltaképpen hiányoztak a mozaikokról, „a két mester, aki sosem pillanthatott egymásra, a ravennai mozaikra ellenfelének pontos arcképét rakta össze a kövekből.” (244.)
Már a kilencvenes évektől felfigyelhettünk a Géczi-szövegek fragmentarizáltságának mintázataira. Ez a formai módosulás, redukció nyilvánvalóan nem választható külön attól a poétikától, szemléletmódtól, amely ekkoriban egyre markánsabbá vált az alkotó pályáján. Kisformákból, fragmentumokból konstruálódik már többek között a Napló a 21 rovinjhoz, amelyben a „szövegek formailag egészen redukáltak, tartalmilag a pillanatnyi benyomások, gondolatok rögzítésének, leírásainak tűnnek. Töredékszerűek, régebbi tematikák vázai, «fosszilis» kövületdarabkái prózai kisformában.” A töredékes formák sorozatában, az egész-rész viszony tematizálásában valamiképpen a teljesség felmutatásának igénye, az egészelvűség szándéka nyilvánul meg. A „mediterránmániás” író magánmitológiájának elemei, vagyis egy fűszál, egy fügefa, egy citromfa vagy rózsa mind-mind a világtematizáció, az életmodell megalkotásának eszközeiként vonulnak fel a kötet lapjain. Géczinél hasonló törekvés érhető tetten, mint Tolnai Ottó művészetében, vagyis annak igénye, hogy a jelentéktelennek tűnő részletekben felmutassa (legalábbis megkísérelje) az egészet. Ezt a funkciót kapja a narrátor kitüntetett locusa, Veszprém, amelynek helytörténeti, geográfiai, természetrajzi adalékokkal elbeszélt világa univerzumszerűvé tágul. „Igen, Veszprém sem lett több számomra – kevesebb sem –, mint egy hasonlat. Ahol – egyelőre – a legközelebb férkőzhet egymáshoz hasonlító és hasonlított. Ahol megtalálható mindaz, akár egy modellben, ami a világra jellemző, de mégsem a világ, mert ahhoz nincs elég levegőm, nincsenek délszaki növények, tenger, szieszta, s nincsenek agyonvert és a méltóságuk tudatában élő polgárok” – olvashatjuk egy korábbi Géczi-esszében. A város – miként a kert is – a szöveggé tétel, vagyis a megírás mozzanata által válik belakhatóvá, igazán megélhetővé, ugyanis Géczi művészetében „a helyet tematizáló alkotómunka és az otthon fölfedezése (…) elválaszthatatlanul összetartozik. Számára a lakóhely akkor válik minden értelemben élettérré, ha sikerül azt íróként is feldolgoznia. Életszerűen azonban csak a már felfedezett és átsajátított hely írható meg: az otthonra találás egyszerre feltétele és eredménye a művészi munkának.”
A TÁK szövegeinek narrátora – miközben az írás folyamatához, a szöveg létrejöttéhez reflexív módon viszonyul – gyakorta ad hangot a történetmondással kapcsolatos kételyeinek: „Történeteim általában nincsenek, azért, mert nem szeretem a történetekben élőket.” (Harmadnap, 96.) Géczi három szövegét – a Fegyverengedélyt, a Tiltott Ábrázolások Könyve második részét, valamint a 21 rovinj naplóbetétét – vizsgálva H. Nagy Péter közös vonásként említi azt a reflexív narrativitást, amely „lehetetlenné teszi egyrészt a darabok esetleges összeillesztéséből adódó konstrukció történetként való olvasását”. Összefüggő történet elbeszélése helyett – mint már láthattuk, s a TÁK olvasása közben is tapasztaljuk – apró prózai villanások rögzíthetők, s a mozaikkészítés mellett a fényképezés folyamata is párhuzamba állítható a szövegalkotás mozzanatával. „Korábban mást se tettem, minthogy egy pontba lecövekelt fényképezőgéppel követve a napot, minden teljes órában dokumentáltam a fényt. A fényt, amelyet a kereső magába fogott. Ahogy egymás mellé kerültek a képek, kicsit átfedőleg, kicsit hebehurgyán, rá kellett jönnöm, igen, ez is az álmomban történt, sikerült megfogni a teljes napot, s azt a pillanatot, amikor a tó fölötti késő délután kivörösödik és szétpuffad, majd meg, mint perselybe, belecsusszan a vaksötétbe.” (vassírisz, 202.)
A harmadik kötetegység szövegei egy lehetséges Cholnoky-regény fejezeteinek variációiként is értelmezhetők. A ciklusban a Cholnokyak legendáriumának, élettörténetének darabkái mesei narratívába ágyazva rekonstruálódnak, miközben a TÁK egészében központi színtérként funkcionáló város, Veszprém – elsősorban a földrajztudós Cholnoky, Jenő nyomán – geográfiájáról olvashatunk értekezéseket, legyen szó a kőzetek kialakulásáról, vagy épp a bakonyi szelek természetéről. A metamorfózis, illetőleg az elrejtőzés gesztusa az említett kötetegységben is fontossá válik, miként a következő passzus is tanúsítja: „Egyébként sem tudható, hogy hős-e, amint annyi más minden sem sejthető róla, nem mintha nem lennének tulajdonságai, vagy netán ne volna valamiféle megragadható személyisége: csak éppen szüntelen elrejtőzik – és nem csupán előlünk, de maga elől is, sosem néz bele a tükörbe, nehogy kénytelen legyen maga helyett azt látni, ahogyan őt nevezik meg a vakító mediterrán napsütésben a haloványabb színek, azok a pasztellesek, amelyek félhomályban oly szívesen üldögélnek a kékes árnyékperemek közelében vagy a tintakék vízben úszkáló halak pikkelyes hasán.” (331.)
A Dél című negyedik ciklus fragmentumai az elveszett, majd töredékes formában előkerülő kézirat toposza köré szerveződnek, melynek „lapjait számos egyéb papírköteggel, kartonnal, dossziéval együtt a levéltár udvarán szedték össze: ennyi maradt a történelem legnagyobb tüze után a városi intézet állományából. Ami irat a hajdani várban álló barokk épületben maradt, az teljesen megsemmisült. Azok a papírok, amelyeket a raktárhelyiségekből a négyszegletes kolostorudvarra kiszippantott a tetőn futkározó, melegörvényeket keltő láng, megpörkölődtek, töredeztek ugyan, de mert gyorsan egymásra hulltak és összetapadtak, majd meg cserépdarabok estek rájuk, kő és korom fedte be őket, így tehát megmaradtak. (…) Mindenesetre a füstszagú, kormos köteg első és utolsó lapjait a világosan kivehető oldalszámozás meghatározza, de azt kevésbé, hogy a szövegtestben hogyan is követhetik egymást a fragmentumok, s valójában hol helyezkednek el a hiányok. 45 oldalnyi szöveg maradt, és 54 oldalnyi véglegesen elpusztult.” (435.) A Tiltott Ábrázolások Könyve appendixének tekinthető, külön kötetben megjelenő Anekdota a gyűjteménykönyvtárban lakó és ott éjszakánként trappoló, egy tekercs után kutató démon képével indul. A könyvtár démona ugyan eltüntette a könyvet, de az egyes szám első személyben megszólaló elbeszélő másolatában mégis fennmaradt. Ő az, aki közreadja a kéziratot, a bevezetőben kommentálja, a keletkezés körülményeiről beszél. Nem rendelkezik azonban biztos tudással, így az olvasó sem lehet bizonyos, csupán bízhat abban, hogy „a más által lapokra vetett, s egy másik ember keze nyomát viselő textus ugyanazt a históriát beszéli el”. (6.) A kéziratról annyit tudunk meg, hogy vélhetően Szent Romanosznak, „az alakoskodás mesterének” egyetlen példányban fennmaradt munkája. „Tulajdonképpen legenda, amely mindeddig egyetlen szakavatott számára sem bizonyult fontosnak, senki nem forgatta, senki nem akarta megismerni, akárcsak az apró lovaikon vágtató, harcias nomádok a hajnali sztyeppék füvén a harmatot.” (5.)
Romanoszban az igazság megalkotásának vágya munkál, amikor történeteit rögzíti. Szóban forgó művében előadja azokat a történeteket, amelyekről korábban nem szólt, illetve a korábban már elbeszélt események okairól is számot ad. Elbeszéli Belisarios alávaló tetteit, majd Jusztiniánusz és Theodóra valamennyi bűnét, beszámol a császár kegyetlenkedéseiről. Jusztiniánusz nem kímélt senkit, még a szegényeket, a kéregetőket és a testi fogyatékosokat sem, nem érdekelte más, csak a pénzszerzés. Látható tehát, hogy az ókori történeti munkák regiszterén megszólaló Anekdota térideje a TÁK korábbi szövegeivel ellentétben pontosan meghatározható, vagyis Jusztiniánusz uralkodásának idején, a VI. században játszódik, nem meglepő ugyanakkor, hogy a kézirat szálai a mai Veszprémbe vezetnek. S ily módon felmerül a kérdés, ki a szöveg másolója, közreadója? Talán valamelyik Cholnoky? Vagy maga Géczi? Esetleg mindannyian hozzátették a maguk tudását? Ezt erősíti, hogy a szövegbe rejtve valamennyi név felbukkan. Colnokiossal például Justinianus egyik írnokaként találkozhatunk. Theodóra egyik szolgáját pedig Gécnek hívták, aki egy „barbár származású, de jóképű fiatal legény” volt, s a császárné emésztő vágyat érzett iránta. Hogy a gyanút eloszlassa, kegyetlenül megkínoztatta szolgáját. „Hogy azután mi lett Géc sorsa, arról semmit sem tudunk, nem látta őt senki mind a mai napig, s hogy maradt-e belőle egy betűnyi is, az kétséges, mint holmi vezetéknév végén a c, vagy a z, vagy az i.” (76-77.) Felbukkan még Ja-no, a „sárga bőrű, egészen keskeny szemrésű ifjú” is, aki azt állította magáról, hogy saját haja puhább és finomabb a császárnéénál. (77.) A szöveg azonban nem ad egyértelmű választ, az olvasó bizonytalanságban marad, mint ahogy az eredeti változat szerzőségét illetően is, hiszen Romanoszon kívül a császár „kegyence, majd kegyvesztett historiográfusa, a megmérgezett, s munkáival együtt dicstelenül szétporladt Prokopios” is írhatta a szöveget. (112.) Az identifikáció problémájának tematizálása nemcsak a szerző-elbeszélő azonosíthatósága kapcsán válik fontossá, hanem a főhős alakváltozásaiban is. Jusztiniánusz a birodalomban sehol sem járt, mégis mindenütt jelen volt. „Jellemzéséhez, amely alakváltoztató képességét mutatja be, a démoni alakok hozzátartoznak. Démonformát vett fel némelykor, s így térítette el mások életének irányát.” (102.) A császár időnként női alakot is magára öltött, „némelyek azt a feltételezést is megengedték maguknak, hogy Theodóra sem más, mint Justinianus kiáramlásának egyik formája.” (uo.)
Az elveszett kézirat toposza tehát az Anekdota lapjain is fontos funkcióval bír, de nemcsak ez kapcsolja a TÁK korábbi szövegeihez. A történetíró munkáját az elbeszélésre folyamatosan reflektáló hangvétel jellemzi, többször visszautal saját korábbi szövegeire, más helyen már elbeszélt mozzanatokra. A mozaikkészítés technikája mint szövegformáló erő az új kötetben is fontos szerepet kap: „a mozaikkészítő megérkezett kövekből álló szótárával a levélíróhoz, és diktálás után összerakta a mondatokat. Legvégül összeragasztotta: az ékesszólás mestereinek kimondott mondatai alapján rendszerint pompás tájak, szép tartású ember- és állatalakok, gyümölcsökből, zöldségtermésekből és virágokból bonyolult módon egybefont füzérek alakultak ki.” (36.) Az utolsó fejezetből kiderül, hogy Jusztiniánusz a mozaikok létrehozására nem sajnálta a pénzt. „Aki az örökkévalóságot vágyja, mozaikot készít” – hirdette. Ugyanazt a mozaikegyüttest azonban másként értelmezte a császár és hitvese. „Theodóra elképzelése az, hogy a mozaikkövek megfeleltethetőek a mássalhangzóknak, amelyek közé a képnéző feladata elhelyezni a magánhangzókat. Csupán e szemlélődést követő elmélyedt figyelem nyomán silabizálható ki az a szöveg, amelyet a kép kínál. Theodóra a buzgón tevékenykedő olvasót a kép egyik alkotójává emeli, s mert ez a kép a császárné méltóságát hangsúlyozza, mintegy e méltóság darabjai közé illeszti a szemlélőt. Theodóra elbújik a részletek között, s az egészről nincs mondandója.” (111-112.) A császár hatalma minden eszközével arra törekedett, hogy csupán egyetlen történet maradjon fenn, az is kizárólag latinul. Éppen ezért „sosem feledkezett meg a kettős értelmű kijelentésekről, hogy alkalomadtán ezt, máskor pedig azt tulajdonítson neki, ennek megfelelően más-más sorsa legyen a kijelentőnek. Ezért gyűlölte az anekdotát is, olyannyira, hogy művelését megtiltotta, mindazokat, akik valaha is művelték, de még életben maradtak, könyvtár és scriborium nélküli, távoli kolostorba száműzte, amely Monte Cassino hegyének csúcsán állt.” (67.) Így lesz a kötet kulcskérdése, hogy „Elbeszélhető-e az, amiről beszélni tilos?” (112.)
Az Anekdota tehát az egységes olvasás létjogosultságát kérdőjelezi meg. Miként egy helyen olvashatjuk, „mind Chosroés, mind pedig Belisarios, természetesen mindegyikük a maga idején, amikor belenézett a petrai nabateus szövegekbe, hogy áttekintsék a város kincseinek leltárát, észre kellett vegyék, hogy a mondatokból – legyenek azok hosszúak vagy rövidek – hiányoznak a magánhangzók. Csupa mássalhangzóból állt a leltár szövege, s ugyanaz a betűcsoport számukra, a kellően be nem avatottaknak, egyszerre több olvasatot ígért.” (19.) Az olvasó konzekvenciája ennek nyomán az lesz, hogy nem létezik egyetlen hiteles történet, csupán történetvariációk, másolatok, különböző interpretációk léteznek. Saját olvasatunkhoz pedig hozzákapcsoljuk a korábban megismert könyvek tapasztalatát és valamennyi mondatát. Így az Anekdota – miként a Tiltott Ábrázolások Könyve – sem fejeződik be az utolsó mondattal, még évezredeken át folytatódik.
A város láthatatlan mintázata. Pécs városa mint az emlékezet helye
Minden város múltjában hordozza mítoszát, azt a potenciális erőforrást, amely segít túlélni mindenkori jelenvalóságának esetlegességét és többnyire élhetetlen – az egyre nyilvánvalóbban balkáni állapotokból következő – valóságából származó nyomorúságát. MILBACHER RÓBERT ÍRÁSA.
A múlt mítosza mint közösségi emlékezet aktiválódhat, amely olyan szemüveget varázsol a városlakó szemére, amely láthatatlanná teszi a húgyszagú, málló vakolatú utcácskák, pusztuló terecskék realitását, és valamiféle romantikus, mediterrán Árkádia-fílinggel ruházza fel a helyet, ahol élni kénytelen.
A Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara Kommunikáció Tanszékének munkatársai olyan könyvet publikáltak, amely egy Pécs városával kapcsolatos kutatási projekt eredményeit tartalmazza igen kiváló tanulmányok formájában. A kutatás elméleti alapvetése Pierre Nora híres „lieux de mémoire” („emlékezethelyek”, „emlékezet helyei”) fogalmára épül, amely lényegét tekintve olyan, a közösség tudatában élő és éppen az adott (itt: városi) közösséget közösségként megformáló elbeszéléseket veszi számba és elemzi, amelyek a Pécs múltjáról való beszéd szerves részei. Így a tanulmányok nem egyszerűen várostörténeti tematikájúak, hanem a város történeti (építészet-, irodalom- és kultúrtörténeti) elbeszéléseinek elemzéseit adják.
Szó van a néhány évet Pécsett töltő és azt Ovidiushoz hasonlatosan Tomiként vagyis száműzetésként megélő Kerényi Károly alakjáról (Havasréti József), vagy a nemrég elhunyt Rubin Szilárd Pécs környékén (szerintem Kővágószőlősön!?) játszódó krimijében kirajzolódó Pécs-képzetről (Keresztesi József), de alapos kultusztörténeti írás dolgozza föl a pécsi irodalmi élet nagy legendájának, Csorba Győzőnek az alakját is (Rauscher Edina). Két fontos tanulmány tárgyalja az egykor Pécsett megrendezett játékfilmszemle történetét (Labancz Eszter Szidónia), illetőleg Knoll István Diákváros (1967) című filmjének és a Városkrónikák (1970) Péccsel foglalkozó darabjának reprezentációs technikáját (Szijártó Zsolt), amely nyilván nem mentes a kor hatalmi-ideológia technológiájától.
Önálló fejezet foglalkozik a Pécset mint utópiát, vagyis a jövő emlékezetét tárgyazó elbeszélésekről: egyrészt V. Majerszky Róbert képeivel (Anghy András) kapcsolatban, másrészt pedig a „Magasház” történetével, illetve a hozzá kapcsolódó illúziókkal, elvárásokkal és nosztalgikus emlékezésekkel foglalkozó K. Horváth Zsolt által jegyzett írásban. Az utolsó fejezet Pécs köztéri építészeti emlékei közül választotta tárgyát, így a Pintér-kert története és a város életében betöltött szerepe (Farkas Krisztina), valamint a szocialista várostervezés gyöngyszemeként létrejött Szigeti városrész és az azt mintegy szimbolizáló Kígyós Sándor Kővirág szobra (Viczián Zsófia) kerül terítékre, legvégül pedig Pécs II. világháborús emlékművének hányattatott sorsáról értekezik Németh Boglárka.
A felsorolt témákból is kitűnik, hogy a könyv nem feltétlenül azokat a Pécshez közhelyszerűen kapcsolódó képzeteket elemzi, amelyek a nem pécsiek szemében a várost egyértelműen beazonosíthatóvá teszik, hanem híven a címben is kitett „láthatatlan” jelzőhöz, olyan „kis” vagy „kisebb” elbeszéléseket vizsgálnak, amelyek a kutatás intenciója szerint részben rejtetten, de máig ható szívóssággal meghatározzák a város szellemiségét. A tanulmányok végigolvasása után a magamfajta „gyüttment” részben visszaigazolást kap arra a Péccsel kapcsolatos ambivalens érzésére, amely a város kifelé mutatott harsány és részben álságos önképe, illetve a megélt mindennapok benyomása közötti összeegyeztethetetlenségből fakad.
Egyik oldalon ott van a lassan hatszázötven éves egyetem mítosza által reprezentált és egyfajta kulturális fellegvárként (római múlt, püspöki székhely azzal a szegény újratemetett /?/ Janusszal, a Jelenkor és most az EKF stb.), a Balkán és Európa közötti közvetítőként definiálódó öntudat. Másrészről ott a szocialista bányászváros minden nyomorúságos emlékét kikerülhetetlenül (hiszen kiválthatatlanul beleépültek a mai város életritmusába) hurcoló és a valóság kényszerítő erejével ható szürke panelrealitás.
Persze a norai elmélet szerint az emlékezet teszi a helyet lakhatóvá és sajáttá, csakhogy az emlékezet sohasem homogén: egymással versengő elbeszélések függvénye, illetőleg hatalmi technológiák eredménye. Hogy egy város emlékezete miként strukturálódik, hogy milyen domináns narratívák uralják, az nem feltétlenül áll összhangban a városlakók összességének múltérzékelésével. Pécsett az uránbányászat mítosza és a hozzá kapcsolódó nosztalgikus – így persze megszépítő – emlékezet legalább olyan fontos és domináns elbeszélés, mint az ókeresztény sírkamrák világörökséggé avatott látványossága. Sajátos paradoxon, hogy míg a bányász-emlékezet a mai napság is élő, így a valóságot strukturáló elbeszélésként messze nem került bele a város emlékezetkánonjába, addig a holt, muzeális emlék a város egyik védjegye lett. Beszédes az is, hogy míg általában az európai kulturális fővárosok saját ipari múltjuk újrahasznosításából alakították ki tárgyi-építészeti és szellemi arculatukat, addig a pécsi EKF legfeljebb a porcelángyártást és -gyárat próbálta (mindeddig sikertelenül) hasznosítani. A pécsi EKF-projekt legsúlyosabb következményét nem abban látom, hogy úgy, ahogy van, megbukott, hanem abban, hogy elszalasztott egy lehetőséget, amely ezt a minden kulturális önmítosza ellenére is ízig-vérig bányászvárost saját emlékezetének feldolgozásán keresztül revitalizálhatta volna.
A fentebb ismertetetthez hasonló tanulmánykötetek fontos szerepet játszhatnak egy város és lakói (ezúttal: Pécs) szellemi, virtuális térképének megrajzolásában, még akkor is, ha a diagnózis felállításában ki is merül funkciójuk. Reményeim szerint folyt. köv.
Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Pécs EKF 2010 gyűjtőlapon olvashatják.
Anekdota: Tiltott Ábrázolások Könyve. Titokzatos, enigmatikus cím. Mindemellett ismerős, hisz Géczi János 2008-as kötetének borítóján is ugyanez a jelzős szintagma szerepelt, ott az alcímbe került a műfaji meghatározás – Egy regény töredékei. Már a két mű így megmutatkozó kapcsolata is olyan kérdéseket vet fel, melyek a szövegek olvasása során tovább szaporodnak: Egy könyv-e a Tiltott Ábrázolások Könyve, vagy több van belőle? Milyen a viszony a másolat, az átírat, s az eredeti alkotás között? S létezik-e egyáltalán az eredeti, igazi ábrázolás?
Egyik mű sem igazodik teljes mértékben azokhoz az elvárásokhoz, amelyet a címében szereplő műfaji definíció automatikusan felkelt az olvasóban. Az Egy regény töredékei esetében sokkal inkább a töredékesség érvényesül, mint a regényszerűség hagyományos szerkezeti-poétikai ismertetőjegyei. A nyelv deszemiotizálását megkísérlő, neoavantgárd szövegfragmentumok, a Cholnoky-fivérek fivérek fiktív biográfiájának részletei, állatmesék, keleti történetek, útirajz-fejezetek laza együttese mögött csak halványan sejlik fel valamilyen, őket egy értelemre hozó narratíva képzete. A 2009-ben kiadott Anekdota sem egy rövid, csattanós, humoros elbeszélés, az alcím sokkal inkább arra utal, hogy a szöveg Prokopiosz bizánci történetetíró Justinianus és Theodora életéről írott, azonos nevet viselő munkáján alapszik. A könyv címe és alcíme egyaránt idézet tehát, úgy, hogy mindeközben egyikük jelentése felidézi a másikét, hisz az anekdota szó eredetileg „kiadatlant” vagy – ahogy latinra fordították – „titkos történetet” jelentett.
Ez a játék folytatódik a bizánci cselekményszálat bevezető kerettörténetben is, amelyből kiderül, hogy az elveszett kézirat toposzának megfelelően a régebbi szövegnek csak másolatát olvashatjuk. „Abban bízom, hogy a más által lapokra vetett, s egy másik ember keze nyomát viselő textus ugyanazt a históriát beszéli el” (6.) – hangzik a másoló ártatlannak tűnő óhaja. A császári pár történetének elbeszélésekor a szerző nem szakad el a Prokopiosz-féle krónika tartalmi elemeitől, annak cselekményvázát dúsítja fel, egészíti ki további, az atmoszférateremtéshez hozzájáruló részletekkel. Művében feltárul előttünk a bizánci udvar intrikákkal, botrányokkal, képmutatással teli világa, középpontjában két figurával, akik mérhetetlen gonoszságukban úgy magasodnak alattvalóik felé, ahogy mozaikportréik szépsége halványítja el a többi képét a San Vitale-székesegyházban. Olyan könyv ez tehát, melynek hősei nincsenek, csak antihősei: a boszorkányos erővel bíró, férfifaló, kegyetlen Theodora, és a furfangos, kapzsi, telhetetlen Justinianus, akiket valamilyen különös, ellentmondásos szerelmi viszony fűz egymáshoz. Az ismert történelmi személyek és események szerepeltetése ellenére a szöveg befogadását nem feltétlenül a hagyományos történelmi regény alakzata határozza meg: a császári pár bűntetteinek krónikájában a cselekményszövés fordulatossága helyett mindinkább az elbeszélés rafinált megalkotottságra terelődhet az olvasói figyelem. A krónikás könyvének elején egyfajta alternatív történetírásként mutatja be tevékenységét, célját abban jelöli ki, hogy „csupaszon és emléktelenítetten” (8.) tegye közzé a valódi, botrányos, zsarnokok által meghamisított eseményeket.
Rendkívül artisztikus, tetszetős alakzatokban és képekben bővelkedő nyelven számol be a bizánci történésekről, de épp ez a retorikusságot végletekig felfokozó nyelvhasználat teszi kétségessé azt, hogy „az igazság megalkotásának vágya” (8.) beteljesülhetett munkájában. Az események „csupasz” elbeszélését minduntalan a vádbeszéd meggyőző-hatáskeltő nyelvi stratégái vezérlik, a császárnő mágikus erejének leírása erőteljes hiperbolákba torkollik: „Theodora (…) tudott vak szelet támasztani, és az orkánt végigkergette a városok utcáin (…) Ha akarta, a Nap elé tolt egy óriásserpenyőt”. (71.) A retorikai effektusok működése azonban attól válik igazán érdekessé, hogy nem korlátozható a vádbeszéd által kijelölt funkcióra, sőt visszahat ellene: a befogadót minduntalan elbizonytalanítja annak tapasztalata, hogy miközben a legelrettentőbb gonosztettekről olvas, nem tudja kivonni magát a megfogalmazás finom kimunkáltságának, vagy tisztán jóhangzásának gyönyörködtető hatása alól. Mindez azzal jár, hogy az elbeszélő saját történetéhez való viszonya is összetettebbnek bizonyul a kezdetben feltártaknál. Amennyiben a retorika – ahogy Barthes állítja – a szenvedély nyelvi kilengéseinek kordában tartása, kérdéses, hogy csupán a szenvedélyes gyűlölet fegyelmezett megnyilatkozásaként hatnak-e az ilyen mondatok: „Mandragóra burjánzotta a mellén, annak bozontos gyökere az asszonyi szívből táplálkozott” (71.) Az Anekdota tehát többek közt azt problematizálja, hogy milyen következményekkel jár az, ha szépen beszélünk a rosszról: a morális és esztétikai állásfoglalás össze nem illése keltette feszültség mindvégig áthatja olvasását. A könyv eme tétjének szolgál kicsinyítő tükréül a gonoszságot tündöklő szépségként megjelenítő ravennai mozaik.
A császári portrék emlegetése nem véletlen, a mozaik a szöveget behálózó önreflexiós trópushálózat központi eleme. Hisz a mozaik, mint ábrázolás, a történetírás, a nyelvileg meghatározott emlékezés metaforája: „a világ sok képe közül egyetlenegy kiválasztott jelenet alapján elkészített képet ajánlanak fel a jövőnek, s ezzel kényszerítik a jövendőt: amikor a múltra emlékezik, azt úgy képzelje el, ahogy a kép lehetővé teszi”. (110.) Az elbeszélő reflexiós megjegyzései minduntalan kétféle (ön)olvasási stratégia megmutatására futnak ki, mely legszemléletesebben szintén a mozaik-allegóriában bomlik ki: a császár elképzelése szerint az ő ábrázolása „egyértelmű, megmásíthatatlan és kiegészíthetetlen”, ezzel a behatárolt olvasásmóddal szemben a Theodora által megrendelt képek az olvasó produktív, kiegészítő, újrarendező tevékenységét igénylik, mert „Theodóra elbújik a részletek között, az egészről nincs mondanivalója”. (111.)
Az elbeszélés ilyesféle metafiktív alakzatai önmagukban meglehetősen ismerős, a posztmodern horizont felől nem sok újdonságértékkel rendelkező meglátásokat közvetítenek. Izgalmasan szövődnek azonban bele a történetmesélés szólamba: az Anekdota úgy olvastatja magát műalkotás és befogadó viszonyát boncolgató szövegként, hogy mindeközben sikeresen fenntartja egy távoli korban „mondatot mondat után róva ellenálló” (105.) krónikaíró erőfeszítéseinek illúzióját. Az önreflexió játékterét bővíti a korábbi Géczi-művek címének felbukkanása a könyv lapjain, mely nélkülözi például Esterházy hasonló gesztusainak (ön)iróniáját, inkább az életmű különböző darabjai közt húzódó határok felszámolását célozza meg. Az Egy regény töredékei kontextusában való olvasást támogatja a narrátori szituáció elbonyolítása is: a kerettörténet fényében eldönthetetlen, hogy ki(k)nek – Prokopiosznak, az ő nevét használó Romanosznak, a Cholnoky-fivéreknek, vagy épp életrajzírójuknak – tulajdoníthatóak a fiktív világán keretein belül az elbeszélői megnyilatkozások. Géczitől már megszokhattuk a szerzői névvel való játékot, nem véletlen hát, hogy az Anekdotában is felbukkanak olyan mellékszereplők, mint Ja-no, vagy Géc, bár „hogy maradt-e belőle egy betűnyi is, az kétséges, mint holmi vezetéknév végén a c, a z, avagy az i”. (76.)
Valóban, a szöveg befogadása során folyamatosan azzal szembesülünk, hogy ismétlés és idézés érzékelésének betűhöz, anyagi hordozóhoz kötött voltáról nem tudunk megfeledkezni. Gyakran eldönthetetlen, hogy ugyanaz a betűsor egyazon szereplő nevét jelöli-e, azonosítható-e a cselekmény egyik fordulata során feltűnő Theodosius a másikkal, s ez a folyamatos bizonytalanság arra irányíthatja rá a figyelmünket, hogy az értelmi összekapcsolás tevékenysége alapvetően materiális meghatározottságú. Még összetettebbé teszi az azonosságok és különbözőségek problémáját egy, mondhatni ellenkező irányba ható jellegzetessége a szövegszerveződésnek: a történetet olvasva azt tapasztaljuk, hogy más-más nevet viselő szereplők alakjához ugyanazokat a képzeteket kötjük, nevük eltérése ellenére majdhogynem fedi egymást az egyformán boszorkányos természetű Rosáról illetve Theodoráról kialakult képünk. Vajon „azért, mert a hús-vér nőknek azonos démon adja a lelkét” (113.)? A démon rendkívül változatos jelentéstartalmakat játékba hozó trópusa a szövegnek, alakítójává válik a metafiktív utalásrendszernek – mikor Justinianus megfogant, anyjánál „démon járt”, akinek „Theodora szerint Prokopios a neve” (64.) – , és az irodalmiság mibenléte körül forgó reflexióknak.
A mozaik szimbolikus tartalmakkal telített, szakrális, örök érvényű ábrázolás, mégis ott él benne egy démon, mely, ha akarja, értelmet nem hordozó, csak anyagiságukban létező kavicsokra szedi szét a képet: „Így került be minden templomba a démon képe.” (110). Az Anekdotában tehát a démon hatalmáról olvashatunk, amely azonban nem biztos, hogy az emberekben munkál: inkább az emberekről írott történetekben, mint anyagszerűségük és jelentésességük viszonyának rögzíthetetlensége, a többértelműségek szédítő játéka.
Géczi szépírói munkássága kapcsán gyakran emlegetik társtalanságát, elszigeteltségét a kortárs kánontól. Az Anekdota talán Krasznahorkai László írásaival, elsősorban a legutóbbi, Seiobo járt odalent című kötetével rokonítható: párhuzamot teremt köztük a bennük megmozgatott hatalmas kultúrtörténeti tudás, a távoli, idegen kultúrák bemutatásának szándéka, a műalkotás ontológiájának központi kérdéssé emelése, s nem utolsósorban a nyelvhasználat lenyűgöző megmunkáltsága. Krasznahorkai elbeszéléseinek sűrítettsége, feszessége után azonban kissé terjengősnek tűnik Géczi műve, mintha a szerző kevesebb arányérzékről tenne benne tanúbizonyságot. Az Anekdota mégis okos és élvezetes olvasmány, elgondolkodásra késztet, akár „az Hagia Sophia ragyogó mozaikképe”. (15.)
Gondolat, Budapest, 2009)
"Még nem tudjuk mi lesz belőle"
2010-04-12
Lieve Joris: A melankolikus forradalom könyv recenziójából részlet.
Debreceni Disputa, Király Péter
Utazónak, utazó írónak lenni egyfajta személyiséghasadásos állapot. Az utazó író egyszerre író, mégis szereplő: idegenként kell elmondania történetét, amelyről ő is tudja, hogy talán nem jól, és biztosan nem teljesen érti, hiszen személyes jelenléte dacára mindig is kívülálló marad. Lieve Joris esetében ez a megállapítás természetesen nem teljesen helytálló, hiszen a flamand írónő könyvének éppen az a sajátossága, ad második olvasatot, hogy a kívülálló ebben az esetben vendég: méghozzá annak a liberális elitnek a vendége, amely a rendszerváltás huszadik évfordulójára kiírta magát a magyar politikából. Habár az írónő kötetének magyar megjelentetésére ez az évforduló adott alkalmat, a mai magyar olvasó valószínűleg nem a rendszerváltás, hanem elsősorban a magyar liberalizmus empátiával teli, ugyanakkor a mű utolsó harmadához közelítve egyre kritikusabb krónikájaként olvassa.
Ez természetesen nem jelenti, hogy nem kapunk képet a rendszerváltás fontos eseményeiről, azonban utazási regényként nem csupán az író, de a kötet is a szürke zónákban mozog: szereplői név szerint említett politikusok, írók és kevésbé ismert kisemberek; vezérfonala hol történeti vázlat, hol személyesebb, regényes cselekményszál; a narrátor hol távolságtartóbb megfigyelő, hol az események aktív részese. Magát a műfajt is nehezen lehet meghatározni, hiszen a történeti hátteret bemutató szövegrészek gyors átmenettel olvadnak egybe egy-egy riportjellegű vagy éppen szociologikus nézőpontú epizóddal, miközben mind maga a narrátor, mind a megismert személyiségek alakítói és megfigyelői is az eseményeknek. A történeti események és a személyesebb jellegű anekdoták, novellisztikus részletek mellett azonban végig megtalálható az idegenbe szakadt utazó kísérlete, hogy a benyomások összességét egyetlen megfogható, szinte lírai eszközökkel átadható fogalomba sűrítse, ahogy azt a találó címadás is jelzi.
A végeredmény egy olvasmányos személyes történelem, amelyn nem csupán Lieve Joris, de az olvasó számára is utazás, ha nem is térben, de időben. Ennek az időutazásnak az eredményeképpen pedig különös kapocs alakul ki az írás és az olvasó között: olybá tűnik, hogy 1989-1990 Magyarországának idegensége és ismerőssége szinte azonos látásmóddal ruházza fel a két eltérő utazót - ahogy a kulturális, földrajzi és az időbeli távolság ugyanazokat a problémákat világítja meg a bonyolult történelmi helyzetből.
Noha az idézett esőjelenet meglehetősen groteszk, más, ennék sokkal harsányabb humor jellemzi az arab-svéd fiatalember regényét. A szerző a fülszöveg szerint "tunéziai bevándorló apa és svéd anya gyermekeként született 1978-ban." Íme, adott a globalizációs, alapjáraton erősen giccses életrajz, és a szerző él is vele, hiszen a regény - már a névadásokban is megfoghatóan - bevallottan autobiografikus ihletésű. De nem szentimentálisan, nem köldöknéző politikai korrektséggel, hanem szerfölött vérbő humorral, már-már karneválisan harsány eszközökkel peregnek az események. Apa-fiú történet ez is, harc a saját érvényesülése és a családja érdekében amolyan svéd "tamásbátyává" lett fényképész apa, Abbasz és a fiú (a regényíró) Jonas között. A kiindulópont szerint Jonas e-mailben kap egy ajánlatot Tunéziából egy bizonyos Kabirtól, aki a levél szerint apja, Abbasz gyermekkori jó barátja volt, hogy írnák meg együtt Abbasz élettörténetét, aki a fikció szerint immár világhírű fényképész, és aki "az utóbbi években körbeturnézta a földet fényképezőgépével, amit politikai fegyverként használt. New York-i luxus penthouse lakásába kvártélyozta be magát, könyvespolcait ellepi az intellektuális kortárs irodalom, és az idejét olyan globális világreformerekkel tölti, mint a dalai láma vagy Bob Geldolf."
Az olvasó már itt, azaz a regény első lapján gyanút fog, hogy talán mégsem egészen igazak Kabir levélbeli állításai, hiszen Abbasz karrierje túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, vagyis netán kamu az egész. A kötet ettől fogva három elbeszélői síkon bonyolódik, Kabir emlékezéseihez Jonas apjáról szóló regénye kapcsolódik, melyet folyton korrigálnak Kabir levelei, aki megkapja a kézirat készülő fejezeteit. Minden arra vall, hogy Jonas Hassen Khemiri kissé túllihegi a narrációt, túlsózza a történetet. Ám a regény ennek ellenére szórakoztató és fölöttébb meggondolandó olvasmány. Hiszen olyan alapkérdésekről esik szó többek közt, hogy kinek van igaza: annak-e, aki megtagadja úgymond származását, múltját, anyakultúráját, és minden erővel asszimilálódni akar - ez lenne az apa útja -, vagy annak - és ez Jonas, a fiú választása -, aki szembeszáll a befogadó társadalom rasszizmusával, és megalapítja a "Mindhalálig Jöttment" mozgalmat, annak jegében, hogy a bevándorlónak vállalnia kell régi identitását és nem szabad lefeküdnie a látszólag nyitott, ám valójában elutasító és csak álszenten befogadó svéd társadalomnak.
Az önmegszólító elbeszélésben a főhős, azaz Jonas, azaz nagyjából a szerző, Jonas Hassen Kheimiri a vége felé kissé megbékél: "Megfeszülsz, hogy megértsd apu tetteit, megvéded aput az örökös lelki tusáidban, azt mondod, apunak tényleg nehéz dolga volt (...) és mindenkit megértesz ebben a szaros életben, megérted az idióta jöttmenteket, akik megszokásból panaszkodnak Svédországra, és megérted az arabokat, akik gyűlölik a perzsákat, mert azok folyton túl akarnak tenni a többi jöttmenten (kivéve, amikor arról van szó, hogy ki használt már ki a jöttmentkvótát), és megérted a perzsákat, akik gyűlölik az arabokat, a sok múltbéli hűhóért, és megérted a szerbeket, akik (...)", hely hiányában nem idézem tovább e nagymonológot. De a megértés helyére a végén a gyűlölet lép, "mert azért mégis a gyűlölet hajt minket előre" (...) "és akkor búcsút mondasz a megértésnek, üdvözlöd a gyűlöletet, és elkezded magad szégyellni, amikor valaki atyádról érdeklődik".
Itt ördögi körben forgunk, amelyből látszólag nincs kiszállás. Mégis adódik egy, ez pedig a nyelv, minden író - és talán "jöttment" - utolsó menedéke. És éppen ez adja a kötet igazi értékét, amelyet ragyogóan közvetít Papolczy Péter virtuóz fordítása: "Csak apunak van saját nyelve, csak apu beszél khemiriül. Egy nyelv, ami minden nyelv keveréke, egy mindentbele nyelv, ami tele van jelentéseltolódásokkal és igen alkalmi szóösszetételekkel (...) egy nyelv, amiben keverednek az arab szitkok, a spanyol kérdőszavak, a francia szerelmi vallomások, az angol fotós idézetek és a svéd szóviccek." Egy nyakatekert nyelv, éppen ennek a regénynek semmivel sem összehasonlítható nyelve, a "jöttment" megszólalás adekvát közege. A paródia szólama.
Volt időszak Magyarországon, amikor még a parlagi (néhol homokinak nevezett) viperáknak is „magyarosítaniuk” kellett, hiszen eredetileg rákosinak hívták ugyan őket, ám volt egy bölcs vezérünk, akit pont ugyanígy hívtak. Mielőtt a számtalan viperaféle és Rákosi elvtárs között eltévednénk, megkérdeztük Kozma István történészt és Farkas Tamás nyelvészt (akik egyébként a viperák névváltoztatására is felhívták a figyelmünket), hogy mennyire volt jellemző a névmagyarosítás Magyarországon.
Magyarországon 350-400 ezer család életét érintették a 19-20. századi családnév-változtatások – mondták a szakértők, akik interdiszciplináris kutatócsoportot hoztak létre az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, több tudományterület bevonásával a névváltoztatások tanulmányozására. (Az alapításban részt vett még Juhász Dezső és N. Fodor János is 2004-ben, és a kutatócsoport a Magyar Nyelvtudományi Társasággal is együttműködik.) A 350-400 ezres adat szerepel abban a 2009 végén megjelent tanulmánykötetben is, amelyet Farkas és Kozma szerkesztett, és ami A családnév-változtatások történetei időben, térben, társadalomban címet viseli. A kötet egy olyan konferencia anyagát tartalmazza, amelyen a legkülönbözőbb tudományágak – történelem, nyelvészet, szociológia, kultúrantropológia, irodalomtudomány – képviselői a korábban tiltott, illetve elhanyagolt területen, a családnév-változtatások kutatásában elért eredményeikről számoltak be.
A névváltoztatások gyakorisága természetesen időben erősen hullámzik – magyarázta Kozma István. Több szakaszban zajlott ez a folyamat, a XIX. század elején kezdődött, de a kiegyezés (1867) után, különösen az 1880-as években gyorsult fel a névmagyarosítás – merthogy a változások fő iránya mindig is a „magyarosabb” nevek felvétele volt.
Romantikus névadás
A XIX. század elején a romantikus névadás dívott Farkas Tamás szerint, amikor többek közt Jókai regényei is megihlették a magyarosítókat: e korszak termékei a Tollhoni, a Koszorúfi, a Szerelemhegyi vagy éppen a Szentirmay nevek. Ez utóbbi egyébként organikus, természetes úton három okból sem keletkezhetett: először is kellett volna lennie egy Szent Irma nevű személynek, ilyen azonban nem volt. Aztán léteznie kellett volna egy ilyen szentnek ajánlott templomnak, és így a templomról elnevezhettek volna egy Szentirma nevű települést. Természetesen ezek sem történhettek meg, így a Szentirmay név természetesen nem jöhetett volna létre, ha Jókai nem írja meg műveit, ahol Szentirmay Rudolf mellett Kárpáthy Zoltán is feltűnik. Az utóbbi egész névbokrok „ősévé” válik, innen is ered ugyanis Kárpáti, Kárpáthi, Kárpáthy neveink nagy része is.
A szlávlélek kvintesszenciája
2010-02-16
Kerekes Tamás recenziójából olvashatnak részletet, a linkekre kattintva vagy a gondolatkiado.blog.hu-n érhető el a teljes könyvkritkia.
Szorokin: Cukor-Kreml
A szlávlélek kvintesszenciája
2050-ben Gorbacsov felébred a hibernálásból.
Péterváron kimegy a Névai sugárútra és megdöbben, hogy milyen gyönyörű autók, csinos, jólöltözött nők és tömött kirakatok vannak. Elégedetten beül az első vendéglőbe. Lehajtja az első „szto gramm” jeges vodkát és elgyönyörködik az itallapban. Zakuszkák, tokhal, szarvasgomba, kvasz, borscs, Sztroganoff-bélszín, nyelvhal stb.
Nem tud uralkodni magán, s amikor jön a pincér , megkérdi, -Mondja, mióta van Önöknél ilyen árú -bőség?
-Hát a nagy háború befejezte óta.
-És győztünk?- kérdezi Gorbcsov.
-Természetesen.
-Akkor fizetek.
-104 dollár, 50 cent.
„2028-ban járunk ismét, Az opricsnyik egy napja világában, amelyről ezúttal teljes körképet kapunk. A Rettegett Iván-i rémuralmat a nemzeti giccsel egyesítő, "újjászületett" Oroszország már túl van a vörös és szürke "zavaros időkön". Most a Nagy Falat építi, mely elkeríti az országot a külső ellenségektől, főként a megvetett Nyugat szabadosságától. Közben az Uralkodó vezetésével a titkos rendőrség és az opricsnyikgárda kemény harcot vív a belső ellenség ellen. Szorokin bámulatos fantáziával és nyelvi leleménnyel festi elénk ennek a riasztó, a középkori cárizmus, a kommunizmus és a fasizmus egynémely borzalmait már újraegyesítő, de egyelőre még viszonylag szelíd - édeskés és giccses - diktatúrának egy-egy szeletét: a Nagy Fal építésének egy napját, a szexre kiéhezett Uralkodónő ábrándozását, egy kocsmát, ahol a "hóhérok" épp megvitatják a vesszőzés és a korbácsolás előnyeit és hátrányait, egy nyilvánosházat, melyben az állami opricsnyik urat kényeztetik a leányok, egy ellenzéki gúnyirat szerzőjének kegyetlen kihallgatását, egy ellenzéki összejövetelt, melynek tagjai kábítószer hatása alatt álmukban farkassá válva darabokra szaggatják az Uralkodót és hozzátartozóit - s végül megjelenik Komjaga, az első kötet főhőse is, miután Papát, az opricsnyikok vezetőjét letartóztatták. S ki tudja, mi következik, miután Oroszország újra felbolydult, mert elfogyott a gáz?” (A kiadó)
2068-ban a kínaiak által uralt Szibériában szlopáriumnak tűnik a jövő: az emberek élveszülő szövettel kitapétázott bunkerekben laknak , hiperaktív megvilágítással. Itt dolgoznak a tudósok, akik írók szervezetéből kékhájat állítanak elő, s iráni, zoroaszteri /a Földbaszók csoportja /törzsek segítségével a múltba röpítik azt, hogy megváltoztassa jövőt. A kísérleti telepen egy pulyka nehezebb, mint egy ember, maga Tolsztoj-4 is csak 112 centi. A kékháj rajta és a többi, klónozott írók nevét viselő mesterséges szörnyeken termelődik, akiket titkos módszerekkel épp e célra tenyésztenek. Ez a titokzatos anyag/ jégbe burkolva/ megőrzi hőmérsékletét, csak írókon képződik -a lélek mérnökein-.
Lieve Joris: Vissza Kongóba könyvéből írt kedves könyves bloggerünk, BridgeOlvas recenziót, ezt olvashatják alant vagy a linkre kattintva Bridge blogján.
Azokban az években minden flamand családban volt misszionárius nagybácsi. A hiányuk miatt érzett anyai fájdalom bőségesen megtérült, hiszen a család új világba csöppent: a szabadságra hazatérő misszionáriusok meséltek a drága fiú brousse-beli életéről, megjelentek a vasárnapi ebédlőasztalnál, mélyvörös borfoltok maradtak utánuk a damaszt asztalterítőn, és az egész házat belengő sűrű szivarfüst.
Lieve Joris ismert és elismert belga újságíró és útirajzok szerzője, akinek afrikai utazásairól számos könyve jelent meg. Ezek közül az első a sorban a Vissza Kongóba című kötet, amely Joris első kongói útjáról számol be, amelyre a nyolcvanas évek közepén került sor (a könyv 1987-ben jelent meg eredetiben). A fiatal újságírónő - részben legalábbis - családi okok miatt vágott bele a kalandba: nagybátyja 1923 és 1970 között misszionárius volt Kongóban (korábban Belga Kongó, az utazás idején Zaire, ma Kongói Demokratikus Köztársaság), és Joris szerette volna a saját szemével látni azokat a helyeket, ahol nagybátyja élete legjelentősebb részét töltötte, és megismerni azokat az embereket, akikről addig a bácsi történeteiből hallott.
Az utazás 1985 szeptemberében kezdődik: Joris a Fabiolaville nevű hajóval indul Antwerpenből, azon az útvonalon, amelyen a nagybátyja is mindig utazott annak idején. A hajón töltött két hét alatt meglehetősen érdekes szemszögből ismeri meg Zaire-t: útitársai javarészt olyan belgák, akik maguk is Zaire-ben élnek vagy rendszeresen ott dolgoznak (sokan jól meg is szedték magukat az Afrikában töltött évek során), és ömlik belőlük a gyarmatosító szöveg. Innen Joris a brousse-ban folytatja az útját (francia szó, jelentése vadon, szavanna, őserdő egyaránt lehet), és az élmény nagyjából ki is meríti a kulturális sokk fogalmát. Az író találkozik pár olyan emberrel, akik ismerték és szerették a nagybátyját, de arra is rá kell jönnie, hogy sok helybeli számára felfoghatatlan, hogy egy fiatal belga nő csak azért elutazzon Zaire-ba, hogy a nagybátyja életéről megtudjon dolgokat: sokan azt hiszik, Joris is misszionárius (vagy valami hasonló), és kérésekkel bombázzák, amiket aztán igen nehéz visszautasítani (ez később is számtalanszor megtörténik az utazás során).
Joris ezek után nagyobb városokba is eljut, igyekszik minél jobban megismerni a helyi életét, zaire-iekkel találkozni, de közeledését nem mindig fogadják szívesen, a többi európai meg nem győz rajta csodálkozni: mit akar itt ez a nő? (Ne felejtsük el, már 1985-öt írtunk az utazás idején! Csak 25 éve volt, de ez a hozzáállás... elképesztő.) Szerencsére "mama Lieve" - ahogy a brousse-ban hívták - igazán nyitott, sosem adja fel, és keresztül-kasul beutazva az országot próbál mindennel megismerkedni. Hihetetlen kalandokba keveredik, egyszer például alkalma nyílik látni, ahogy az - elméletileg - őt és csomagjait is szállító hajó elhúz mellette, máskor pedig börtönbe is kerül, még ha pár órára is.
A Vissza Kongóba egy igazén szuper útleírás és hiteles krónikája a zaire-i viszonyoknak a nyolcvanas években: ebben az időben még mindig Mobutu elnök volt hatalmon, egypártrendszerrel, zairizálással, saját káderekkel vezető beosztásokban, presztízs-beruházásokkal, az országban pedig hihetetlen viszonyokkal - el lehet képzelni. Vagyis nem tudom, hogy el lehet-e képzelni... Ez a könyv ugyanis épp azért keltette fel az érdeklődésemet, mert számomra Afrika mindig olyan megfoghatatlan, különös kontinens volt, annyira hihetetlen dolgok zajlottak ott. Az első Afrika-könyvet még általános iskolában olvastam (sokszor), ez a Matatuháton Afrikában című kötet volt, amit két magyar egyetemista írt a Közép-Afrikában tett utazásukról, és ami teljesen lenyűgözött. Nos, a Vissza Kongóba is valami hasonló: remekül van megírva, szerencsére Jorist nem fertőzi meg a gyarmatosító diskurzus, viszont azt sem leplezi, hogy milyen nehézségei voltak - főleg eleinte - a helyiek és a helyi viszonyok megértésével.
Egyébként Lieve Jorisnak nemrégiben jelent meg egy magyar vonatkozású könyve, A melankolikus forradalom, amelyet a rendszerváltásról írt, ugyanis 1989-90 között többször is járt Magyarországon. (Még egy ok, miért érdemes Jorist olvasni.) A könyvbe a Gondolat Kiadó blogján olvashattok bele.
Vlagyimir Szorokin: 23 000 könyvéről jelent meg recenzió az Index KönyvesBlogján, szakállas nő tollából. Ebből olvashatnak részletet alant, teljes terjedelmében pedig a linkre kattintva.
Míg a trilógia első két kötetében a szerzőnek sikerült szimpatikussá tennie, majd elmélyítenie ezt a szimpátiát az olvasó és a Testvériség között, a harmadik kötetben (azzal, hogy esélyt ad a kényszermunkára ítélt húsrobotok kezébe) megszületik az ellenpólus, és az író elkezd végre egy komplexebb képet láttatni. Elbizonytalanítja az olvasót atekintetben, hogy mi hordozza számára a valódi értéket: az utópisztikus tökéletesség, a teremtő Fény újjáéledése (akár nélküle is), vagy a trilógia folyamán eddig végig (jogosan és szemfelnyitóan) elidegenített emberiség történetének esetleges folytatása.
Mégis: mennyiben emberi történet ez? Ha idegenek (saját felsőbbrendűségük tudatában) ennyire hidegen beszélik el őt, és azt, ami vele az utóbbi bő száz évben történt, mennyire érezhetjük magunkénak ezt az embert? Az egyetlen esélye Szorokinnak arra, hogy átfordítsa ezt a gondosan megszervezett idegenkedést (azon túl, hogy fel-feladja a kék szemek átható tekintetét) abban rejlik, hogy idővel elér a világba, amit az olvasó is ismer. Ennek a világnak a nyelve által az addig sehová sem igazán tartozó olvasó végre közel férkőzhet, azonosulhat az ő életét élő, az ő problémáival küszködő húsrobotok sorsával. Ezen a ponton ugyanis már nem magában ismeri fel a húsrobotot, hanem a húsrobotban ismeri fel magát, az embert.
Benne voltunk a rádióban!
2010-02-10
Megkésve bár, de törve nem, hírt adunk a január 25-i Klub Rádióban, a Könyvklub műsorban elhangzott interjúról, amelyet Gerenday Bars Ágnes készített Boris János szerkesztő úrral, Vlagyimir Szorokin: 23 000 című könyvéről. Az alábbi linkre kattintva hallgatható meg az interjú.
A Kisgyermek című lapban jelent meg Franyó Miklós írása Kontra György: Ezerszer ember: gyermek! könyvéről. Ez olvasható alant.
Könyvajánló Franyó Istvántól
Az oroszlán is egy macska
Kontra György: Ezerszer ember: gyermek!
„Az oroszlán is egy macska, csak egy kicsit nagyobbacska", idézi Kontra a sok kiadást megért Hármas Kis Tükörből ezt a ta lán még ma is közismert rigmust. De csak azért idézi, hogy bebizonyítsa, mennyi minden bújik meg a méretbeli különbség mögött. Nem az oroszlán és a macska elemzése mondanivalójának lényege, ha nem a felnőtt és a gyermek különbözősége. Hogy a gyermek nem kicsinyített fel nőtt. Mások a gyermek testarányai, test magassága és testtömege nem egyenes arányban nő az életkorával, nagyobb az anyagcseréje, mint a felnőtté, ehhez képest relatíve is kisebb a légzőfelülete és a szíve, valamint a vére is kevesebb. Más a csontjaiban a szerves és szervetlen alkotórészek aránya, tehát a gyermekek más ként terhelhetők, mint a felnőttek, és a szabad — tiszta — levegőn végzett rend szeres (napi több órás!) mozgás az, ami nemcsak a csontvázuk és az izomzatuk, hanem a többi szervrendszer egészséges fejlődését is lehetővé teszi.
Kontra könyvében részletesen bemutatja, hogy a gyermekek intenzív anyagcseréjéhez mennyiségileg és minőségileg is más táplálék kell, mint a felnőtteknek. Relatíve több táplálék, kisebb gyomorba. Tehát többször kell enniük a gyerekeknek — és rendszeresen. Többet mozognak, ezért a több energiát tartalmazó étel számukra a kívánatos, Növekednek, így több építőanyagra, azaz fehérjedús (és nem hájnövelő zsíros és sok szénhidrátot tartalmazó) táplálékra van szükségük, ami ha ki- záróla 9 növényi eredetű, az nem teljes értékű. Ír a gyermekek hormonális és idegi szabályozó rendszerének fejlődéséről is, az ingerek fontosságáról, az érzékszervek egészségének jelentőségéről Külön fejezetet szentel a gyerekek alvásadósságáról Sürgős aludnivalóm van címmel.
És mindezt a hazai szépirodalomból — Adytól Móriczon át Weöres Sándorig - vett példákkal illusztrálja. Mondanivalóját tudományosan hiteles adatokkal támasztja alá, érvelése kristálytiszta és megcáfolhatatlan. Emellett olvasmányosan ír. Jó a stílusa és közérthetően adja elő mondanivalóját. Még a fiziológiában kevéssé járatosak is olyan ismeretekre tehetnek szert e könyvből, melyekhez csak sok utánajárással juthatnak. Kontra könyvének második, az elsőtől csak témájában különböző része a tulajdonságok öröklődésének leggyakoribb kérdéseivel foglalkozik: Kitől örökölte? Fiú vagy lány?, Az Idétlen gyermek, Nézd meg az anyját..., Művészalkat, tudástípus, A fakó leány és a pej legény, öröklés és nevelés, hogy csak néhány címet idézzünk. A stílus ugyanaz, mint az első részben, a tudományos igényesség, hitelesség és a közérthetőség ezeknek az írásoknak is fő jellemzője.
Pedig az öröklés vegyi titkosírása, az öröklődés mendeli törvényei vagy a nemi kromoszómák kombinálódása nincsenek olyan kézzelfogható közelségben senkihez, mint az első részben leírt gyermekek ruhája, iskolatáskája, étele, szemüvege, ágya stb. De ezeknek az öröklődéssel kapcsolatos írásoknak az elolvasása után mindenki számára világossá válik, hogy miért mondhatja — Petőfivel egybehangzóan — Kontra: „akik az előítéletek rabjai, azok szikrát vet fogam között a szó — megérdemlik az ostoba vagy a gonosz nevet, mert eredetétől fogva senki sem gonosz, de ne várjuk, hogy az öröklődés adományából eleve jó vagy okos legyen". Mert „minden olyan testi, lelki képességet nevelhetőnek kell tartanunk, amelyről a természettudomány be nem bizonyította, hogy nem az. ... ez azt jelenti, hogy a pedagógiai problémákat nem lehet átutalni az örökléstan területére." Ezért íródott a könyv összes fejezete, nemcsak a neveléssel hivatalból — hivatásból foglakozók számára, hanem mindenkinek, akiknek köze lehet a gyermekek egészséges fejlődéséhez.
(Kontra György: Ezerszer ember: gyermek! A gyermek egészséges fejlődése. Gondolat, Bp., 2009. 198p.)
Kultúra & Kritika recenzió Changeux: Az igazságkeresõ ember
2010-02-01
Visszhang a Kultúra & Kritikában, Jean-Pierre Changeux: Az igazságkeresõ ember könyvről mely 2008-ban jelent meg a Gondolat Kiadó gondozásában.
Bernáth László
Az igazságkeresõ tudomány
A modern természettudományok kialakulásuk óta kérdéses viszonyban vannak a filozófiával. Hol barátságos, hol pedig ellenséges volt a kapcsolata a két tudományterületnek – az utóbbi néhány évtizedben pedig úgy tûnik, hogy egy helyenként kifejezetten durva háborúskodás után, amelyet a pozitivizmus elõretörése fémjelzett, most ismét fegyverszünet állt be a filozófia és a természettudományok között. Sõt az interdiszciplinaritás, e bûvös szó zászlaja alatt mintha újra egy sokat ígérõ együttmunkálkodás kezdõdött volna meg. Ebbe az áramlatba illeszkedik Jean-Pierre Changeux könyve is, amely a Harvardon 1998-ban tartott elõadássorozat körülbelül egyharmadát foglalja magában. Az elõadássorozat filozófusoknak és irodalmároknak mutatta be a jó, a szép és az igaz régi, s mégsem unalmas problémáját a neurobiológia szemszögébõl. Az igazságkeresõ ember címû kötet „csak” ez utóbbi, az igazság témáját igyekszik a – humán mûveltséggel rendelkezõk számára némileg egzotikus – tudományág eredményeinek segítségével körbe járni.
A Collège de France professzora szakterületének egyik legelismertebb képviselõje, és ennek megfelelõen pontosan és jól strukturáltan adja elõ a neurobiológia jelenlegi álláspontját az emberi agy megismeréssel szorosabban összefüggõ jellemzõirõl. Egyértelmûen ez a precíz és átgondolt ismertetés a legfõbb erõssége a szövegnek; a legalacsonyabb, tisztán neurobiológiai szinttõl haladunk az agy specializálódott területeinek bonyolult kapcsolatrendszerén keresztül a megismerés általános sémája felé. Egy kicsit talán lelombozó, hogy – ha jobban megfigyeljük – mindenütt egyhangúan a darwinista természetes szelekció mintája köszön vissza. De nincs mit tenni, Changeux meggyõzõen érvel amellett, hogy ez az elméleti váz a kisméretû sejtek összetett világában ugyanúgy használható, mint a nagyobb és még komplexebb struktúrákban, akár a megismerés egészére vonatkoztatva is. Bár – és ez úgy vélem, szintén erény – folyamatosan hangsúlyozza, hogy sok megállapítása nem több egyszerû munkahipotézisnél, mivel messze van még a biológia attól, hogy mindezeket a feltételezéseket képes volna igazolni.
Már ebbõl a mozzanatból is következtethetünk arra, hogy Changeux nem csupán tudománya felfedezéseit akarja bemutatni, hanem a természettudományos munka ethoszát is. Mi sem áll távolabb tõle, mint a manapság divatos posztmodern pesszimizmus. Õ a tudományhoz továbbra is a felvilágosodástól örökölt optimizmussal áll hozzá. Azonban ez az optimizmus – hiába az eredmények részletes ismertetése – nem tud ránk átragadni. Nemcsak arról van szó, hogy az olvasó, amennyiben hozzá nem értõ, erõteljesen érezheti, mennyire idegen és ismeretlen számára ez a terület, s mennyire reménytelen az, hogy az egészet valaha is átlássa – hacsak nem kíván professzionális szinten foglalkozni ezzel a tudománnyal. Changeux hiába igyekszik közérthetõ lenni, gyakran belemegy olyan részletekbe, amelyet ilyen rövid terjedelemben – a célszerûen elhelyezett ábrák tömkelege ellenére – egyszerûen nem tud megvilágítani.
Mindez mellékes volna, ha a tudományos kutatás töretlen önbizalmát megfelelõ alapokra tudná helyezni az erre szánt utolsó két fejezetben. Azonban érveit nem fejti ki eléggé. Felhívja figyelmünket a tudományos eljárás történeti gyõzelmeire, a technikai haladásra, s arra, hogy a tudomány egy olyan közösségi munka, ami nemcsak hasznos a szó megszokott, gyakorlati értelmében, de hozzájárul ahhoz is, hogy a humanizmus társadalmat éltetõ eszmerendszerét táplálja. Igen, ezt mind megemlíti, de nem veszi észre, hogy a tudomány objektivitásával és társadalmi hatásaival összefüggõ kételyek – melyekre eléggé röviden akar válaszolni – sokkal mélyebben gyökereznek, minthogy ezzel érdemben válaszolni lehetne rájuk. Összességében elmondható, hogy Changeux valójában azokat a kérdéseket tudja magabiztosan kezelni, amelyek saját tudományágán belül kerülnek elõ, a speciálisan filozófiai problémákhoz ebben a könyvében már nem tud igazán hozzáférni.
Lehet, hogy ez túlzott elvárás Changeux elõadássorozatával szemben, aminek elõször is ez a könyv csak egy részlete, másodszor pedig azért, mert a szöveg elsõsorban az ismeretterjesztést tûzte ki céljául. Ezt a feladatot remekül meg is oldja, továbbá – hogy ne legyünk igazságtalanok – sok olyan elméletet felvet, melyek a megismeréssel kapcsolatban nemcsak természettudományos, hanem filozófiai szempontból is érdekesek lehetnek. Például felvázol egy olyan megismerés modellt, ahol az agy mint egy véletlen generátor mûködik, és az elmében azok a minták élnek tovább, amelyek a tapasztalattal összevetve alkalmasnak bizonyulnak a továbbélésre, sõt állítása szerint a szelekció már elõbb is megkezdõdik a nem tudatos szinten. Ha nem is egészen eredeti a gondolat, mindenképpen helyes útnak tûnik, hogy ezeket az elméleteket a neurobiológia igyekszik a maga eszközeivel ellenõrizni. Így azt mondhatjuk, hogy igenis megalapozott az igény, hogy a természettudományok érdemben hozzájáruljanak a filozófiai problémák megközelítéséhez.
Az olvasók összességében nemcsak új ismeretekkel gazdagodhatnak, hanem a szerzõ tolmácsolásában megízlelhetik azt a gondolkodásmódot is, amely összetartja azokat a tudományos közösségeket, amelyeknek társadalmi berendezkedésünk, valamint kultúránk megannyi elemét köszönhetjük.
Értékelés: 6/10
Jean-Pierre Changeux: Az igazságkeresõ ember. Gondolat Kiadó. 2008.
Ma nem égetünk boszorkányokat
2010-01-28
Az Ekultúra virtuális hasábjain jelent meg a mai napon recenzió, a Douwe Draaisma: Kizökkent elmék könyvről, amit az alábbi linkre kattintva olvashatnak teljes egészében:
Részlet a recenzióból, Makai Péter Kristóf tollából:
Bár az antipszichiátriai mozgalom igen hangosan mondja a magáét, hogy márpedig nincs is olyan, hogy elmezavar (pláne olyan, hogy elmebetegség), és hogy mindenki másképp látja a világot így is, úgy is, ezért nem kell egészséges és beteg elmékre osztani a világot, azért a mindennapi életünkben egyre-másra találkozunk olyan emberekkel, akik rendszerszerűen eltérnek egy elég jól körülhatárolható, normális emberi elmeműködéstől.
Legsúlyosabb esetben akár ön- és közveszélyesek is lehetnek, de az is előfordulhat, hogy pont nem tudják magukat ellátni, vagy akár egyszerűen csak annyi, hogy rögeszméik, extrém hangulatváltozásaik, vagy a társas életben való bizonytalanságaik miatt képtelenek beilleszkedni a társadalomba.
Ezek a kizökkent elmék sokáig ki voltak szolgáltatva a felettük ítélkezők kényének-kedvének, akik egy pillanatig sem riadtak vissza attól, hogy a gyógyulás reményében mindenféle csúfos tortúrának vessék alá a minden joguktól megfosztott pácienseket.
Ez így volt a pszichológia és a pszichiátria megjelenése előtt, de bizonyos mértékig ugyanúgy igaz a lélektan okleveles ördögűzői korszakára is. Mégis, nagyon nagy előrelépésnek tekinthetjük, hogy elkezdtük meglátni a léleknek azon mintáit, amelyek furcsán, másképpen fodrozódnak, mint legtöbbünknél. Azt, hogy ma nem égetünk boszorkányokat, hogy a hisztériát vagy a homoszexualitást nem tekintjük elmebetegségnek, vagy azt, hogy a hóbortos nagybácsinkon, aki egyfolytában elfelejti a saját nevét is, végre segíthetünk, olyan nőknek és férfiaknak köszönhetjük, akik fantáziát láttak a különleges elmékben, és a kizökkenteket tanulmányozták egész életükben.
Douwe Draaisma könyve pontosan róluk szól: olyan egykor praktizáló orvosokról és pszichológusokról, akik a nevüket adták egy általuk (vagy valaki más által) felfedezett lélektani sajátosságnak. Ahogy ma Alzheimer, Asperger vagy Parkinson nevét emlegetjük, mindig azokra a kicsit furcsa, esendő emberekre gondolunk, akiket ezeknek a szakembereknek a nevével ellátott betegség sújt. Pedig az orvosok legalább olyan érdekes személyiségek voltak maguk is, mint pácienseik, sőt, előfordul olyan eset is, hogy végül az egykor joviálisan hogy-van-Ketteskéző fehérköpenyes is a zárt osztályon köt ki.
A jég apokalipszist ígért
2010-01-28
A Litera - Az irodalomi portál oldalán jelent meg pár napja Nagy Bernadett tollából a Vlagyikmir Szorokin: 23000 könyvéről recenzió, amiből egy részletet alant, a teljes szöveget pedig a linkre kattintva olvashatják.
Vitathatatlan, hogy jelen kötet igazi tétje a trilógia befejezése (ha már zárása nincs), illetve zárása (ha már befejezése nincs). Ha emlékszünk A jég utolsó oldalaira, akkor ismerős lehet az eljárás. Azonban a 23000 első fejezete pontosan onnan folytatja a történetet, ahol Szorokin akkor letette a tollat. - Nagy Bernadett recenziója Szorokin 23000 című regényéről.
Míg a trilógia első két kötetében a szerzőnek sikerült szimpatikussá tennie, majd elmélyítenie ezt a szimpátiát az olvasó és a Testvériség között, a harmadik kötetben (azzal, hogy esélyt ad a kényszermunkára ítélt húsrobotok kezébe) megszületik az ellenpólus, és az író elkezd végre egy komplexebb képet láttatni. Elbizonytalanítja az olvasót atekintetben, hogy mi hordozza számára a valódi értéket: az utópisztikus tökéletesség, a teremtő Fény újjáéledése (akár nélküle is), vagy a trilógia folyamán eddig végig (jogosan és szemfelnyitóan) elidegenített emberiség történetének esetleges folytatása.
Mégis: mennyiben emberi történet ez? Ha idegenek (saját felsőbbrendűségük tudatában) ennyire hidegen beszélik el őt, és azt, ami vele az utóbbi bő száz évben történt, mennyire érezhetjük magunkénak ezt az embert? Az egyetlen esélye Szorokinnak arra, hogy átfordítsa ezt a gondosan megszervezett idegenkedést (azon túl, hogy fel-feladja a kék szemek átható tekintetét) abban rejlik, hogy idővel elér a világba, amit az olvasó is ismer. Ennek a világnak a nyelve által az addig sehová sem igazán tartozó olvasó végre közel férkőzhet, azonosulhat az ő életét élő, az ő problémáival küszködő húsrobotok sorsával. Ezen a ponton ugyanis már nem magában ismeri fel a húsrobotot, hanem a húsrobotban ismeri fel magát, az embert.
A történet ideje szerint egymás után állított kötetekben (Bro útja, A jég, 23000) emellett megfigyelhetjük, azt a következetesen egyre növekvő, és egyre ijesztőbb fanatizmust, melyben a Testvériség tagjai részesednek. Minél közelebb érnek céljukhoz (a 23000 fivér és nővér megleléséhez és velük „a végső Nagy Kör” megalkotásához), működésük annál jobban emlékeztet azokéra a totalitárius rendszerekére, melyek léte a leginkább alátámasztja a testvériség azon rögeszméjét, miszerint a húsrobotok világa, a Föld nem más, mint a Nagy Hiba, melyet ki kell küszöbölni, azaz el kell pusztítani.
A jég apokalipszist ígért, a 23000 beváltja?
Korall Társadalomtörténeti Folyóirat: A hírek útja a középkorban
2010-01-25
A Korall Társadalomtörténeti Folyóirat szerkesztősége nevében értesítem arról, hogy folyóiratunk 2009. évi 4. számában recenziót közlünk Láng Benedek tollából az Önök által megjelentetett, Novák Veronika: Hírek, hatalom, társadalom: információ-áramlás Párizsban a középkor végén c. kötetéről.
A recenzió hivatkozása: Láng Benedek: A hírek útja a középkorban. In: Korall, 2009. (10. évf.) 38. szám, 184–188. p.
Korall Társadalomtörténeti Folyóirat: A magyar kisebbségekről mindenkinek
2010-01-25
A Korall Társadalomtörténeti Folyóirat szerkesztősége nevében értesítem arról, hogy folyóiratunk 2009. évi 3. számában recenziót közlünk Varga-Kuna Bálint tollából az Önök által megjelentetett, Bárdi Nándor – Fedinec Csilla – Szarka László (szerk.): „Kisebbségi magyar közösségek a 20. században” c. könyvéről.
A recenzió hivatkozása: Varga-Kuna Bálint: A magyar kisebbségekről mindenkinek. In: Korall, 2009. (10. évf.) 37. szám, 133-135. p.
Lieve Joris Hollandiában élő belga-flamand írónő könyve "non-fiction utazási regény". A szerző a műfaj specialistája, számos hasonló, Közel-Keletről és Afrikáról írott művét - mint ahogy később ezt is - irodalmi elismerésekkel díjazták. A szóban forgó könyv a magyar rendszerváltás történetének talán legizgalmasabb időszakát, az 1989 nyarától 1990 tavaszáig eltelt egy évet mutatja be négy fejezeten, azaz az utazás négy szakaszán át. Az egyes szám első személyben íródott regény rendszeresen visszatérő szereplői a rendszerváltó értelmiség legendás alakjai, akik közül egyesek már meghaltak, vannak, kiknek neve egyszerűen a feledés homályába veszett, és olyanok is, akik épp az elmúlt években élték fel politikai tőkéjük maradék morzsáit. A mű - elviekben - a fent említett időszak történelmén kalauzolja végig az olvasót, egy külföldi írónő szemüvegén keresztül. Az "elviekben" azonban nem véletlenül került a mondatba: a regény számomra sokkal inkább azt mutatja be, hogy honnan indult a rendszerváltó értelmiség azon, magát kék, szabad madarakkal jelölő, talán jóval többre hivatott csoportja, akik 2009-2010-re a politikai elemzők szerint gyakorlatilag leradíroztak magukat a politikai palettáról.
Az írónő, akit Konrád György munkái csábítanak Magyarországra, illetve Budapestre, logikus módon az ellenzék Nyugattal kapcsolatot tartó részével, az SZDSZ-szel épít ki szoros kapcsolatokat, az ő prominens képviselőiket tudhatja hamarosan barátainak. Ennek következtében az ő nézeteik, az ő akcióik nyerik el a szerző szimpátiáját, ők képviselik a haladást, a világra való nyitottságot, míg a legnagyobb vetélytárs MDF a retrográd világképet, a hagyományokhoz való sokszor irracionális ragaszkodást és az önmagunkba fordulást. Némileg talán meglepő módon már a regényben is érezhető az a jelenség, amely az elmúlt évtized politikai életét oly elviselhetetlenné tette sok honfitársunk számára: az ellenfél demonizálása. Úgy látszik, ennek gyökerei nem 2002-ben vagy 1998-ban erednek, hanem mar a rendszerváltás során is megvoltak a rendszerváltó erőkben.
"Könyves blogokat olvasni és molyolni jó, meg kellemes meglepetések is érhetik az embert. Bridge írt egy rajongó bejegyzést a Montecore-ról, s én már akkor úgy döntöttem, felveszem a regényt az elolvasandók listájára. Amikor pedig a moly.hu-n keresztül felajánlotta a Gondolat Kiadó, hogy recenzálni lehet a kötetet, jelentkeztem rá. A svédországi élet, főleg bevándorló szempontból pár éve amúgy is érdekel, elvégre a családomból pont hogy hasonló cipőben járnak ott kint páran. Persze az ő helyzetük könnyebb, mint a regényben szereplőké, annyiban, hogy az állam hívta meg őket és egy szőke hajú nő például amíg meg nem szólal nem nagyon üt el az ott élőktől. Nem ez a helyzet Jonas Hassen Khemiri hőseivel, akik Tunéziából érkeznek Északra.
Jonas, a fiatal író, első regényének sikere után levelet kap rég nem látott apja egy gyerekkori barátjától, aki felajánlja, hogy írjanak együtt egy könyvet, amelyben megmutatják, hogy lett az árva tunéziai fiúból svédországi éveken át híres fotós.
Eleinte zavarosnak tűnt a fülszöveg, arról, hogy íródik egy másodlagos regény meg magától stb., kicsit talán túl részletes is, legalábbis több mindenről ír, mint ahogy én fent összefoglaltam. De igazából a könyv olvasása során teljesen egyértelművé válik a helyzet, a tipográfia jelzi, ha netán a stílusból nem jönnénk rá, hogy ki beszél, kinek az emlékei, jegyzetei olvashatók éppen. Márpedig Kadir lelkes lábjegyzetelő, egy Terry Pratchett veszett el benne.
Kezdetben Jonas meg se szólal, csupán Kadir válaszaiból derül ki, hogy a kommunikácó nem egyoldalú, ír ő a férfinak, kérdései, válaszai vannak, csak épp ezek nem tartoznak még szorosan a történethez, elvégre apja ifjúkoráról ő mit se tudhat, a regény első részében tehát sok szerepe nincs. Aztán amikor elérnek ahhoz a részhez a történetben, hogy Jonasnak is vannak már emlékei, egyre több tért kap a fiú beszámolója arról, hogy milyen volt felnőni egy vegyes házasságban, milyennek látta az apját és a tetteit. Kadir pedig közbe-közbe szól, hogy márpedig ő nem ezt vagy így hallotta Abbassztól korábban és javaslatokat tesz, hogy mit kéne kihagyni a történetből, esetleg másképp megfogalmazni, elvégre a cél az, hogy az apáról egy igaz és kedvező kép alakuljon ki. Kadir teljesen úgy viselkedik, mint egy lelkes amatőr, aki úgy képzeli, hogy nem is lehet olyan nehéz dolog megírni egy regényt, főleg ha ott van ő segítségnek és ellátja jó tanácsokkal, stilisztikai megjegyzésekkel Jonast. Na és, ha a fiúnak már megjelent egy könyve, az apját mégiscsak ő, legrégibb barátja ismeri igazán, ő volt a bizalmasa.
A teljes terjedelmében a fenti linkre kattintva olvasható K. Kabai Lóránt recenziója.
(k.kabai lóránt)
A rendszerváltozás huszadik évfordulója környékén jócskán felszaporodtak a témához szorosabban vagy lazábban kötődő publikációk, kiállítások és egyéb rendezvények. A könyvtermésből most egy „külső szemlélő” riportkötetét, a Holland Irodalmi Társaság által Henriette Roland Holst-díjjal jutalmazott A melankolikus forradalom című tényregényt (a szerző saját megfogalmazása szerint „nonfiction-regény”) vesszük szemügyre.
A Hollandiában élő flamand írónő 1989 nyarán utazott először — Konrád György műveinek hatására — hazánkba, s így lett második kelet-európai élménye Magyarország. Eme élmény meghatározó mivoltát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az ezt követő háromnegyed évben még háromszor látogatott ide, s így bár külső, mégis nagyon közeli megfigyelője lehetett a magyar rendszerváltozás eseményeinek. Szemléletmódja révén persze az otthonról hozott humanista-liberális elvek híveivel kerül elsősorban kapcsolatba (de nem kerülhető meg a nyelvismeret hiányosságának kérdése sem: „nekem, aki Nyugatról érkeztem, könnyebb volt kapcsolatba kerülnöm az SZDSZ-es körökkel, és […] sokáig tartott, amíg végül találtam egy MDF-est, aki nem csak magyarul beszélt” — fejtegeti Jeszenszky Gézának [285–286]), de ugyanolyan kíváncsian hallgatja meg minden oldal képviselőjét, sőt keresi a kapcsolatot, a párbeszéd lehetőségét a többi nagyobb párt aktívabb tagjaival.
Személyes hangvételű tudósításai előbb persze jellemzően nem a politikai események köré épülnek, bár szállásadói révén alapos betekintést nyer a korabeli magyar viszonyokba, közállapotokba és az uralkodó mentalitásba egyaránt. Részt vesz a Hősök terén Nagy Imre és társai felravatalozásán, de ekkor még sokkal inkább érdeklik az írók (ahogy ugyanekkor Mészöly Miklóst is: „A francia sajtó öt napon át ostromolt minket, mindenki csak a politikáról akart beszélni, elegem van!” — fakad ki szerzőnknek [22] egy írókonferencia közben); ezért inkább látogatja meg Konrád Györgyöt, keresi fel Eörsi Istvánt, vagy tesz többnapos utazást az Alföldön Mészöllyel. De a levegőben természetesen nagyon „benne van” a változás, így készülhet dokumentumfilm Nógrádban egy 1956-os gyilkosságról, melynek forgatásán Joris ugyancsak megjelenik Schiffer Pál rendező mellett, vagy így lehet szó Egerben az akkor még állami tulajdonú dohánygyár magánosítási terveiről.
Asztrológiáról és asztrológusokról kevés szó esik a könyvben, így magyarázatra szorul, miért ajánlom mégis asztrológia iránt érdeklődőknek. Nem, nem John Frawley-val értek egyet, aki szerint a legjobb asztrológia-tankönyvek azok, amelyekben szó sem esik asztrológiáról ;) nem is csak arról van szó, hogy akit az asztrológia érdekel, azt érdekelni szokta a mágia és a vallástörténet is, sőt nem is csak az asztrológiai mágiára gondolok, hanem arra, hogy amit az újkorig asztrológia néven ismertek, Egyiptomban született meg a hellenisztikus világ különféle csillagos hagyományainak és a görög filozófiának a találkozásából egy szűk kör tagjainak bábáskodásával, és ebből a körből kikerülve a görögök és rómaiak „ilyesmihez” való hozzáállásával és persze a Római Birodalom törvényeivel is szemben találta magát.
Ettől a vidéktől jóval keletebbre ütöttem tanyát, latinul csak az asztrológiai szövegek kedvéért kezdtem el tanulni, úgyhogy itt csak egy lelkes élménybeszámoló következik. Valószínű, hog egy szakértőnek nem az lesz a legfőbb kifogása, mint nekem, hogy nem, mondjuk, tíz évvel ezelőtt jelent meg a kötet magyarul, de a legkevesebb, amit ők is a szerző javára írhatnak, hogy olvasás közben szinte bele lehet a könyvbe költözni, így nagy kedvet csinál az embernek továbbolvasni a témában.
A mágia a görög-római világban nem csak a terület szakértőinek íródott, hanem minden érdeklődőnek, és nem állom meg, hogy hozzá ne szóljak azokhoz az olvasói véleményekhez, amelyeket magyar és angol oldalakon még azelőtt találtam, hogy a könyvet kézbe vehettem volna, és amelyek felróják a szerzőnek, hogy műve nem elég felhasználóbarát. Én meg birka vagyok, hogy erre reagálok, de ezt a renyhe hozzáállást több olyan asztrológus is bátorítja, mint Warnock, aki ma a klasszikus asztrológusok közt egyedül vállalja föl az asztrológiai mágia iránti érdeklődését, de közben valósággal lebeszéli hallgatóit arról, hogy kortárs kutatók könyveihez nyúljanak.
Fritz Graf, aki latin filológus és vallástörténész, több helyütt tanított is és egyáltalán nem úgy ír, mint akinek mindegy, érti-e az olvasó, miről van szó, sőt. Bárhol találhatunk olyasmit, amivel épp nem tudunk vagy akarunk mit kezdeni, és néhány könyvcímet és lefordítatlan görög mondatot (mellesleg jól elrejtve a végjegyzetekben) azért még elég könnyedén átugrik bárki. Azok jutnak erről eszembe, akik megszólnak bennünket, ha oda megyünk teázni, ahol valóban elérhetetlen árú teákat is kínálnak, jóllehet az elérhető árúakat meg ugyanannyiért kaphatjuk meg, mint ott, ahol a mikró csilingelését hallgatjuk és kisollóval szabadítjuk ki a süteményt a csomagolásából meg a penetráns hűtőszekrény-szagból – ami valahogy jobban zavar, mint amennyire az frusztrálhatna, hogy elérhetetlen dolgok kelletik magukat előttünk. Kedveseim, karmikus felelősségem tudatában kijelentem, hogy ez a könyv minden tudományos igényességével együtt sem nehezebben érthető, mint bármelyik ezoterikus érdeklődésűekre optimalizált mű, ellenben mentes a ködösítéstől és a mellébeszéléstől. És néhol tényleg határozottan szórakoztató.
Bevezetésként Graf bemutatja mindazt, az átoktáblácskákat, papiruszkönyveket, irodalmi forrásokat, amelyekből továbbélő hagyomány híján tájékozódhatunk, az eddigi kutatások történetét, majd szép lassan elkezdi becserkészni a mágust, kezdve a 'mágus' szó eredetével, és a mágia művelőit illető görög nevekkel, folytatva a görögök és rómaiak eltérő hozzáállásával a varázslóikhoz és azok különféle tevékenységeihez.Graf felhívja a figyelmet arra, hogy a kóborló káldeusok jóslásánál az újonnan megjelent asztrológia sokkal összetettebb dolog volt, tehát az igazi asztrológiát már nem nevezhetjük káldeus tudománynak, mint ma sokan teszik.
recenzió részlet - a recenzió teljes terjedelmében a fenti linkre kattintva olvasható
(Szeifert Natália)
"Érdekes, gondoltam, miközben belefogtam az olvasásba, hogy milyen furcsa világban is élünk ma: divat lett misztikus, megmagyarázhatatlan dolgokkal foglalkozni, elképzelt varázsvilágok hőseiből lesznek a sztárok, sőt, egész iparág épül a természetfelettire, és mindent (de mindent) el lehet adni, amire rá lehet írni vagy mondani, hogy ezoterikus. Az emberiséget talán sosem foglalkoztatták ennyire a láthatatlan, megfoghatatlan történések, ismeretlen erők, titokzatos események, mint a huszonegyedik század emberét. Különös, hogy éppen a megismerés, a mindenki számára hozzáférhető információk korában, a tudomány hétköznapivá válásának idején tud ez a téma ilyen széles rétegben érdeklődést kelteni.
A mágia a görög-római világban című könyv a Gondolat Kiadó Electa-sorozatának darabja (sorozatszerkesztő: Böröczki Tamás), amit az Ünnepek alatt volt szerencsém olvasni, és sietek leszögezni, hogy nem egy ezoterikus bestsellerről van szó. Tulajdonképpen egy összegző, tudományos munkát vehettem kézbe, tankönyv-szerű, átláthatóan tagolt szöveget, temérdek információval és bőséges jegyzettel."
A könyvesboltok polcai az ezotéria címszó alatt roskadoznak különféle mágiával, varázslásokkal, boszorkánysággal, jóslással foglalkozó könyvekkel. Nincs új a nap alatt – tartja a mondás, s mi sem bizonyítja jobban, mint Fritz Graf kötete, amely a görög-római mágia történetét vázolja. A kötet szerkezete nyolc, egymással összefüggő fejezetből épül fel, egyre jobban feltárva az antik mágia világát. Bár a cím a görög-római világot említ, több utalást és kapcsolódási pontot olvashatunk mezopotámiai, egyiptomi, és perzsa mágikus gyakorlatra is.
Az előszó a kötet célkitűzését tárgyalja: mivel óriási anyag áll rendelkezése - és messze nem dolgoztak fel mindent –, a mű ezért csupán bevezetést nyújthat a mágia történetébe. Az első fejezetben a források áttekintését és a kutatástörténet módszertanát olvashatjuk. Összefüggő munkák nem maradtak fent, különféle művek egyes részkérdéseket tárgyalnak, és azokat sem az utókor olvasóinak írták, így Graf szerint a vallástörténész nem tehet mást, „mint a hit és a rítus régészeként valamennyi számára elérhető töredéket tanulmányozza, és megpróbálja összefüggésbe hozni őket egymással.”
A kötet meghaladja a frazeri definíciót, amely a cselekvők szándéka, racionalitása és autonómiája alapján különbözteti meg a mágiát, a tudományt és a vallást. A mágia és a vallás egyaránt számol a természetfeletti erők létezésével, de míg mágus a saját akaratát akarja a természetfelettire rákényszeríteni, a vallásos ember aláveti magát a természetfeletti hatalomnak.
"Mátyás Győző ebben a munkájában a híres amerikai rendező David Fincher műveit elemzi.
Fincher
azok közé a ritka rendezők közé tartozik akit a nézők, a kritikusok és
a szakma is elismer. Az ő filmjeit elmezi kronológikus sorrendben a
szerző. A filmek tanulmányozása konzevatív módszerrel történik, a
szereplők, a történet és a jelenetek sorba állításával. Ennek ellenére
Fincher egész mukásságára jellemző posztmodern vizsgálata az egész
dolgozatot végig kíséri.
A szerző
felhasználja a művészetszociológiát, esztétikát és filozófiát és
társadalomtudományt is a munkájához. Az új filmtípus, mely a művész és
közönségfilm határmezsgyéjén mozog a kilencvenes évek végére alakult
ki, és az ezredforduló egyik legismertebb és legelismertebb rendezője
az új jelenségnek tökéletesen megfelelő filmeket készített."
"Van úgy, hogy nagyon készülünk a nyaralására. Olasz tengerpart, naptej, szalmakalap és gumimatrac. Sós víz, nagy meleg, finom fagyi, pizza, szűk utcák és terek, bella donna és miegyéb. Aztán a nagy napon beszállunk a Ferihegyen a repülőgépbe, s 1-2 órányi repülés után meg is érkezünk. Hollandiába. Szó sincs fagyiról, napsütésről meg pláne. A szél és az eső itt az úr, a tengerre pedig nem vágyunk. Viszont ki vonná kétségbe, hogy Hollandia legalább annyira jó hely, mint az olasz tengerpart?
Így voltam én is Juhász Júlia A tetthely beszél című könyvével, amely a Gondolat Kiadónál jelent meg. Aki nem ismeri a szerzőt, meg semmit a témában, itt beleolvashat. Nem ismervén én sem a szerzőt, sem a regény alanyát, s egyáltalán egyébként is mi ez az egész. Hiszen tetthelyről hát persze, hogy nekem is az a nyugatnémet célkereszt jut eszembe a hetvenes évekből, s persze, hogy Schimanski felügyelő, hogy elkapja a csirkefogók grabancát. Na tehát akkor valami magyar Schimanski felügyelővel lenne dolgunk? Továbbmegyek, Derrickkel! Sőt. Nem is Derrick, hanem a ma olyan divatos helyszínelők vetülnek papírra. Mert ma már a CSI meg az NCIS a sikk betüszó. Fehér köpenyes szakikat vártam tehát csúcstechnológiával körbebástyázva, de hiába.
Olaszország helyett tehát Hollandiát kaptam.
Mert elkezdtem olvasni a fülszöveget, s valami olyasmit gondoltam, amit itt olvastam. Tele leszünk itt lőpornyomokkal, kérem szépen."
"Nyalom mind a tíz ujjam e jó zsíros orosz könyv után. Sosem olvastam még Szorokintól semmit, még hallani sem hallottam róla ezelőtt, de figyelmem a japán és kínai írók mellett, most jelenleg az orosz kortársak felé fordult, így beiktattam, nem tudom hányadik könyvként a 23000-et.
Tudom, hogy egy trilógia harmadik része. Azt is tudom, hogy az író már ötvenen túl jár, de annyira fiatalos és lendületes, hogy azt hinném, a húszas éveit tapossa. Aztán, meg hirtelen azt gondolom, ez egy sokat megélt, olvasott ember. Annyira körmönfontan felépített világot teremt, múlttal a jelen mögött, fűszerezésnek ad egy kis csámcsogni valót az ideálokból, a kultúrából, a mitológiából, amiket éppen csak felfest pár ecsetvonással, számítva az olvasó műveltségére, mondván; hiszen tudod, miről beszélek? És az olvasó tudja. Nem éreztem, hogy túlságosan hiányzik az előző kettő, de mindenképpen szeretném kiolvasni azokat is, hisz úgy lesz kerek egész a mese.
Szeretem az iróniát, ami sohasem bántó, csak egy kicsit csipkelődő, kigúnyolván azt a világot, amiben felnőtt, de mégis magáénak érez. Ez az ember szereti Oroszországot, bármennyire is átlátja a korrupcióját, a visszásságát, akkor is úgy éreztem, hogy sosem mondana le róla. Érdekes volt figyelni önmagam, ahogy a Jég embereiért való szurkolásból átváltok a HÚS gomolygásának egyre jobban való féltésébe. Az emberekben megvan az akarat a messze múltból, hogy fejlődjenek, és akarjanak, és törtessenek, és azt gondolják, hogy a természet felett állnak. DE ezek vagyunk mi, ez az emberiség természete, ha nem ilyenek lennénk, már felfalt volna az evolúció. De mi szeretünk rohanni előle, és közben tönkre tenni azt, amiből létezni tudunk."
Legendás agyak
2010-01-06
A Moly.hu-val
közösen szervezett kezdeményesben szinte minden könyv elkelt és mindről
készül a recenzió, az első fecskék már be is érkeztek. Örömmel láttuk,
hogy milyen lelkesedéssel fogadta a közönség az akciót, terveink szerint a
következő félév újdonságaival is majd szervezünk ilyet. Elsőként cseritől a Douwe Draasima/Bérczes Tibor (ford.): Kizökkent elmék könyv recenziójából olvasható egy részlet alant, a recenzió teljes szövege a Gondolat Kiadó blogján található.
"Douwe Draaisma/Bérczes Tibor (ford.): Kizökkent elmék
(cseri)
Még
soha nem hallottam Phineas Gage-ről, a férfiről, akinek az agyát
vasútépítés közben egy óriási vasrúd fúrta át, s aki mindezek után maga
közölte az orvossal, hogy lenne egy számára egy kis munka. Gage
egyébként még tizenkét évet élt a balesete után, az agya pedig legenda
lett. Lombrosóról viszont hallottam már, ha jól emlékszem a Schindler
listája elején is Lombroso-fejek láthatók egy kirakatban, mert hogy a
náci propaganda is felhasználta az arcvonásairól felismerhető született
bűnözőről szóló elméletét. A sors iróniája, hogy az évtizedekkel
korábban meghalt Lombroso maga is zsidó volt... ez is hátborzongató,
meg az is, hogy Lombroso formalinban ázó saját feje ma is megtalálható
a torinói kriminológiai múzeumban. A magam részéről megnézni semmiképp
nem szeretném, elég sokkoló volt már a könyvben is."
Kontra György: Ezerszer ember: gyermek! / Szepes Erika recenziója az ÉS-ben
2010-01-04
SZEPES ERIKA
Egy módszer anatómiája
Élet és Irodalom, LIII. évfolyam 48. szám, 2009. november 27.
Kontra György: Ezerszer ember: gyermek! A szöveget gondozta Békési
Bernadett és Kontra Miklós, illusztrálta Karátson Gábor, az előszót írta Buda
Béla
Gondolat Kiadó, Budapest, 2009. 197 oldal, 1980 Ft
Kontra György könyve úgy szól hozzám, mintha saját hangját hallanám
valamelyik előadásán: olyan személyesen és szenvedélyesen - s olykor humorral -
ír, amiként előadott. Könyvének fejezetei is úgy épülnek egymásra, miként egy
előadás-sorozat részei: egyikből következik a másik, és jóllehet minden fejezet
önmagában is olvasható, érthető, élvezhető, teljes jelentését csak a
könyvfolyamat részeként kapja meg.
Kontra tanár úr orvos-antropológus volt, mindent tudott arról, miből épül az
ember teste. De ennél sokkal többet tudott: azt, hogy miből épül a lelke. És
főként azt tudta, hogy amiként minden szerv kifejletten avagy fejlődésének
kezdeti stádiumában már benne rejtőzik az újszülöttben, úgy annak a lehetősége,
milyen emberré válik - milyen mértékben adott ez már a magzati létben, majd a
születéskor, végül miképpen befolyásolják a szerzett tulajdonságok, a környező
világ, a társadalom - többesélyes. És Kontra Györgyöt ez a csírájában meglévő
lehetőség, a jellegzetességeit már jelző, de még nem körvonalazottan mutató
ember: a gyermek érdekelte leginkább, őérte írt, tanított, kutatott:
pontosan tudta - sok szociológusnál sokkal jobban -, hogy egy társadalom léte,
a mi életünk leginkább attól függ, miképpen indítjuk útjukra gyermekeinket.
Ehhez pedig meg kell ismernünk mindazokat a fejlődési stádiumokat, amelyeken
egy gyermek végigmegy.
Ennek a folyamatnak a bemutatását Kontra nem a zigótánál kezdi, ahol
ontogenezisünk elindul, hanem annál a kisgyermekkornál, amelyben már
gondolkodási képességgel áll szemben a gyermek a világgal (ez természetesen nem
akadálya annak, hogy a vonatkozó fejezetekben - Születéstől gyermekkorig;
Kölyök, kamasz, ifjú; Az öröklés titkos vegytana; Az élet menetrendje -valóban ne az ivarsejtektől a zigótán át a kialakult gyermekig jellemezze
az adott fejlődési fázisokat). De Kontra tanár urat az egész ember, az
egész gyermek egybenlátása érdekli: amikor már meg tud nyilatkozni,
kapcsolatot tud teremteni avagy éppen megszakítani, tehát amikor az értelme
már kinyílt, és lelke is van.
Egy orvosbiológusról, egy antropológusról azt mondani, hogy elsősorban a
lélek érdekli és nem a DNS meg az RNS - pedig ezekről is alapos elemzéseket,
magyarázatokat kapunk -, talán merészségnek tűnik. De menten nem válik azzá,
Kontra tanár úr nyomban igazol engem, amint a könyvet elkezdjük olvasni. A
fejezetek elején - gyakran közben is - rendre szépirodalmi részletek vannak,
annak mindennél tisztább megvilágítására, miről akar a tanár úr beszélni,
hiszen ő - Karácsony Sándor méltó tanítványa - tudja a legjobban, hogy a jó
írónál nincs jobb lélekbúvár. Móricz Zsigmond szemet párásító novellája, a Fillentő
azt a célt szolgálja a tanár úr gondolatmenetében, hogy rávilágítson: milyen
összetett egy gyermek tudata, milyen sokféleképpen válaszolhat környezete
kihívásaira: ha megszépíti, akkor nem hazudik, hanem mesél - mesébe menekíti
magát az őt folytonosan bántó világ elől. Hogy miként alakul ki egy gyermekben
a mesébe menekülés vágya, annak testi alapjait, szociális feltételeit vizsgálja
Kontra. Nagy statisztikai apparátussal bizonyítja, mennyiben függ a testi
fejlődés a szociális adottságoktól (Szegény gyerek - gazdag gyerek,
22. o.) , mennyire eltérőek az elvárásai a gyermek fizikai kondícióját illetően
az alacsonyan iskolázott embereknek (Mikszáth: A rossz matéria), mint
a műveltebb rétegek esetében kialakult tudatos táplálkozási, alvási,
mozgásbeli, levegőzési szokások; ezek egyensúlyának megteremtése, a helyes
életmódra nevelt gyermek személyiségének alakulása. A szülői szeretet
mártírjai című fejezethez Mikszáth Szent Péter esernyője című
regényéből merít példát a Szliminszkyék agyonkényeztetett, felnőtten is
gyermekként kezelt Wladin fiának bemutatásával.
A levegő és a mozgás szükségszerűségét József Attila-idézet vezeti be:
„Harminchat fokos lázban égek mindig", és egy Tersánszky Józsi Jenő
novellával vezeti végig a légzés-levegő élet-meghatározó jelentőségét. A levegő
és mozgás nélkül nevelt sápadt Piroska Medve doktor receptjére jár fát vágni,
hogy a jó levegőn végzett mozgás jó étvágyat csináljon, a több és változatos
ételből több vas kerüljön a szervezetébe, ami a hemoglobin, a vérfesték anyaga,
ezért lesz száz nyírfa kivágása után pirospozsgás a serdülő lány (Mikszáth: Különös
házasságából vett példa). Magyartanárokat megszégyenítő biztonsággal képes
választani megfelelő irodalmi példát a legújabb tudomány eredményeit ismertető
tételekhez (hogy ezek a mai tudományos eredményeknél korábbi státusokat
tükröznek, nem Kontra elmaradottsága a tudománytól, mert a könyv fejezeteit a
szerző 1974-ben zárta le, de a fejezetek továbbra is minden lényeges szempontból
igazak): az óriási műveltség Kontránál nem öncél, hanem egy saját maga által
kidolgozott módszer alapköve. A módszer ily módon egyesíti a humán és reál
tudományokat: elénk állítja egy homo universalis követendő, ha ilyen
fokon el nem is érhető ideálját. A módszernek ez a tárgyi része. A
módszer megvalósításának célja, a primum movens a gyermek iránti
mondhatatlanul nagy szeretet és empátia minden rezdülésével szemben. Ennek is
kitűzendő célnak kellene lennie; akiket Kontra tanár úr tanított, azoknak
felállította a mércét, megadta a példát, s mindazok, akik átérezték, mekkora
személyiség irányítja őket, úgy, hogy nem irányít, hanem példát ad, meg is
próbálják követni.
Amiként - és ez sem elhanyagolható - követendő a tanár úr írásmódja is: az
egyszerű, mindenki által érthető nyelv, amit nem terhel sehol szakmai zsargon,
sem az idegen nyelv tudásának fitogtatása, s amelyben a súlyos szakmai tételek
mellett mindig ott bujkál a humor, a derű, amely csak az önmagukkal
egyensúlyban lévő emberek sajátja, s ami letehetetlenné teszi ezt a
szakkönyvet. Szakkönyv? Dehogy. Emberi olvasmány.
A módszer anatómiája - egy személyiség anatómiája. Kontra Györgyé -
egyszeri és megismételhetetlen.
Kerekes Tamás tollából olvashatunk számtalan oldalon Douwe Draaisma: Kizökkent elmék könyvről
recenziót, ajánlót. Örömmel osztjuk meg ezeket a linkekeket, amikre kattitnva olvashatók az ismertetők.
Kerekes Tamás tollából olvashatunk
számtalan oldalon Fritz Graf: A mágia a görög-római világban könyvről
recenziót, ajánlót. Örömmel osztjuk meg ezeket a linkekeket Drága
Olvasóinkkal, amikre kattitnva olvashatók az ismertetők.
"Tévedésből
vettem kezembe a könyvet, első ránézésre „családnév-változások"-at
olvastam változtatások helyett. Nem oly nagy különbség, de mégis. Aztán
amint beleolvastam a könyvbe, találtam utalást, hogy nemcsak én, de
bizony a hatalom is néha „elolvas" - 1922 után a magyarul
anyakönyvezett neveket csehszlovákosították. Bizony nagy különbség, ha
valaki szabad akaratából megváltoztatja a nevét - avagy megváltozik az
állam akaratából a neve.
A könyv jó.
Igazából azt mondanám, hogy öszvér a szó pozitív értelmében - már ha
úgy gondoljuk, hogy az öszvér a lónak és a szamárnak a legpraktikusabb
tulajdonságait ötvözi. De alapvetően azért nem nevezem öszvérnek, mert
ha a szakmabelieket lónak (telivérnek) gondolom és bennünket,
laikusokat (nem szamárnak) kedves, jószándékú csacsinak - akkor én csak
a csacsik nevében nyilatkozhatok. Én nem vagyok szakmabeli. Én laikus
vagyok.
Nagyon tetszik a könyv
szerkezete. Az első fejezetnek mondható rész általános elvi kérdésekkel
igen közérthetően foglalkozik (én csak elismeréssel néztem a
hivatkozott irodalom mennyiségét - ez legyen a szakmabeliek csemegéje).
Igen tetszett a névváltozások rendszerezésére tett kísérlet, például
még sohasem gondolkodtam el, miért lett Sziddhartából Buddha, s arról
se hallottam még, hogy Jáva szigetén hogy változik meg a házasulandók
neve."
"Az
ogre többrétegű, magyarázza Shrek, olyan, mint a vöröshagyma. A
kizökkent elmék is több réteg, az agykutatás rétegei: betegségek,
betegek, kutatók, orvosok.
Hihetetlen
az a fejlődés, amely a gyógyászatban is végbement a betegségek
rendszerezése, egy-egy betegség tüneteinek megfigyelése, a testi, lelki
elváltozások feltérképezése és ezek összekapcsolása, ok és okozati
viszony feltárása terén.
A fonal,
amire fel vannak tűzve a történeket, olyan betegségek, amelyek az
elnevezésüket egy-egy orvosról kapták: Alzheimer-kór, Parkinson-kór
stb. Még gondolunk arra, hogy Parkinson ember volt, akár Alzheimer -
hús-vér ember. De már ritkábban mondjuk , hogy Alzheimer-kór, inkább
csak annyi Alzheimer. Akár azt mondjuk Alzheimer-kór vagy csak röviden
Alzheimer - a személyből köznév - azaz a betegség neve - lett.
Nyelvészetileg ez eponíma, azaz tulajdonnévből köznévvé válás. Sok
ilyen eponíma van (nemcsak betegséget, de például testrészt, operációt
stb-t jelent, és nemcsak az orvostudományban, de més területeken is
jelen van) - 2006 júliusában 7626 orvosi szerepelt a www.whonamedit.com
honlapján.'
"Kinek
beszél? A hozzáértő nyomozónak. És a könyv kihez „beszél"? Ha az ember
kezébe veszi, a hátlapon levő részletet és rövid ismertetőt elolvassa -
rögtön megtudja. De mivel nincs kézben a könyv, hát így nekem illik
elmondani.
Tulajdonképpen ez egy
egyszerű könyv: kinézetre, tartalomra. Nem szól híres emberekről, nagy
port kavart eseményekről, stílusa közérthető. Egy régebbi színdarab
címe jut eszembe: Történelem alulnézetből. Egy férfi történetei, aki
2009-ben 88 éves volt. Ha utánaszámolunk: az I. világháború után
született, fiatalember a II. világháború idején volt, átélte 56-ot. A
történetek gyerekkorától kezdődnek és 1961-es évben játszódik a majdnem
utolsó történet. Hogy el ne felejtsem mondani, rendőr alezredesként
ment nyugdíjba, s a könyv alcíme (Fejezetek egy boldog nyomozó
életéből) egyértelművé teszi, egy elégedett emberrel van dolgunk."
Szorokin egyik
legnagyobb húzása, hogy ezt az öncélú és intoleráns gondolatrendszert immár e
harmadik kötetben is szimpatikussá képes tenni, illetve akként megtartani még a
leggyomorforgatóbb jelenetek közepette is. Nagyon ravasz módon húzza be az
embert abba a csőbe, amelyben a fény elvakít, a fentebbi felvázolt mítosz
elhitetheti egyszerű olvasójával, hogy valóban csupán apró porszem, a teremtés
leggyalázatosabb tévedése, ami soha nem lesz képes teljességében be- és
átlátni a felsőbb hatalmak érdekeit, cselekedeteit, de feltétlenül elismeri
ehhez való jogukat.
Köszönjük
a lelkes ismertetőt és örülünk, hogy tetszett a könyv. Az utolsó sorban
feltett kérdésre nincs még válaszunk, de ígérjük, hogy elsők között
fogjuk tájékoztatni a kedves bloggerinát a következő Khemiri könyv érkezéséről.
Fik Meijer: Gladiátorok/Könyvismertetés a Tollal.hu-n
2009-11-20
A Tollal.hu - közélet&kultúra internetes portálon olvasható, Fik Meijer Gladiátorok - nyilvános szórakozás a Colosseumban címmel, a Gladiátorokról könyvismertető. A szöveg az alábbi linkre kattintva olvasható:
Szorokin: Cukor-Kreml / Könyvismertetés a Magyar Narancsban
2009-07-01
A Magyar Narancs 2009/24. számában (június 11.) olvasható K. Kabai Lóránt írása Vlagyimir Szorokin nemrégiben megjelent regényéről, a Cukor-Kremlről. A szöveg az alábbi linkre kattintva olvasható:
A Magyar Narancs XXI. évfolyam 22. számában jelent meg Dékei Kriszta írása Jaap Scholten Jó itt nekem?! című kötetéről. A szöveg az alábbi linkre kattintva olvasható:
Bernlef: Agyrémek / litera.hu és Magyar Narancs recenziók
2009-06-10
A Magyar Narancs honlapján is megtalálható Bán Zoltán András kritikája Bernlef, illetve Bordewijk regényeiről (XXI. évfolyam 22. szám). A teljes szöveg itt olvasható:
A litera.hu portálon olvasható Horváth Gergő recenziója Bernlef nemrégiben megjelent, Agyrémek című regényéről. Részlet a szövegből:
"A Gondolat Kiadó Akcentusok névre keresztelt sorozata, amely a flamand-holland irodalom, nálunk eddig legfeljebb hírből ismert remekműveit teszi hozzáférhetővé, minden dicséretet maximálisan megérdemel. A sorozatról eddig rosszat nem tudtunk írni, igazán értékes szövegekkel ajándékozta meg a magyar olvasókat, és ezért is kár, hogy talán nem kapott eddig kellő publicitást... Bernlef könyve elsősorban azért rendkívül megrázó élmény, mert a folyamatos leépülést nem egy külső megfigyelő leírásából ismerjük meg, hanem maga a beteg, Maarten elbeszéléséből. Ez a narrációs szempontból meglehetősen érdekes megoldás, nem csupán rettentő figyelmet, de felelősséget is ró az olvasóra, hiszen az idős férfi csak írója, elmesélője lehet gondolatainak, feltörő emlékeinek, azonban olvasója nem. A regény előrehaladtával Maarten nem csupán az emlékeit képtelen felidézni, de a jelenben sem képes eligazodni, végleg összekeverednek az idősíkok, és a gondolatfoszlányok összeillesztése egy idő után a férfi számára lehetetlen feladattá válik. Így hárul az olvasóra a feladat, hogy Maarten történetét egymaga gondozza, hogy különválogassa a jelen momentumait az emlékképektől, hogy tulajdonképpen megkonstruálja a férfi leépülésének történetét... Bernlef Agyrémek című regénye méltán lett elismert az egész világon, valóban megrázó mű, mindenképpen érdemes elolvasni."
Garadnai Zoltán: Iratok a magyar-francia kapcsolatok történetéhez
2009-06-01
Az alábbiakban közöljük Pritz Pál méltatását Garadnai Zoltán Iratok a magyar-francia kapcsolatok történetéhez (1963-1968) című kötetéről, mely a kötet bemutatóján hangzott el a Magyar Országos Levéltárban 2009. május 29-én.
A könyv, amelynek megbeszélésére összejöttünk, mint minden jó munka, számos kérdést vet fel. Iratok a magyar-francia kapcsolatok történetéhez (1963-1968). Ez - mint jól tudjuk - Garadnai Zoltán barátunk és kollégánk könyvének címe. Kérdezhetjük tehát, hogy a diadalmas digitalizálás korában mi értelme lehet kiadni hagyományosan, tehát papíralapon egy több mint félezer oldalas, dokumentumgyűjteményt tartalmazó könyvet, amely a magyar külpolitika egyetlen relációjából merít és ott is csupán hat esztendő históriájáról tudósítja az olvasót.
z első válaszom roppant egyszerű. (Lesz még egy másik is.) Emberek és nem racionalizált robotok vagyunk, emberek, akiknek génjeibe több mint félezer esztendeje ívódott bele a könyv szeretete. Meglehet, félezer esztendő múlva az efféle kérdésre merőben más lesz a válasz, de addigra már bizonyosan nem leszünk itt. Kétségkívül kor-adekvát válaszommal tehát vélhetőleg nem tévedek, ha azt mondom, hogy nékünk kimondott örömet okoz kézbe venni egy testes könyvet, amelynek nem csupán kellemes benyomást kell a borítója, ám annak okán is jó érzést okoz, hogy ebben a kissé ötletszerűen szerkesztett sorozatban végre lett valami vizuális állandóság, hiszen a magyar-szovjet kapcsolatok iratait tartalmazó kötettel azonos a most kezünkben lévő mű külleme (Vida István [szerk.]: Iratok a magyar - szovjet kapcsolatok történetéhez. 1944. október - 1948. június. Gondolat Kiadó, Bp., 2005).
Azt azonban egyáltalán nem tartottam volna rossznak, s vélhetőleg még a rideg anyagi szempontok mérlegelése nyomán is megkockáztatható, hogy lehetett volna a hátsó borítóra egy tasakot ragasztani, s abba elrejteni egy digitális korongot. Mert az bizonnyal további segítséget nyújthatna a kötet használhatóságának fokozásában. Hadd említsek erre itt most azonnal és konkrétan egyetlen példát.
A kezünkben lévő munka egyik - napjainkban nem éppen gyakori - erénye, hogy nem csupán név-, de tárgymutatója is van. Ebben a körben abszolút felesleges lenne ecsetelni az effajta mutatók fontosságát, miközben hányszor lesz magas a vérnyomásunk attól, hogy egyébként rangos tudományos munkákat nemritkán úgy bocsátanak útjukra, hogy nemhogy tárgy-, ám még névmutatót sem találunk bennük. Hadd szenvedjen a derék kolléga, ha valamit gyorsan meg akar, meg kellene találnia...
Nos, tehát itt most a tárgymutató megléte okán is örvendhetünk. Ám mi (tudjuk: evés közben jön meg az étvágy) még több tartalmat adtunk volna a Függelék eme részének, s hogy a legkirívóbb hiányt tegyük szóvá a függetlenség témáját is mutatóztuk volna. Hiszen ez volt az a szempont, amely igencsak izgatta a francia diplomatákat, s a historikus számára is nyilvánvalóan sokat mondó kérdésnél álltunk meg egy pillanatra.
Tehát Charles De Gaulle tábornok diplomatáiról van szó. A tábornoknak, mint jól tudjuk 1958-ban lett elege a francia demokrácia slamposságából, tehetetlenségéből; 1958-tól 1969-ig az V. köztársaság elnöke, tehát könyvünk időszakában ő a franciák államfője. Egy életre lelkébe égett a Vichy-i korszak szégyene, a francia nagyság visszaálmodója, ám nem délibábkergető fantaszta, hanem tud is tenni annak érdekében, hogy nemzetének gyermekei ismét büszkék legyenek franciaságukra.
De Gaulle kemény nacionalista, ám nem a múltba ragadt reakciós nacionalista, hanem olyan, aki tisztában van azzal, hogy éppen akkor szolgálja leghívebben nemzetét, s egyben Európát, ha tovább építi a francia-német megbékélés folyamatát. Éppen kötetünk nyitó esztendejében, 1963-ban köt a Német Szövetségi Köztársasággal barátsági szerződést, amely a védelmi miniszterek három havonkénti, a vezérkari főnökök kéthavonként találkozóját irányozta elő. A mából visszapillantva nem nehéz meglátni, hogy e megállapodás olyan hasznos lépés volt, amely nem csupán a két nemzetnek vált javára, de a majdani, ha úgy tetszik a mai Európát is építette.
A francia diplomácia tehát e megállapodással is az európai Európa megvalósulásához akar közelebb jutni. Volt ennek a politikának egy jó adag Washington- és egy jó adag Moszkva-ellenessége. És magától értetődően ez utóbbi okán vizsgálja a francia politika: vajon a szovjetek szövetségeseiben - tehát köztük bennünk, magyarokban is - van-e készség, hajlandóság, erő valamiféle önállóságra, függetlenségre?
A kezünkben lévő kötet is az mutatja, hogy valami e tekintetben szerényen, 1968-ra, a kötet záró esztendejére pedig egészen számottevő módon formálódik a könyvünk összeállítója által választott periódusban. Ám - s kötet bizony ezt is nagyon hitelesen, a tények konkrétságával mutatja - mázsás ellensúlyok béklyózták az ilyen irányba történő elmozdulást. És itt most első helyen nem arra a közhelyre gondolok, amely szerint Kádár János rendszere a külpolitikában Moszkvával való mennél nagyobb összhang demonstrálásával (lehet ezt akár szolgaiságnak mondani, szokták gyakran így fogalmazni, tettem magam is néhány írásomban) vásárolta meg azt a szabadságot, amely révén ez az ország, tehát hazánk lett a tábor legélhetőbb helye.
Inkább most az ideológiai koloncra, a rögzült politikai sémák okozta bénultságra, az 1956-os magyar forradalom örökségének megkerülhetetlenségére, a mérhetetlenül túlcentralizált döntési mechanizmusra, s egyáltalán nem utolsó sorban a külügyi apparátus(ok) nem éppen magas színvonalára gondolok. (A többes számnak is megvana maga oka, erről majd még a szükséges összevetés érdekében szeretnék szólni.)
Az idő korlátozott volta miatt csupán egy-egy példával érzékeltetem a gúzsnak ezeket a köteleit.
Kádár János a csepeli sportcsarnokban 1963. április 5-én mondott beszédében a francia-nyugatnémet szövetségi szerződésről szólva nem csupán azt hangsúlyozta, hogy az nem a két népé, hanem - úgymond - a francia és a nyugatnémet monopóliumoké, ám azt per tangentem döntően reakciós szerződésnek mondja, amelyet le kell leplezni, annak érdekében, nehogy Nyugat-Németország ezen keresztül jusson atomfegyverhez, hogy fenyegesse a világbékét. Természetesen mondhatjuk, gondolhatjuk, hogy az efféle ideológiai szóvirágok és a tényleges politika között esetleg tetemes volt a különbség, ám a tények, az összefüggések elemzése arra vall, hogy ezeket a szólamokat bizony hangoztatói maguk is jelentős mértékben komolyan gondolták. Majd másfél esztendővel később, zárt ajtók mögött, a külföldön állomásozó magyar misszióvezetők szokásos éves budapesti konferenciáján igazán nem kellett volna De Gaulle-t szó szerint a tőke cselédjének mondani, amit az ország első embere még azzal az empatikusnak szánt megjegyzéssel is hallgatóságába sulykol, hogy nem vitatja el a francia államfő ezzel ellentétes önképét. Az akkor elmúlt esztendei francia-német szövetségről szólva pedig igen világosan látszik, hogy Kádár János mélyen meg volt győződve a szerződő partnerek egymás iránt rosszhiszeműségéről, állítólag mindegyik a másik rovására akart előnyhöz jutni, s az addig eltelt idő nem mutatta meg, hogy - úgymond - melyikük a ló és melyikük a lovas (4. sz. irat).
És ebben a világban, ahol az első ember így látta a dolgokat, ott a mérhetetlenül túlcentralizált döntési mechanizmusban nemhogy a Külügyminisztériumnak, de magának a külügyminiszternek sincs valóban érdemi szerepe, a döntések javának jelentős részét maga az első ember hozta meg, igaz, azzal a koreográfiával, hogy az MSzMP KB Politikai Bizottságában tárgyaltak róla, s annak ügymenetét a KB Külügyi Osztálya megfelelően adminisztrálta, a végrehajtás pedig a Külügyminisztériumnak volt a reszortja.
Péter János külügyminiszter - egyébként minő nem sablonos személy, eredetileg református lelkész, egy ideig püspök, 1961-től 1973-ig külügyminiszter, tehát a kötetnek egyik fontos szereplője, csak azt ne mondjuk, hogy egyik főszereplője, hiszen, hogy mily csekély lehetőség adódott számára valódi külügyminiszteri szerepre, arra a kötetben is találunk igencsak lehangoló példákat, tehát olyan személyiség volt ő, aki akkor vállalta ezt a formailag magas tisztséget, amikor alig-alig volt önálló magyar külpolitika, ám igaz: az a kevés - ismételhetjük - éppen ebben az időszakban valamelyest bővülőben volt, ellenben annak is formálása szinte egyszemélyes terrénuma volt a főtitkár (1961-1965 között főtitkársága mellett ismét miniszterelnök) Kádár Jánosnak, aki ha megosztott ebből a hatalmából valamit, akkor azt lényegében - ismételhetjük - csak a Politikai Bizottság tagjaival tette.
Aztán itt volt az 1956-os magyar forradalom örökségének megkerülhetetlensége. Péter János külügyminiszter 1965. január derekán Párizsban partnerénél Maurice Couve de Murville-nél tesz hivatalos látogatást. A vizit súlyát az adta, hogy Kádár János Magyarországának külügyminisztere előtt először nyílik meg az ajtó egy nyugati ország fővárosában. Az V. Területi osztály - mára ezek a részlegek már régóta főosztályok - látogatást előkészítő feljegyzése szerint Péter Jánosnak vendéglátójánál kifogásolnia kellett több jobboldalinak mondott magyar emigráns szervezet működését. Így a Forradalmi Szocialistákét, akik trockisták lévén aligha jobboldaliak, Auer Pál csoportját is önkényesen sorolták ide a Bem téren. És valóban e politikai térfélen működött a Franciaországi Magyar Harcosok Bajtársi Közössége, a Magyar Katolikus Misszió, a SzER párizsi kirendeltsége, valamint a Magyar Szabadságharcosok Szövetsége.
A vendéglátó franciák ettől sem lehettek elragadtatva, ám az Irodalmi Újság, a Magyar Műhely és a Párizsi Napló tevékenységének kifogásolása kimondottan gátolhatta a magyar-francia viszony tartalmasabbá válását.
A kötetben közölt, tárgyba vágó iratokból, illetve azoknak e témát mellőző hallgatásukból arra kell következtetnünk, hogy kellemetlen feladatát Péter János inkább csak érintőlegesen, csupán úgy vetette fel, hogy később itthon ne kapjon kritikát.
Ugyanis sem a magyar részről készített részletes jegyzőkönyvben, sem a francia Külügyminisztérium körtáviratában erről egy betűt sem lehet találni. A Politikai Bizottság számára készített igen terjedelmes jelentésében a külügyminiszter így ír: „Felvetettem a franciaországi jobboldali magyar emigráció hazánk-ellenes ténykedését. A francia külügyminiszter erre konkrétan nem reagált, hanem megjegyezte, hogy általában minden emigrációval van probléma." (53. sz. irat, 189. o.) Tehát a magunk nyelvén azt mondhatjuk, hogy Couve de Murville-t a felvetés kellemetlenül érintette, s csak a vendéggel szemben kötelező udvariasság okán mond egy üres általánosságban mozgó mondatot.
A látogatásnak tehát ugyan volt valami jelentősége, leginkább abból a szempontból, hogy a tartalmasabb jövő felé mutatott, ám a francia fél nem volt hajlandó közös közleménybe belemenni, elhárították Péter János azon kérését, hogy magánemberként az államfőt vagy a miniszterelnököt meglátogathassa, s a francia lapok egy szóval sem tájékoztatták olvasóikat a vizitről.
Az effajta dokumentumkötetek nagy értéke - jól ismert dolgot említek, ám ezt a tudást minden alkalommal öröm megélni, ha ilyen hasznos kötetet lapozgathatunk -, hogy ugyanarra a témára számos irat áll rendelkezésünkre, s ekképpen módot nyújt a valódi kutatómunkára, meglévő ismereteink alapos elmélyítésére, ha kell: korrekciójára. Tehát most ennek illusztrálására azt mondjuk el, miképpen válik láthatóvá, hogy párizsi látogatásának jelentőségét maga Péter János is korlátozza. Ezt világosan megláthatjuk az európai Európa témájában (vagy ha úgy tetszik a magyar függetlenség majdani visszaállításához kínált francia segítség elhárításában). Ugyanis Couve de Murville bár látszólag úgy fogalmazott, ahogy arról Péter János hazatérte nyomán a Politikai Bizottságot tájékoztatta, ám valójában inkább úgy beszélt, ahogy azt egy másik magyar dokumentum, a látogatásról készített külügyminisztériumi jegyzőkönyv rögzítette. Futólagos olvasásra szinte semmi a különbség, s annál inkább ezt lehet az első benyomásunk, hisz a PB elé kerülő szöveg szemmel láthatólag a jegyzőkönyvre épül, mintegy annak a variációja.
Ám, ha alaposabban megnézzük a két szöveget, akkor igen világosan látható a tartalmilag nem csekély eltérés. A francia külügyminiszter kijelentette - olvashatjuk a PB elé szánt iratban -, hogy az európai Európa nem más, mint egy integrált független Európa, amely egyaránt független az Egyesült Államoktól és a Szovjetuniótól. Azt jelenti, hogy az európaiak saját maguk sorsáról döntenek, maguk urai." (uo. 185-186. o.) Ezzel szemben a magyar részről készített jegyzőkönyv tömörsége ellenére is érzékelteti azt, aminek a külügyminiszteri változatban nincs nyoma: ezért az európai Európáért tenni kell, akképpen, hogy mindegyik fél tegye meg a magáét. A jegyzőkönyv tehát így fogalmaz: „Nyugat-Európa legyen független az Egyesült Államoktól, Kelet-Európa viszont a Szovjetuniótól. Ez ugyanaz a folyamat, tehát az európai országok legyenek maguk urai." (49. sz. irat, 172. o.)
Érdekes módon a PB elé került dokumentumból lehet jobban látni - ám igazából csak akkor, ha azt a jegyzőkönyvvel együtt olvassuk -, hogy a francia külügyminiszter nem valami lehetetlent akar, hanem „csupán" a függetlenség irányába teendő tudatos lépéseket. Mert esze ágában sincs megkérdőjelezni a tömbök realitását. Míg a jegyzőkönyvben csak azt a túlzottan rövid mondatot olvashatjuk, mely szerint „Háború esetén a függetlenségi törekvéseket félre kell tenni" (uo.), addig a másik papír vonatkozó része így szól: „A francia külügyminiszter hangsúlyozta, hogy a függetlenségi törekvések csakis a nemzetközi feszültség enyhítése közepette lehetségesek, háború esetén viszont azokat félre kell tenni." (Uo. 186. o.)
*
A végrehajtás bármennyire is másodlagos a döntéshez képest, ám a mikéntje természetesen - bőrünkön tapasztalhatjuk naponta - egyáltalán nem harmadlagos kérdés. A könyv olvasója, ha ismeri az apparátusok történetét, akkor érdekes összevetéseket tehet. Részben korábbi időszakokhoz, részben pedig a más szolgálatok teljesítményéhez mérve. Nos, így nézve a témát, azt mondhatjuk, hogy a vizsgált időszakbéli magyar külügyi apparátus ugyan a korábbi, főleg az 1947 és 1956 közötti évek sivár viszonyaihoz képest magasabb színvonalon teljesít, ám a tisztviselők számára a pontos, szabatos, stílusos fogalmazás főleg periódusunk elején még nem ritkán nehézséget okoz. Aztán a tartalmi kérdésekre térve rögvest az 1. számú iratot jegyző Vincze József, párizsi, akkor még követről, nem sokkal későbbi nagykövetről - tehát protokollárisan nézve első rangú tisztviselőről - tudjuk meg, hogy számára a Munro nevű új-zélandi, az un. magyar üggyel foglalkozó diplomata Monroe-val volt azonos.
Ha a kötetbe sorolt francia dokumentumok alapján a partnerek teljesítményét nézzük, akkor azért oly' égbe kiáltó nagy különbségről egyáltalán nem beszélhetünk, vagy mondjuk úgy: nem kell beszélnünk. Azért fogalmazunk így, mert e gondosan válogató, szemmel láthatólag mennél nagyobb használhatóságra törekvő munkában is több helyütt érződik, látszik az a fölénytudat, amellyel a világ boldogabb térfelére születettek nem ritkán szeretnek bennünk lenézni, lekezelni.
Couve de Murville hivatásos diplomata volt, s így a felszabadulás után a Külügyminisztérium apparátusát irányította. Erről jut eszembe - mivel itthon az 1989-1990. évi rendszerváltás nyomán heves viták dúltak 1945 jellegének megítélése körül -, nos, a franciák számára egyáltalán nem volt kérdéses, hogy 1945-ben Magyarország felszabadult (uo. 164. o.).
Visszatérve mondanivalónk lényegéhez: Péter János 1965-ben mintegy gesztust téve vendéglátójának megemlítette, hogy Károlyi Mihály egyik 1948-as jelentése szerint Couve de Murville már akkoron hasonló szellemben nyilatkozott a magyar követ előtt Európáról. A francia diplomácia irányítója szemmel láthatóan meglepődött, hogy mi magyarok képesek vagyunk egy húsz esztendővel korábbi beszélgetésre visszaemlékezni (oo. 175. o., 139. sz. lábjegyzet; Klein Márton visszaemlékezése). Az efféle meglepődés - ugye nem kell részleteznünk - ismét mély bepillantást enged a franciák magyarság-képébe. Természetesen - mint szinte minden esetben - hosszan lehet ellenpéldákat sorolni, ám, ha nem feledkezünk meg szakmánk egyik alapszabályáról, hogy a dolgokat mindig a maguk súlya szerint kell szemlélni és bemutatni, akkor ebben az esetben sem veszítjük el szemmértékünket.
A szemmértékünket tehát ne veszítsük el, ám azt se tegyük, hogy nem látjuk meg azt, ami ebben a kötetben is az ellenpéldákhoz tartozik. Az új gazdasági mechanizmus 1968. január elsejétől történő bevezetése, nem csupán az a tény, hogy a pártfőtitkár már 1965-től nem tartja szükségesnek a miniszterelnöki tisztség betöltését, hanem, hogy Fock Jenő személyében színvonalas szakember, komoly személyiség áll a végrehajtó hatalom élén - figyelmet, elismerést vált ki Párizsban. 1968 március végén Fock Jenő a francia fővárosban tárgyal, s ez alkalommal már van közös közlemény, nem csupán partnere, hanem maga az államfő is hivatalosan fogadja, s akinek látogatásáról azt jegyzik fel összefoglalóan a Quai d' Orsay-n, hogy „kitűnő benyomást keltett... a feltett kérdésekre nagy intelligenciával, bizonyos fokú sajátos hangon és nem kevés humorral válaszolt", s elismeréssel szólnak szakértelméről (uo. 121. sz. irat, 427-428. o.).
Fentebb megkezdett gondolatmenetünket folytatva: a kötet is azt mutatja, hogy az országunkkal foglalkozó francia diplomaták munkájához megalapozottan fűzhetünk kritikát.
Ismert tény, nemzetközi elszigeteltségéből Kádár János Magyarországa úgy tud a hatvanas évek első felétől kitörni, hogy - természetesen Moszkvával egyeztetve - 1962-ben titkos tárgyalásokon állapodik meg az Egyesült Államokkal. E megállapodás révén kapja vissza mandátumát az ország az ENSz-ben (cserében azért, hogy vállalja az általános amnesztiát), aztán hosszú tárgyalás-sorozat eredményeként 1964 szeptemberében az Apostoli Szentszékkel köt a térségben egyedül állóan megállapodást. Mindezekhez képest a francia-magyar kapcsolatok javulásának jóval szerényebb a jelentősége. A Quai d' Orsay papírjaiban mindez fordítva jelenik meg. Tehát míg egyfelől a francia diplomácia iratok még csak nem is súrolják ezeknek a kérdéseknek a jelentőségét, a magyar kérdés napirendről történő levétele abszolút felszínesen jelenik meg, a Vatikánnal való megegyezés egy 1964. december 1-i jelentésben tervként tűnik fel, miközben az már szeptemberben ténnyé vált (uo. 35. sz. irat), másfelől a magyar-francia kapcsolatokban észrevehető változás jelentősége az első helyre kerül.
Végül - hiszen a rendelkezésünkre bocsátott időt kimerítettük -, befejezésképpen másik érvemet mondanám el arra vonatkozóan, hogy miért nem elavult dolog, ha egy ilyen munkát hagyományos módon publikálunk. Ha meg tetszenek nézni az OECD által 1995-ben a világgazdaság 1820 és 1992 közötti fejlődését bemutató kötetet, és benne azt a grafikont, amely az egy főre jutó magyar GDP-t ábrázolja (Angus Maddison: Monitoring the World Economy 1820-1992. OECD, Paris, 1995. Idézi Romsics Ignác: Történelem, történetírás, hagyomány. Osiris, Bp., 2008., 151. o.), akkor az látható, hogy míg 1970-ben mintegy 1200 dolláros szinten álltunk, és 1945-ben is 2000 dollár alatt voltunk, ellenben 1989-re hozzávetőleg 6900 dollárra erősödtünk, tehát minden rendszerváltás után következő visszaesés, majd újabb gyarapodás, aztán újabb visszacsúszás után napjainkban nagyságrendileg abban a mezőben vagyunk, amit az 1989-es adat mutat, nos, akkor azt mondom, hogy nem csupán jogosan ragaszkodunk az efféle könyvekhez, ám azt az ország, a nemzet szellemi színvonala megőrzése érdekében kimondottan követelnünk kell.
Közhelyes igazság, hogy közvéleményünk külpolitikai horizontja hagyományosan gyenge, annak javítása terén a rendszerváltás után sincs, sajnos, számottevő előrelépés. S vélhetőleg akkor sem tévedek, ha a második állítás kapcsán azt mondom, hogy minden bizonnyal eufemisztikusan fogalmazok.
És, ha ez így igaz, akkor nem csupán a szaktudomány nézőpontjából, hanem szélesebb közvéleményünk külpolitikai iskolázottságának javítása szempontjából is örömmel üdvözölhetjük a kötetet és mondhatunk köszönetet Garadnai Zoltán barátunk és kollégánk komoly munkájáért.
Pritz Pál
Az Irodalmi jelen az új holland témájú könyvekről
2009-05-04
Az Irodalmi jelen weboldalán olvasható Hegyi Botos Attila beszámolója három új holland témájú könyvünk bemutatójáról, melyre a XVI. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon került sor. A szöveg az alábbi linkre kattintva olvasható.
Géczi János: Tiltott ábrázolások könyve / recenzió
2009-03-25
A Műhely 2009/1. számában jelent meg Halmai Tamás írása Géczi János nemrégiben megjelent kötetéről. A recenzió teljes szövege olvasható a szerző honlapján:
A Népszava 2009. január 10-i számában közli Ambrus Judit recenzióját Bordewijk Karakter című, az Akcentusok sorozatban megjelent regényéről. Részletek a szövegből:
"...az Akcentusok sorozat segítségével furán, foltokban kezdünk ismerkedni ezzel a különösen szép irodalmi mezővel, műről műre egyre többet tudunk meg róla, egyre rokonszenvesebbé válik számunkra, egyre jobban izgat minket, mi született még meg az irodalomnak ezen a kevéssé ismert földjén.. Ennek az úgynevezett hűvös jogászembernek jégcsapokkal megrakott, kegyetlen szenvedélyű, komor, kimért, hűvös fuvallatú könyvét olvashatjuk most... Katadreuffe regénye a komor kopárság regénye. Kegyetlen akcentussal íródott mű. Nagy regény."
Novák Veronika: Hírek, hatalom, társadalom / BUKSZ 2008. tél
2009-02-04
A BUKSZ 2008 téli számában jelent meg Gecser Ottó recenziója Novák Veronika könyvéről. A recenzió teljes szövege alább olvasható. (Köszönjük a BUKSZ szerkesztőségének, hogy hozzájárult a szöveg közléséhez.)
Novák Veronika: Hírek, hatalom, társadalom Információáramlás Párizsban a középkor végén Gondolat-Infónia, Bp., 2007. 400 old., 2980 Ft (Információtörténelem)
Ha magunk elé akarnánk képzelni egy tipikus jelenetet a (francia) középkorból, mondjuk békeidőben, akkor feltehetőleg falvakra és szántóvető parasztokra, várakra és mulatozóvadászgató nemes urakra, de legalábbis egy elmaradott, vidékies társadalom életének valamilyen mozzanatára gondolnánk, noha nagyobbacska városok is léteztek a korszakban, mindenekelőtt Párizs a maga időnként kétszázezer lakosával. Ha ehhez hasonló képalkotási feladattal próbálkoznánk meg a XIX. századi Franciaország esetében, minden bizonnyal az „haussmannizálódó" főváros jelenne meg szemünk előtt, annak ellenére, hogy az ország döntően vidékies és elmaradott, azaz „középkorias" volt - Eugen Weber korabeli forrásokra rímelő kifejezésével: „vademberek országa" (Peasants into Frenchmen. The Modernization of Rural France, 1870-1914. Stanford University Press, Stanford, 1976.).
Ha a nyilvánosság több a puszta láthatóság (vagy hallhatóság) szó szerint értett terénél, akkor a rurális-feudális középkorban valóban nem lehetett sok szerepe, hiszen hiányoztak azok a jogi és társadalmi intézmények, amelyek megkülönböztették volna a nyilvánosság szféráját a magánszférától, ahogy ezt nemcsak Jürgen Habermas (A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. Gondolat, Bp., 1971. [1962.]), hanem tőle függetlenül mások, például Georges Duby is megállapították (Histoire de la vie privée. II. köt. Seuil, Paris, 1985.). Novák Veronika könyve azonban egy másik középkorról szól, szereplői nem parasztok és földesurak, hanem az ország feletti uralomért versengő és bonyolult propaganda- hadjáratokba bonyolódó fejedelmek, állami és városi tisztviselők, diplomaták, kikiáltók, politikai célok szemle szolgálatába szegődő prédikátorok, kocsmában politizáló kézművesek. Ebben a középkorban létezhetett és létezett is nyilvánosság, még akkor is, ha sok vonatkozásban eltért a későbbi korokétól.
A szerző által vizsgált korszak határait (1400-1435) egy elhúzódó politikai válság kezdete és vége jelöli ki. VI. Károly (1380-1422) uralkodásának második felében súlyos, hosszabb „távollétek" (absence) formájában rátörő elmebetegségbe esett, és emiatt elveszítette tényleges uralmát az ország felett. Minthogy helyettesből több is akadt, egyrészt Merész Fülöp burgundi herceg, majd fia, Félelemnélküli János, másrészt pedig a király öccse, Orléans-i Lajos és utódai képében, a köztük kialakuló konfliktus rövid idő alatt polgárháborús helyzethez vezetett, amelyben hol az egyik párt, a burgundi, hol meg a másik, az armagnac, uralta az ország területének nagyobb részét, Párizst is beleértve. És mindez a százéves háború idején történt, vagyis a helyzetet tovább bonyolította a folyamatos angol jelenlét, amely egyszer az egyik, másszor a másik párt malmára hajtotta a vizet.
Ilyen körülmények között „az állandó bizonytalanság, a kapuk előtt leselkedő veszély, a belső ellenségtől való félelem [...] különösen élénkké tette az emberek figyelmét, megnövelte a biztos vagy biztosnak vélt hírek szerepét, hiszen mindenkinek fontos volt, hogy gyorsan tudjon reagálni a viharos tempóban változó eseményekre" (10. old.). A megnövekedett információigény és az információellátás politikai-stratégiai felhasználásának lehetősége kedvezően hatott a korszak forrásadottságaira is. A szemben álló felek újabb és újabb rendeletei, a gyakori felelősségre vonásokkal összefüggő periratok és kegyelemlevelek, a partikuláris nézőpontokat tükröző krónikák és naplótöredékek, a propagandisztikus célú hivatalos levelek és prédikációk lehetővé teszik a szerző számára a korabeli Párizs „információ- háztartásának" vagy „információs rendszerének" részletekbe menő feltárását. Egyrészt arra keres választ, hogy ki, kinek, hogyan (milyen formában és milyen csatornán), honnan származó és milyen tartalmú üzeneteket továbbított, másrészt pedig arra, hogy mit kezdtek a befogadók a megszerzett információkkal.
A könyv két legfőbb erénye a szó szoros értelmében vett rendszeressége és a befogadás szempontjának empirikusan megalapozott érvényesítése. A kommunikáció, és ezen belül a híráramlás kutatása az utóbbi 15-20 év egyik slágertémája a középkori történelemmel foglalkozók körében is. Számos tanulmány született különféle események (krónikákban, levelekben, példabeszéd-gyűjteményekben azonosítható) visszhangjáról, a hírek médiumairól, terjesztőiről és terjedéséről, továbbá megjelent egy-két eléggé felületes összefoglaló munka is; a könyv bibliográfiája bőséges válogatást nyújt a téma francia és angol nyelvű szakirodalmából. A résztanulmányok és a nagy ívű áttekintések mellett azonban senki sem próbálkozott még meg azzal, hogy a különféle kutatási szempontokat egy meghatározott közösségre vonatkozóan egységesen alkalmazza. A befogadás empirikus vizsgálatát is ez az egységes megközelítés, a párizsi híráramlás rendszerének teljességre törekvő rekonstrukciója teszi lehetővé. A szerzőnek így nem kell beérnie az egyes üzenetek értelmezési horizontjának szükségképpen hipotetikus elemzésével, hanem olyan forrásokat tud bevonni az elemzésbe, amelyek képet adnak a hivatalos üzenetek tényleges értelmezéséről a városi társadalom valamilyen megadható csoportjában.
A könyv mindenekelőtt az üzenetek kibocsátóinak típusai szerint tagolódik (sajnálatos módon számozatlan és így nehezen hivatkozható) fejezetekre. Először három hivatalos üzenetforrás, a királyi kormányzat, a városi önkormányzat és a helyi egyház üzeneteit vizsgálja. Részletesen elemzi a királyi hivatalnokok, a városok és az egyházi központok közötti kommunikáció csatornáit, az információ továbbításának és nyilvánosságra hozatalának megszervezését, a hivatalos (királyi vagy városi) kikiáltók és a prédikátorok tevékenységét, a különböző méretű gyűlések szerepét és a rituális kommunikáció különféle formáit, vagyis a királyi bevonulásokat, az egyházi körmeneteket, a temetéseket, a megszégyenítő ceremóniákat, illetve a politikai vezetők és követőik gesztusait, emblémáit, jelvényeit és jelmondatait. A negyedik fejezet a hivatalos csatornákon kívül folyó kommunikációról szól. Bemutatja, hogy milyen helyszíneken - műhelyekben, kocsmákban, templomokban, temetőkben, utcákon, tereken - beszélték meg a párizsiak az aktuális eseményeket, és fel is villant néhányat ezekből a beszélgetésekből a szereplők utólagos magyarázkodásai alapján, amelyeket kegyelemlevelekbe foglaltak bele. A helyszínek és témák mellett elemzi az informális kommunikáció műfajait is, az adomákat, a politikai dalokat és a rémhíreket. Az ötödik fejezetet, a különböző szempontokat egyetlen eseménysor elemzésében egyesítő exkurzusként, az 1411-es év jól dokumentált propagandaháborújának szenteli, az utolsó fejezetben pedig esettanulmányokban mutatja be, hogy egy-egy társadalmi csoport tagjai - parlamenti írnokok, a Notre-Dame kanonokjai, az egyetem tisztviselői és a társadalom peremén élők - hogyan próbáltak tájékozódni, hírekhez jutni.
A hivatalos gyűlésekre meghívottak körének és a kikiáltók útvonalának vizsgálata, illetve a kikiáltott üzenet és forrásának összevetése alapján a szerző rekonstruálja a párizsi nyilvánosság szintjeit, legalábbis a hivatalos kommunikáció szemszögéből. Eszerint létezett egy tág, térben a külvárosokhoz kapcsolódó társadalmi csoport, melyet meg sem próbált elérni a hivatalos kommunikáció. A nyilvánosság következő szintjét azok alkotják, akiknek a kikiáltók üzenete szólt. Nováknak sikerült egy-egy esetben összevetnie a kikiáltott szöveget a rendelet eredeti szövegével. A kikiáltott szöveg pusztán a konkrét utasításokat tartalmazta, a hátteret, az indoklást elhagyta. Az utóbbiakról csak a parlament tagjait, a Châtelet bíróságát, a számvevőszéket vagy a városi elit néhány száz fős csoportját tájékoztatták a Louvre-ban vagy a Palais-ban rendezett hivatalos gyűléseken. „A kihirdetés [...] valós célja nem az volt, hogy a városban mindenki ténylegesen meghallja a hatalom üzenetét." Pusztán „a rendelkezés érvénybe lépését és számonkérhetőségét kellett, hogy eredményezze, ez volt a legfontosabb cél" (101. old.).
Talán azt lehetne még ehhez a magyarázathoz hozzátenni, hogy a tájékoztatás köreinek rétegzettsége ugyanúgy leképezte és erősítette a rendi hierarchiát, mint a körmenetek, temetési menetek és királyi bevonulások résztvevőinek rangsora. A szerző ki is emeli, hogy „a kikiáltó egyes esetekben amúgy is több napig járta a várost, lett volna ideje a külső városrészek meglátogatására" (101. old.). Hogy mégsem tette, az aligha annak a belátásnak a hiányából következett, hogy a kötelességeikről tájékozott alattvalókat könnyebb irányítani. A külvárosiak előbb-utóbb úgyis megtudják, mit kell tenniük, ha viszont a királyi vagy városi kikiáltó elmegy hozzájuk, az egy szintre emeli őket a szorosabb értelemben vett polgárokkal.
Novák Veronika ugyanakkor jelentős különbséget lát a kihirdetés és a politikai ceremóniák nyilvánosságban betöltött szerepe között. „A kikiáltás [...] megközelíti a habermasi reprezentatív nyilvánosság modelljét, hiszen a rituális kihirdetés során a tényleges információátadás helyett a közönségnek be kell érnie ceremóniák szemlélésével." (100. old.) Ezzel szemben „a királyi ünnepségekkel foglalkozó kutatások ma már általában a hatalom és a konkrét közösségek párbeszédeként mutatják be őket, ahol a közönség nem passzív befogadó, hanem tudatos alakítója a történéseknek" (19. old.). Mindkét állítás igaz, de egyik sem teljesen. Habermas egy kissé félrevezetően és szándékaival ellentétesen túlhangsúlyozta a passzivitás aspektusát a reprezentatív nyilvánosságban. Látszólagos passzivitásával a ceremónia nézője valójában aktívan megerősíti az uralmát reprezentáló felsőbbség pozícióját. A nyilvánosság itt nem az uralom racionális kritikájának, hanem legitimálásának, vagy legalábbis megerősítésének a feladatát látja el. Érdemes ebben az összefüggésben megemlíteni Andrea Löther német várostörténész különbségtételét reprezentatív (repräsentativ) és reprezentáló (repräsentierend) nyilvánosság között, amelyet a városi processziókkal kapcsolatban dolgozott ki. Reprezentáló nyilvánosságról akkor van szó, amikor csak a városi elit vesz rész egy processzióban, a lakosság többi része pedig a közönség szerepét játssza; reprezentatívról pedig akkor, amikor mindenki részt vesz a ceremóniában a neki kijelölt helyen, és ezáltal maga is hozzájárul az így megjelenített társadalmi rend megerősítéséhez. (Städtische Prozessionen zwischen repräsentativer Öffentlichkeit, Teilhabe und Publikum. In: Gert Melville - Peter von Moos [Hrsg.]: Das Öffentliche und Private in der Vormoderne. Böhlau, Köln-Weimar-Wien, 1998. 436-459. old.). Az egyszeri városlakó aligha vehetett részt az útvonal vagy más üzenetet hordozó rituális mozzanat megtervezésében, de a terv megvalósulásához megfelelően tájékozottnak és valamennyire kooperatívnak kellett lennie még akkor is, ha a cél részben az ő kooperatív hajlamainak megerősítése volt.
A valódi párbeszéd nem a nézőközönség és a hatalmát reprezentálni kívánó felsőbbség között zajlott, hanem az egymással szemben álló (vagy egymástól valamiképp elkülönülő) hatalmak között, akik a köztük kialakuló konszenzust legitimálták a „nép" előtt és a „nép" által. Egy királyi bevonulás részleteit a király és a városvezetés már előre megbeszélte, vagyis a korábban kialkudott megállapodást lefordította a rítusok nyelvére. A racionális vita a nyilvánosságon kívül zajlik, a nyilvánosság csak megerősíti az eredményét (lásd Gerd Althoff: Spielregeln der Politik im Mittelalter: Kommunikation in Frieden und Fehde. Primus, Darmstadt, 1997. 229-257. old.). Ehhez a megerősítéshez azonban szükséges, hogy a „nép" megértse az üzenet lényegét, és elfogadja vagy legalábbis ne tiltakozzon ellene. Novák Veronika mind a megértés, mind az elfogadás szempontjára érzékenyen elemzi az egymással szemben álló pártok, vagy éppenséggel az angolok rituális kommunikációját. Amikor például Bedford hercege, 1422. november 10-én, VI. Károly temetése után „úgy vonult be a városba, hogy maga előtt vitette az elhunyt király kardját, jelezve ezzel régensi mivoltát, a nézők [a Párizsi Polgár naplójának kifejezésével] »erősen morgolódtak« ezen, tehát pontosan megértették a kard jelentését" (139. old.).
A rituális kommunikáció tehát fontos legitimációs eszköz, de önmagában nem elégséges a közönség lojalitásának biztosításához. Ez az a korszak, amikor a „nép", a „tömeg" az ókort követően megint félelmetessé válik, ami aligha választható el a városok méretének megnövekedésétől és az elhúzódó politikai szembenállástól, amely Itáliára vagy Közép-Európára, különösen Cseh- és Morvaországra ugyanúgy igaz volt, mint Franciaországra. A félelmet a tömegektől mi sem tükrözi jobban Jean Gerson egyik zsinati ellenfelének megjegyzésénél, mely szerint Krisztus keresztre feszítése a scientia divina értelmében súlyos bűn volt, secundum humanam scientiam politicam azonban nagyon is ésszerű cselekedet, hiszen így elkerülhető volt a tumultus kialakulása a nép körében (Opera omnia. ed. L. E. Du Pin. Antwerpen, 1706 [repr. G. Olms, Hildesheim, 1987]. 5. köt., 843. old. - idézi Bernard Guenée: Un meurtre, une société. L'Assassinat du duc d'Orléans, 23 novembre 1407. Gallimard, Paris, 1992. 260. old.). Nem véletlen, hogy ekkor zajlanak az ókor utáni időszak első nagy politikai propaganda-hadjáratai.
Félelemnélküli János 1407. november 23-án megölette ellenfelét, Orléans- i Lajost. Az esemény után fél évvel azzal igyekezett tisztára mosni magát, hogy a király lakhelyéül szolgáló Saint-Pol-palota népes közönsége előtt francia nyelvű beszédet mondatott Jean Petit teológiai doktorral, aki a merényletet zsarnokgyilkosságként mutatta be, majd az oráció szövegét szétküldette az egész királyságban. Ugyanilyen módszerekkel élt az ellenpárt is, amikor nem sokkal később elkészíttette Petit művének cáfolatát. A nagy mennyiségben szétküldött levél mint propagandaeszköz persze nem volt tökéletes megoldás, hiszen - ahogy Novák Veronika kiemeli - a városok, melyek a levelek címzettjei voltak, cenzúrázhatták őket, vagy dönthettek úgy is, hogy nem ismertetik meg tartalmukat a polgárokkal. Párizsban azonban, ahol a polgári elit alárendelt helyzetben volt a királyi igazgatással szemben, ez a probléma nem merült fel. Az 1411-es kétoldalú propaganda-hadjárat, amely a polgárháború egyik igen jól dokumentált és nagy hatású eseménysora volt, jól mutatja nemcsak a propaganda hatását a párizsiakra, hanem azt az igényt is, hogy a hivatalos üzenetek minél szélesebb kört érjenek el. Ha megváltozott körülmények között kellett biztosítani a „nép" lojalitását, akkor a nyilvánosság rétegzettsége láthatólag háttérbe szorult. A várost uraló és a király nevében beszélő burgundiak főbb üzeneteit, többek között azt, hogy a király törvényen kívül helyezi az armagnacokat, nemcsak kikiáltók terjesztették, hanem ki is prédikáltatták a városban - elég nagy sikerrel. „Az armagnacok elleni hivatalos tájékoztatás hatékonysága azzal mérhető, hogy a társadalom milyen mértékben fogadta el hitelesnek a nyilvánosságra hozott tényeket. Ebben az esetben a királyi tájékoztatás sikeresen működött [...] és a lakosság láthatóan hasznot is próbált húzni belőle. Ez a haszon egyrészt a teljesen kézzel fogható, anyagi természetű előnyöket jelentette, amely a törvényen kívül helyezésből származott: megjelentek a politikai köntösbe öltöztetett, magántermészetű vádaskodások, családi bosszúk, és az állítólagos armagnacok vagyonára sokan rátették a kezüket. [...] Másrészt megfigyelhető egy lélektani hasznosítás is: rendkívül elterjedtek az armagnacok kegyetlenkedéseiről szóló pletykák, amelyek arra utalnak, hogy a párizsi közvélemény teljes mértékben elfogadta a királyság által nyújtott ellenségképet." (282-283. old.).
A néptől való félelmet jelzi az is, hogy a hatóságok mennyire érzékennyé váltak a magánbeszélgetésekben megnyilvánuló politikai kritika iránt. „1413 októberében a párizsi parlament javaslatot tett a királyi tanácsnak, miként lehetne megőrizni az ország belső békéjét és biztonságát. A javaslat szerint e cél érdekében [...] a helyi királyi tisztviselők példásan büntessék meg az összeesküvőket és a felforgatókat; a párizsi városnegyedek felelősei és a városi milícia vezetői törekedjenek megelőzni a gyülekezéseket, lázadásokat, és a legelső gyanús jelnél értesítsék a párizsi elöljárót; végül 30-40 poroszló csak azzal töltse napjait, hogy »az egész városban, a kocsmákban és más helyszíneken járkálva hallgassanak, kérdezősködjenek, kutassanak és hallgatózzanak« az elégedetlenkedők és lázítók után." (67. old.) Nem véletlenül kellett magyarázkodniuk azoknak, akik politikailag kényes témákról beszélgettek a műhelyben vagy a kocsmában, és beszélgetésük tárgya a hatóságok fülébe jutott. Egy kegyelemlevél tanúsága szerint például „Gossuyn de Luet aranyműves hosszú betegségéből felépülve találkozott barátjával, Michiel Garcye mártáskészítővel, akivel betért a Miasszonyunk képmásáról elnevezett kocsmába. Itt találkoztak Jean Trotet pékkel és Jean d'Arras cipésszel, majd együtt leültek ebédelni. »Ebéd közben, ahogy az szokás, a királyságban dúló háborúkról és a párizsi és a másutt élő kisembereket sújtó szegénységről beszélgettek.« Gossuyn panaszkodott, milyen rosszul megy ezekben az időkben az aranyművesség, majd kifejtette, hogy »addig nem lesz jó világ Párizsban, amíg nem lesz Franciaországban egy békeszerető király, míg az egyetem nincs telve emberekkel, és míg a parlament bíróságát nem tartják fenn, és nem engedelmeskednek neki annyira, mint régen.« Trotet erre azzal válaszolt, hogy sokan vannak Párizsban hasonló véleményen, akikhez még többen is csatlakoznának egy felkelés esetén." (231-232. old.)
A Novák Veronika által feltárt párizsi információ-háztartás, illetve információáramlás nem korlátozódott tehát a reprezentatív nyilvánosság területére. Egyértelműen létezett a korszakban közvélemény még akkor is, ha másmilyen volt, mint a modern demokratikus közvélemény, illetve annak XVIII. századi alapmodellje. A legfőbb különbség talán abban ragadható meg, hogy a XV. századi közvéleményt (akárcsak a modern tekintélyelvű társadalmak közvéleményét) az uralmon lévők féken tartandó negatív erőnek, nem pedig olyan pozitív igények és álláspontok megnyilvánulásának tartották, amelyhez demokratikus meggyőződésből (vagy populista számításból) igazodni kell.
De ezzel a szembeállítással még valami lényeges, sajátosan középkori kimarad a képből. Akármennyire jók is a korszak és a helyszín forrásadottságai, azok a dokumentumok, amelyek bepillantást engednek akár az uralmon levők (vagy az uralomra törők), akár a befogadók, a „nép" szempontjaiba és beállítódásaiba, nagyrészt a politikai konfliktusok termékei. Így az olvasóban felmerül a kérdés, hogy tényleg ennyire politikai és ennyire aktualitásokra orientált volt-e a korabeli Párizs nyilvánossága. Egyrészt furcsa, hogy egy hírekkel általában véve rosszul ellátott városban ne beszéltek volna sokan és sokat olyasmiről is, vagy elsősorban olyasmiről, ami nem tartozik a szoros értelemben vett hírek, az „újdonságok" (nouvelles) közé. Másrészt, de ezzel összefüggésben, nehéz elhinni, hogy a túlnyomó részben nem politikai témájú prédikációk, amelyek heti, vagy nagyböjtkor sokszor napi rendszerességgel a városi lakosság legszélesebb köréhez jutottak el, semmiféle visszhangra ne találtak volna a mindennapi beszélgetésekben, és ne váltak volna kritikai reflexiók tárgyává. Itáliában nagy számban maradtak fenn olyan népnyelvű könyvek, amelyekbe szerzőik, általában különféle konfraternitások tagjai, prédikációk részleteit jegyezték fel és látták el kommentárjaikkal; az itt felvetődő kérdéseket nyilván szóban is megbeszélték. A firenzei Compagnia dei Laudesi di San Zanobio egyik tagja, Struffa di Domenico dello Struffa például számtalan kritikát fogalmazott meg a ferences Michele Carcano prédikációival kapcsolatban: túl sokat beszél a pokolról, keveset a mennyországról; nem mondja meg, hány áldozata volt az 1461-es l'aquilai földrengésnek, vagy hogy pontosan mennyi idő múlva jön el a világ vége (lásd Rosa Maria Dessì: Parola, scrittura, libri nelle confraternite. I laudesi fiorentini di San Zanobi. In: Il buon fedele. Le confraternite tra medioevo e prima età moderna. Cierre, Verona, 1998. 83-105. old.). A neves prédikátorok, mint például a sienai San Bernardino beszédeit is, gyakran ilyen laikusok jegyezték le. Mi értelme lett volna az egyháznak ádáz harcot folytatnia az eretnekek ellen - ebben a korszakban egyebek mellett a lollardok és a husziták voltak terítéken -, ha az eszméik nem jelentek volna meg nagy súllyal a nyilvánosságban, ha nem beszéltek, leveleztek, írtak-olvastak volna róluk elég sokan?
A vallási nyilvánosság kérdése egy ponton biztosan láthatóvá válik a korszak Párizsában is. Gerson 1413-ban, öt évvel Jean Petit védőbeszéde után, amelyben zsarnokölésként állította be az Orléans-i Lajos elleni merényletet, megtámadta a védőbeszédet, és zsinatot hívott össze az egyetemre, ahol még ráadásként el is ítélték az időközben meghalt teológus művét. Az armagnac párttól láthatólag függetlenül, az egyetem kancellárjaként cselekvő Gerson az elítélt szerző legfőbb bűnének azt tartotta, hogy a zsarnokgyilkosságot igazoló nézeteit, amelyek semmiképpen sem tekinthetők az egyház hivatalos álláspontjával egyezőknek, nem szűk egyetemi körben, hanem népnyelven, népes hallgatóság előtt, nyilvános beszédben fejtette ki, amivel „sokakat szörnyen megbotránkoztatott a képzetlenebbek közül" („multi simplices horribiliter sunt scandalizati", Opera omnia, 5. köt., 947. old. - vö. Guenée: i. m. 237. skk. old.).
Gerson, az általános (egyházi) felfogásnak megfelelően, a megbotránkoztatást még a gyilkosságnál is súlyosabb bűnnek tekintette. A teológusok különbséget tettek a súlyosabb scandalum activum és a kevésbé súlyos scandalum passivum között aszerint, hogy a szóban forgó cselekedet per se vagy csak per accidens vezet másokat bűnbe. A scandalum activum elkerüléséhez azonban nem elég a jó szándék. Arra is szükség van, mondja Aquinói Szt. Tamás, hogy elkerüljük az olyan cselekedeteket, amelyek „természetüknél fogva bűnre vezetnek, mint amikor valaki nyilvánosan követ el bűnt vagy valami bűnhöz hasonlót" (Summa Theologiae. La Editorial Catolica, Madrid, 1950-1951, Iia-IIae, q. 43, a. 1, 3. köt., 295. old.). Ilyenformán a nyilvános cselekvés mindig magában hordozza a megbotránkoztatás veszélyét. Azt hiszem, itt található a közvélemény középkori értelmezésének legfontosabb sajátossága, amelyet csak akkor veszünk észre, ha valamiképp az egyházi-vallási diskurzus is a látóterünkbe kerül - feltéve persze, hogy a rendelkezésre álló források ezt megengedik. Itt a közvélemény nem egyszerűen az államra vagy a közrendre veszélyes, féken tartandó erőt jelent, hanem a laikusokat, az „egyszerű lelkeket", akiket a saját érdekükben kell megvédeni a megbotránkoztató eszméktől. Nem a „magánszféra" vagy az arcana imperii szorul itt védelemre a nyilvánossággal szemben, hanem éppenséggel a nyilvánosságot kell megóvni a „magánbűnöktől".
Gecser Ottó
Cicero: A törvények / BUKSZ, 2008 tél
2009-01-26
A BUKSZ 2008. téli számában olvasható Szabadfalvi József recenziója Cicero A törvények című munkájának magyar fordításáról. A recenzió teljes szövege alább olvasható. (Köszönjük a BUKSZ szerkesztőségének, hogy hozzájárult a cikkek e helyütt való közléséhez.)
Marcus Tullius Cicero: A törvények Fordította és a jegyzeteket írta: Simon Attila. Debreceni Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar - Gondolat Kiadó, Budapest, 2008. 128 old., 2400 Ft
A hazai jurisprudentia - miként az európai teológiai és bölcseleti gondolkodás - természetesen idejekorán hivatkozott Marcus Tullius Cicero (Kr. e. 106-43), a kiemelkedő rétor, író, filozófus és politikus számos tézisére. Elsőként a magyar jogiság formálódása szempontjából alapvető opusra érdemes utalni. Werbőczy az „ország jogát" összegyűjtő, 1517-ben megjelent Tripartitum prológusában hivatkozik a megkérdőjelezhetetlen auktorok közül Ciceróra, illetve a neki tulajdonított, de Ulpianus által ismertté vált jogfogalomra: „Tullius meghatározása szerint: a jog a jónak és méltányosnak mestersége vagy tudománya, amelynél fogva mondanak bennünket papoknak, mint akik a szent törvényeket és kinek-kinek igazait kiszolgáltatjuk." (Werbőczy István: Tripartitum opus juris consuetudinarii regni Hungariae/ Magyarország szokásjogának hármaskönyve. Ford. Csiky Kálmán. M. Kir. Egyetemi Nyomda, Bp., 1894. 28. old.)
Egy évszázaddal később, Kitonich János - Gellius, Ovidius, Livius és Varro mellett - Cicero műveire is hivatkozott munkájában, mely a korabeli peres eljárások tankönyvül is szolgáló összefoglaló gyűjteménye volt (Kitonich János: Directio methodica processus iudiciarii juris consuetudinarii inclyti regni Hungariae. Tyrnaviae, 1619.). Ebben az időszakban nem volt ritka, hogy konkrét jogviták elbírálásakor római jogi szerzőket vagy akár Justinianust idézzék forrásként. Két évszázaddal később Újfalusy Nepomuk János, a pesti jogi kar „helyettes" tanára, aki a Karl Anton Martini-féle „feudális" természetjogi tanok kommentálójaként vált ismertté, A természeti hármas törvény című könyvében - mely az addig egyeduralkodó latin nyelvű szakirodalom mellett megalapozni igyekezett a „Természeti Törvény tudományának" magyar nyelven való művelését - például állítja az emberi kötelességekről írt cicerói tanokat a kortárs keresztény hitűek elé: „némely derék Római Törvénytudók, kik nem kevesebbet, mint Cziczeró az ő könyveiben, a természeti igazságot kedvelték, s ápolgatták. Ami Cziczerót illeti, ő nem tsak a maga fiát Görög Országba az erköltsi tudománynak megtanulása kedvéért küldötte, hanem maga is abban oly előmenetelt tett, hogy azután több könyveket az emberi kötelességekről, oly okossággal, és tisztességgel írt, amilyent egy akkori tébolygó pogányban sok mostani megvilágosíttatott Keresztény lesütött szemekkel tsudálhatna [...] mind Cziczeró, mind előtte vólt Szokrates, és Arisztoteles már egyéb józanan okoskodó férjfiakkal az erköltsi tudománynak, és a Természeti Törvénynek előmozdításán igyekeztek légyen." (Újfalusy Nep. János: A természeti hármas törvény. Pest, 1825. 22. old.)
Később főként jogelmélet-történeti fejtegetésekben találkozunk a cicerói életmű általános, többnyire sommás értékelésével. Pauler Tivadar, a pesti jogi kar jogbölcseleti professzora, a kanti észjogi gondolkodás emblematikus alakja Az észjogtudomány fejlődése s jelen állapotja című tanulmányában némileg lekezelően ír Ciceróról, „ki némely, a legújabb időkben nagyobb részt feltalált munkáiban, a jog s statusról bölcselkedvén, részint Plató, részint a stoicusok elveit követte, a jogot az észből származtatta, tevőleges törvények rendeleteinek gyakori igazságtalanságát nyilván kimondotta, de a görög elvek terjesztésén kívül, egyéb befolyással nem volt a tudomány előmozdítására." (Pauler Tivadar: Az észjogtudomány fejlődése s jelen állapotja. Tudománytár. Új folyam, VI [1842], 12. köt. 12. füz. 361. old.) Oktatási célokat szolgáló bevezető művében lényegében megismétli ezt a véleményét (Pauler Tivadar: Bevezetés az észjogtanba. Emich, Pest, 1852. 46. old.).
Werner Rudolfnak, a kolozsvári egyetem jogbölcselet-professzorának történeti munkája már nem vitatja el Cicero „eklekticus rendszerének" eredetiségét: „Bölcsészetét nagyrészt Plato, Aristoteles és a stoikusok műveiből meríté, melyeket szorgalommal tanulmányozott; és noha az által, hogy azok tanait egymással összeköté, eklekticus rendszert követett, némi eredetiséget és mélységet még sem lehet tőle elvitatni. Műveiben [...] szép fejtegetések és észrevételek olvashatók a törvény, jog, igazság és állam felől általában." (Werner Rudolf. A bölcsészeti jogtudomány történelme. Kiegészítésül Schilling természetjogi művéhez. Franklin Társulat, Bp., 1875. 16. old.)
Pulszky Ágost, a modern jogpozitivizmus hazai meghonosítója Cicerót „kitűnő ecclectikusnak" nevezi, amikor így méltatja: „A természettörvénynek az emberi, általános tudat szerinti joggal való ez azonosítása szolgált a római természetjogi tanok alapjául, amelyet Cicero közvetlenül Platotól és a stoikusoktól kölcsönzött át; de míg a gazdag változatok közt, amelyekkel Cicero a természet legfőbb, igaz, egyetlen, helyes, ésszerű, az istenségtől kiinduló jogának lényegét kifejti, elméleti megállapításának szigora csökken, addig a kitűnő ecclectikus azt egy új fogalommal, az Aristoteles megállapította osztó igazság és egyenlőség előfeltételén nyugvó kellő méltányosságnak elvével kapcsolja össze." (Pulszky Ágost: A jog és állambölcsészet alaptanai. Eggenberger, Bp., 1885. 47. old.)
Surányi János, a filozófiai, teológiai és jogbölcseleti kérdésekben gyakran véleményt nyilvánító győri kanonok - aki nagy vehemenciával kritizálta az elmúlt századforduló táján Pulszky Ágost és Pikler Gyula személyében a hazai jogpozitivista törekvéseket - a cicerói életművet a skolasztikus, tomista hagyomány tükrében vizsgálta és méltatta. Véleménye szerint az örök törvény, a világrendet alkotó, szabályozó és kormányzó isteni ész és bölcsesség lényegét tekintve Cicero és Aquinói Szent Tamás - a sztoikus filozófia hatásának köszönhetően - ugyanazt az álláspontot képviseli. „Okoskodásának veleje ekképp összegezhető: minden élő lények között egyedül az ember eszes lény. Van tehát bizonyos hasonlóság ember és isten között. Ez a hasonlóság az észben lelhető föl, mely az istenek s emberek közös tulajdonsága. Minthogy pedig az isteni ész a legfőbb törvény, mely a világot itt parancsolva, ott tiltva kormányozza, az emberi természetbe oltva - mint törvény jelentkezik, azért a törvény is közös az istenekkel s emberekkel. Maga a világ is közös lakóhelye, hazája az isteneknek s embereknek. Cicero tehát a jogeszmét, úgy mint Plató, az isteni észből, mint örök okfőből, származtatja. De mivel az az emberi természetbe van oltva s abban mint törvény jelentkezik, ezért a jognak alapját az emberi természetbe helyezi." (Surányi János: Vallás, erkölcs és jog. Bölcseleti Folyóirat, X [1895], 263-264. old.)
A XX. század első felének kiemelkedő hazai büntetőjogásza, egykori koronaügyésze, Finkey Ferenc még pályája elején jogbölcseletet is előadott a sárospataki jogakadémián. Ennek eredménye 1908-ban megjelent terjedelmes monográfiája, amelynek a római jogbölcsészetet bemutató alfejezetében elemzi Ciceró általa is eklektikusnak nevezett nézeteit: „habár az eredetiséget, kivált a köztársaságról írt művében el nem lehet tőle tagadni; világosság, szabatosság, a nyelvezet szépsége tekintetében pedig egyetlen ókori író sem vetekedhet vele." (Finkey Ferenc: A tételes jog alapelvei és vezéreszméi. A jogbölcsészet mint alapvető és összefoglaló /általános/ jogtudomány kézikönyve - egyetemes fejlődéstörténeti alapon. I. köt. Bevezetés és a jogbölcsészet kifejlődésének története. Grill, Bp., 1908. 91. old.)
A XX. század első felében domináns neokantiánus jogbölcselet hazai képviselői közül Moór Gyula 1923-ban megjelent Bevezetés a jogfilozófiába című összegzésének elmélettörténeti részében úgy említi Cicerót, mint a jogra vonatkozó elméleti vizsgálódásokban kevéssé gazdag római jogtudomány „legjelentékenyebb íróját", aki műveiben a görög, főleg sztoikus filozófiai felfogást „tükrözteti vissza" (Moór Gyula: Bevezetés a jogfilozófiába. Pfeifer, Bp., 1923. 63. old.). Lényegében hasonlóan emlékezik meg Horváth Barna is Cicero nézeteiről tankönyvének elmélettörténeti fejezetében: a „római jogászok" közül ő az, akinek „eklekticizmusában is a stoa az uralkodó szín" (Horváth Barna: A jogelmélet vázlata. Szeged Városi Nyomda, Szeged, 1937. 221-222. old.).
Az elmúlt évtizedek hazai jogelméleti irodalmából elsőként Varga Csabának a jogi gondolkodás paradigmáiról írt, oktatási célú munkáját érdemes megemlíteni. Ő Cicero retorikai értékeit hangsúlyozza: jogászként a „szavakkal élés mestere és művésze" volt. Az életmű fő tanúságát abban látja, hogy alapvetően nem logikai erővel, hanem emlékezéssel és elkötelezéssel tudatosítja a közösségi létünk alapjait alkotó hagyományainkat, ráébresztve bennünket arra, hogy más választásunk e téren amúgy sem lehet (Varga Csaba: Előadások a jogi gondolkodás paradigmáiról. Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jogbölcseleti Intézet, Bp., 1996. 39-40. old.).
Takács Péter egy joghallgatók számára írott egyetemi jegyzetben a „helyes jog" témaköre kapcsán a természetjogi gondolkodás modelljeinek áttekintésekor Cicero természetjogi nézeteit mint a sztoikus felfogás elemeit „összegző" doktrínát ismerteti (Takács Péter: A helyes jog. In: Szabó Miklós [szerk.]: Jogbölcseleti előadások. Bíbor, Miskolc, 1998. 84. old.).
Frivaldszky János - maga is egy modern természetjogi elmélet megalkotója - eszmetörténeti monográfiájában a cicerói jogbölcselet általános, mindeddig legterjedelmesebb bemutatására vállalkozik. Cicero „elméleti újdonságaként" említi, hogy a természetjogot pozitiválni igyekezett, vagyis olyan kategóriák használatával próbálta meg leírni, amely a földi, világi hatalom megnyilvánulási formáinak is megfelel. (Frivaldszky János: Természetjog. Eszmetörténet. Szent István Társulat, Bp., 2001. 42-45. old.)
Szintén Cicero és a sztoikus természetjog viszonyáról szól Könczöl Miklós rövid és lényegre törő fejtegetése egy alapvetően államelmélet-történeti tankönyvnek szánt, sokszerzős kötetben. A szerző az „antikvitás legrészletesebben kidolgozott természetjogi elméleteként" mutatja be Cicero jogbölcseleti felfogását. (Könczöl Miklós: A római kor állambölcselete. In: Takács Péter [szerk.]: Államelmélet. I. Szent István Könyvkiadó, Bp., 2007. 46-50. old.) Végül, de nem utolsósorban a hazai szakirodalomban Hamza Gábor római jogász Cicero állam- és jogbölcseleti munkásságát elemző - széles körű nemzetközi forrásokra alapozott - tanulmányai tárják elénk mindmáig a legalaposabb képet a sokrétű életműről. A magyar jogbölcselet elmélettörténeti vizsgálódásai alapvetően az ő eddig közzétett írásaira és az általa lefordított, immár három kiadást megérő De re publica (a továbbiakban: Az állam) kötetre támaszkodnak. (Cicero jogbölcseletéről lásd különösen: A ius naturale fogalma a Corpus Ciceronianum-ban. In: Havas László [szerk.]: Cicero öröksége. Tanulmányok a szónokpolitikus születésének 2100. évfordulója alkalmából. Debrecen, 1995. 75-85. old.; A természetjog értelmezésének problémái: Cicero és a ius naturale. Jogtudományi Közlöny, 50 [1995], 11-12. szám, 523-529. old.) Összességében megállapítható, hogy a magyar jogelméleti irodalomban - amit az előbbiekben bemutatott, bár nem teljes körű, de mindenképpen reprezentatív áttekintés is jól szemléltet - Cicero természetjogi felfogása és általában a jogról vallott nézetei kevéssé ismertek. Jóformán néhány kijelentése hagyományozódik generációról generációra, melyek mint megkövesedett sztereotípiák jelennek meg az elméleti jogi irodalmunkban, s még inkább a tankönyvekben.
Mindezek fényében - és persze a latin nyelvtudás napjainkra való csaknem teljes elenyészésének okán - különösen fontos, hogy a Debreceni Egyetem Állam- és Jogtudományi Kara és a Gondolat Könyvkiadó közös sorozatának hetedik darabjaként megjelent Cicero De legibus (A törvények) című - mind ez idáig egészében magyar nyelven hozzá nem férhető - műve Simon Attila klasszika-filológus fordításában. Rendkívül alapos lábjegyzetekben, magyarázatok és utalások sokaságával segíti az olvasó szövegértését, valamint a kötet végén terjedelmes „jegyzetszótár" mellékelésével mutatja be a cicerói dialógusokban szereplő ismert és kevésbé ismert személyeket, fontosabb fogalmakat, földrajzi és történeti helyszíneket. A sokak szerint a bölcsészeti irodalom legelső, átfogó természetjogi műve fennmaradt „teljes" szövegéhez csatoltan - utószó gyanánt - olvashatjuk a cicerói életművet régóta kutató Havas László klasszika-filológus tanulmányát Cicero jogbölcselete és a globalizáció korának erkölcsisége: az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának gyökereinél címmel.
A továbbiakban essen szó magáról a műről és néhány jogfilozófiai vonatkozásáról. Cicero a platóni és általában a hellenisztikus mintát követve, feltehetően Kr. e. 53 és 51 között írta meg két nevezetes dialógusát az eszményi római államról (optimus status civitatis vagy optimus status rei publicae) De re publica, illetve az ember értelmes természetéből levezethető törvényekről De legibus címmel. Míg az előbbi Platón Politeia (Állam), addig az utóbbi az athéni akadémia alapítója Nomoi (Törvények) című művének példáját, részben módszertanát követi. A De legibus esetében mindezt jól példázzák a második és harmadik könyvben olvasható cicerói fejtegetések. Így egyrészt Róma vallási törvényhozásának bemutatása, másrészt - még terjedelmesebben - a magisztrátusokra, állami tisztségviselőkre vonatkozó konkrét szabályozási javaslat megfogalmazása. Mindezek a leírások Cicero esetében sokkal közelebb állnak a létező és működő államhoz, jogrendszerhez, mint Platón három évszázaddal korábbi államelmélete.
A De re publicát - bár töredékesen maradt ránk, de - mint befejezett munkát tartják számon, ám a De legibus valószínűleg befejezetlen maradt. Feltételezhetően Cicero ez utóbbit is hat könyv terjedelemben szándékozhatta megírni, de csupán az első három könyv nagyobb része maradt az utókorra, a többi - már amennyit Cicero egyáltalán megírt belőlük - elveszett. Miként azonban a De re publica ma ismert szövege egy kéziratos másolatban csupán 1820-ban került elő a Vatikáni Könyvtárban, nem kizárható, hogy ha létezett a De legibusnak folytatása, úgy az egyszer valahol még fölbukkanhat. Cicero a római köztársaság hagyományaira alapozott legjobb állam általános érvényű koncepcióját akarta kidolgozni, melynek fontos eleme a „helyes" törvények megismerése. Nem volt sem filozófus, sem jogbölcselő, s a De legibus (a továbbiakban: A törvények) megírásával gyakorlati célt követett. Fejtegetéseiben „az állam megerősítését, a jogrendszer megszilárdítását és a nép megjavítását célozza meg" (A törvények, I. 37), továbbá a törvények értelmét igazolja: „a törvényeket azért találták föl, hogy az egyes polgárok és közösségeik jólétét és épségét megőrizzék, s az embereknek zavartalan és boldog életet biztosítsanak." (Uo. II. 11) Mindezeket a világharmónia eszméje jegyében, a sztoikus természetjogi felfogásra alapozottan kívánta elérni.
A ciprusi Kitionból származó Zénón által alapított filozófiai iskola - melyet sztoának, sztoikus filozófiai iskolának neveztek el - újszerűsége az idő tájt abban nyilvánult meg, hogy az addig változó természetjog-fogalmat új értelmezési keretben igyekezett megközelíteni. Számukra a természet a mindent átfogó isteni rend, értelem (logosz) által irányított, az emberek számára eleve adott világot, másrészt az ezen a világon belüli emberi természetet jelenti. Felfogásuk szerint a természetet ésszerűség uralja, vagyis ami a természet törvényeinek megfelel, az egyben ésszerű. Ami tehát megfelel a gyakorlati ésszerűségnek és ezzel együtt az erkölcs követelményeinek, az egyben természetes is. Így a természet „joga" és az ésszerűség joga egybeesik. A sztoikusok számára a „természet" és az ésszerűség között nem létezik ellentét, fogalmilag kizárt bármilyen ellentmondás.
Cicero sztoikus természetfilozófiai felfogását jól példázza a bátyja szájába adott alábbi gondolat: „a természet parancsát szem előtt tartó, s mintegy a természet törvényének megfelelő élet, vagyis hogy semmi olyat nem szabad elmulasztanunk, ami rajtunk múlik, annak érdekében, hogy elérjük azt, amit a természet megkövetel; ez megint csak azt jelenti, hogy az erényt kell törvényként követnünk életünk során." (I. 56) Már a De re publica harmadik könyvében szól az „igazi" vagy másképpen „valódi" törvényről: „A valódi törvény mindenesetre az igaz értelem, mely a természettel összhangban áll, amely mindenüvé szétárad, amely tartós, örök, amely parancsok révén kötelességekre szólít és tilalmak által elrettent az álnokságtól, s amely parancs vagy tilalom révén hat a tisztességtelenekre. E törvény lerontása az isteni jogba ütköző dolog, s az is tiltott, hogy azt részben érvénytelenítsék és éppoly kevéssé lehet egészében véve érvénytelenné tenni [...] valamennyi népet mindenkor ugyanaz az örök és változatlan törvény fog[ja] irányítani, és valamennyinek mintegy egyetlen közös mestere és parancsolója lesz: az Isten." (Az állam, III. 22.33)
A De legibus első kötetében a törvény (lex) sokat hivatkozott definíciójában is lex és ratio lényegében egyjelentésű fogalmából indul ki: „a törvény a legmagasabb rendű ésszerűség, amely a természetben gyökerezik, és megparancsolja, hogy mit kell tenni, az ezzel ellenkezőt pedig megtiltja. És amikor ugyanez az ésszerűség az emberi értelemben megerősödik és tökéletessé válik: az a törvény. Ennélfogva úgy tartják, hogy a törvény nem más, mint a gyakorlatban megmutatkozó bölcsesség, melynek az a lényege, hogy a helyes cselekvést megparancsolja, a helytelent pedig megtiltsa." Majd így folytatja: „a jog eredetét a törvényből kell levezetnünk. Hiszen a törvény a természetben működő erő, ő a gyakorlati kérdésekben bölcsen eligazodó ember értelme és gondolkodásának alapelve, ő a jog és jogtalanság mércéje." (A törvények, I. 18-19) Ez a természeti törvény, melyet az emberi ész a logoszban felismer, független az egyes államok szabályozásától. Mint „legfőbb törvény" egyfajta világtörvényként létezik, mely „már sokkal korábban született, mint bármely írott [pozitív] törvény, vagy mint hogy egyáltalán bármely polgári közösség [állam] létrejött volna." (I. 19) A második kötetben minderről ekképp értekezik: „a legnagyobb bölcsek véleménye szerint - mondja egy párbeszédben maga a szerző - a törvényt nem az emberi szellem találja ki, nem is a népek akarata hagyja jóvá, hanem az valamiféle örök dolog, amely a parancs és tilalom bölcs útmutatásával kormányozza az egész világmindenséget. Ezért folyvást azt hangsúlyozták, hogy az első és végső törvény az isteni értelem, amely minden egyes esetben az ésszerűségnek megfelelően kényszerít és tilalmaz." (II. 8)
Cicero viszonylag hosszan értekezik a pozitív jog (ius, másutt lex humana) és a természetjog (ius naturale, máshol lex naturalis) viszonyáról. Örök dilemmák sora merül föl a dialógusokban. Leggyakrabban idézett - már-már szállóigévé vált - megfogalmazása szerint: „Ha [...] a jogot a különböző népekrendelkezései, a vezetők határozatai és a bírák ítéletei alkotnák, akkor jogos lenne a rablás, jogos a házasságtörés, jogos a végrendelet meghamisítása, amennyiben ezeket a tömeg [népgyűlés] jóváhagyná a maga szavazatával vagy határozatával." (I. 43) E veszély elhárítására, illetve az igazságosság megteremtésére egyetlen eszközünk van: „csakis egyetlen jog létezik: amelyik az emberi közösséget összetartja, s amelyet egyetlen törvény hozott létre, mégpedig a parancsolásban és a tiltásban megnyilvánuló helyes gondolkodás." (I. 42) Máshol erről így fogalmaz: „a törvény az igazságos és az igazságtalan közötti különbségtevés, mely ama mérhetetlenül ősi és minden dolgok első elveként szolgáló természetet veszi mintául, amelyhez azok az emberi törvények igazodnak, melyek az elvetemült egyéneket büntetéssel sújtják, a derék embereket pedig oltalmazzák és támogatják." (II. 13) A helyes út megtalálásában tehát a természet segít minket, vagy miként írja: „Bizony a jó törvényt a rossztól sehogy másképpen nem tudjuk elválasztani, csakis a természet zsinórmértéke alapján." (I. 44)
Hamza Gábor kimutatta, hogy Cicero nem használta következetesen az elsősorban az adott jogközösség pozitív jogát jelölő ius (jog) és a természetben gyökerező, legfelsőbb ésszerűségre vonatkozó lex (törvény) fogalmait. Számos esetben alkalmazza a „lex" terminust egyedi, konkrétan is létező, pozitív törvények megnevezésére, illetve a „ius" fogalmát mint a természet által adott jogot. Mint Cicero írja: „a jog gyökerét a természetben kell keresn[i]" (I. 20); „jog a természetből keletkezett" (I. 34). A pozitív jog tehát a természetből ered, ennélfogva egyjelentésű a lexszel.
A párbeszédekben sztoikus hatásként értelmezhetők az emberek egyenlőségéről és szabadságáról kifejtett gondolatok. Szemben az arisztotelészi felfogással, Cicero az emberek hasonlóságának eszméjéből indul ki: „Hiszen egyetlen létező sem hasonlít annyira a másikhoz, egyetlen létező sem megfelelője egy másiknak olyan mértékben, mint amennyire mi emberek valamennyien hasonlítunk egymáshoz." (I. 29) Továbbá „egyazon kötelék tartja össze az egész emberi nemet, s ez az embereket egymás társaivá teszi" (I. 32). Mindebből végkövetkeztetésként levonja a sztoának azt a tanítását, hogy „természetünknél fogva arra születtünk, hogy a jogot egymás között megosszuk, és kölcsönösen részesítsük belőle egymást." (I. 33) Cicero természetjogi érvelése fontos része az emberi jogok fejlődéstörténetének, annak korai, antik hagyományát jelenti, amely a rabszolgaság intézményét „természetellenesnek", a természetjogba ütközőnek tekintette. Sőt felfogása az emberi méltóságnak (dignitas humana) a középkori keresztény teológiából ismert gondolatát meghaladó, újkori szerződéselméletekben megfogalmazott eszményhez áll közel, amely az emberek természettől adott egyenlőségét vallja.
Cicero filozófiai, politikai, állambölcseleti vagy éppen jogfilozófiai fejtegetéseiben különböző szerzők és nézetek egyes téziseit veszi át, interpretálja, illetve gondolja tovább. Mindezt teszi attól a szándéktól vezérelve, hogy e gondolatok - lehetőleg egységes keretbe foglalva - az őt mindig is inspiráló célt, a római hagyományok életben tartását szolgálják. Fennmaradt jogbölcseleti szövegei - melyek közül természetesen A törvények a legjelentősebb - az antikvitás legátfogóbban kifejtett természetjogi elméletét tartalmazzák. Ez annak ellenére igaz, hogy a rómaiaktól általában távol állt a természetjogi tanok rendszerbe foglalásának igénye. Viszont Cicero természetjogi felfogása jelentős hatással volt Seneca, Dante, Vico, Christian Wolff és Kant univerzalisztikus nézőpontjára. Gondolatai, érvei számos vonatkozásban napjainkig meghatározzák a jogról, a természetjogról, továbbá az állam és jog, a jog és erkölcs, valamint a gyakorlat és elmélet viszonyáról, összefüggéseiről folytatott polémiát. Éppen ezért rendkívül örvendetes, hogy a debreceni jogi kar anyagi áldozatvállalásának és a fordító szakavatott munkájának köszönhetően ez az örökbecsű cicerói mű immár magyarul is olvasható.
Szabadfalvi József
Holland könyvek bemutatója a LOW fesztivál keretében
2008-12-01
November 27-én került sor az Akcentusok sorozat új köteteinek, valamint Lieve JorisVissza Kongóba című könyvének bemutatójára a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A bemutatóról összefoglalás olvasható a Litera irodalmi portálon:
Angelo Brelich: Római variációk az eredet témájára - recenzió
2008-11-28
Az ÉS 2008/47. számában (november 21.) közli László Emese recenzióját Angelo Brelich nemrégiben megjelent vallástörténeti munkájáról. A szöveg az alábbi linkre kattintva olvasható:
Az alábbiakban található idézet- és linkgyűjtemény Vlagyimir Szorokin kiadónknál megjelent regényeihez (A jég, Bro útja, Az opricsnyik egy napja) kapcsolódó recenziókat, kritikákat és háttéranyagokat tartalmaz. Kellemes böngészést!
Az Élet és Irodalom 2007. szeptember 21-i számában jelent meg Poszler György alapos elemzése A magyar irodalom történetei című kiadvány három kötetéről, mely az ÉS könyve volt 2007 szeptemberében (A többes szám irodalomtörténete). A recenzió teljes szövege olvasható az alábbi linkre kattintva:
A Magyar Narancs 2008/21. száma a 8 kis kritika rovatban közöl rövid recenziót a kiadó Akcentusok című holland-flamand irodalmi sorozatáról és benne Willem Elsschot nemrégiben megjelent kisregényeiről. A recenzens az Akcentusokat "nagyszerű sorozat"-ként jellemzi, és a sorozat egy másik darabját, a Nescio-kötetet "szenzációs"-nak mondja. Egy mondat a recenzióból:
"Az /.../ 1933-as évjáratú Sajt megőrizte frissességét, ma is remekműnek tűnik."
A REVIZOR kritikai portálon olvasható Szegő JánosÁttetsző sűrűség című recenziója az összegyűjtött versek három kötetéről. Részlet a recenzióból:
"A könyvek szerkesztője, Daróczi Anikó a különböző variánsok, részletek, ciklusok filológiai feltérképezésével és kronológiai tájolásával szinte Beney verseinek kritikai kiadását állította össze. Az olvasó a könyv végén található jegyzetek segítségével és némi odafigyeléssel rekonstruálhatja egy-egy korábbi kötet eredeti formáját, és nyomon követheti egy-egy ciklus vagy vers alakváltozását. A ciklus lett Beney költészetének a mértékegysége, így az összkiadás is a ciklusok sorozatából áll össze. Teljes egészében olvasva Beney Zsuzsa összes verseit, 45 év alkotásait, ennek a költészetnek az áttetsző sűrűsége kristályosodik ki."
A Könyvhét2008. júliusi számában interjút közöl Pléh Csaba pszichológussal legutóbbi, A lélek és a lélektan örömei című kötete megjelenésének alkalmából. Az interjú teljes szövege alább olvasható.
Pléh Csaba pszichológus, nyelvész, egyetemi tanár, a BME Kognitív Tudományi Tanszék alapítója. A lélek és a lélektan örömei címmel jelent meg a közelmúltban tanulmánykötete, mely szabadon tallóz a lélektan különböző, látszólag egymástól távol eső kérdései között.
Kezdjük rögtön a címmel; mit kell értenünk a lélek „örömei" kifejezés alatt?
A kognitív pszichológiával szemben gyakran megfogalmazott kritika, hogy eltekint az embert mozgató tényezőktől (mint például a vágyaktól, a céloktól). Pszichológiatörténészként ezzel nem értek egyet. Meggyőződésem, hogy ezek az irányító tényezők az ember mentális világának igazi „cementanyagai". Ezért a címben szereplő „öröm" egyrészt a puszta gondolkodó/megismerő lényből kiinduló emberképpel kíván szakítani, másrészt arra utal, hogy az ember sajátosan unalomkerülő lény, aki egész életében megőrzi a kíváncsisággal kapcsolatos örömkészségét. A tudomány öröme a meglepetésből, az előre meg nem jósolható fejlődésből fakad.
A kötetben heterogén, egymástól igen távol eső kérdéseket taglaló tanulmányok olvashatók. Mi volt a kötet rendezőelve?
A könyvben megpróbáltam 4-5 fejezetbe csoportosítani azokat a témákat, melyek az utóbbi egy-két évtizedben foglalkoztattak. Az első fejezet pszichológiatörténeti áttekintés: Kuhn pszichológiai hatásától kezdve a szociológus Piaget-n át a narratív pszichológiáig. Egy másik alfejezet a kognitív szemléletmódot mutatja be; az emberi gondolkodás nagy kategóriarendszereit. Külön fejezetbe tagoltam a nyelv és a gondolkodás összefüggéseit elemző tanulmányokat. Ezt egy nagyon érdekes területen: a téri nyelv kérdésein keresztül vizsgálom. Az utóbbi tíz évben fontos kutatási témám a kognitív fogyatékosságok, főként a genetikai eredetű zavarok, mint például a Williams-szindróma; az ezzel kapcsolatos elemzések szintén önálló fejezetbe kerültek. A következő rész egyik hobbitémámat fogja át: azt vizsgálja, hogy a gondolkodás világa miként kapcsolódik az új információrendszerekhez. (mint a számítógép, a mobiltelefon). A könyv utolsó része különböző témakörökben és időkben velem készített interjúkat tartalmaz. Szerettem volna, ha a könyv nem csupán a szakmához jut el, de az érdeklő, szakmailag laikus közönséghez is. Számos tanulmány, például a gyermeknyelvi fejlődésről, az újkori kommunikációs csatornák és a magány összefüggéseiről, a művészeti változás pszichológiai megközelítéseiről vagy épp az egész életen át tartó tanulásról- korábbi előadások, rádióműsorok anyaga - kifejezetten a nagyközönséget szólítja meg.
Ön a kognitív pszichológia egyik magyarországi meghonosítója; a BME Kognitív Tudományi Tanszék alapítója. A kötet jelentős hányadát szintén a kognitív szemlélet köré csoportosuló tanulmányok alkotják. Mivel foglalkozik pontosan a kognitív tudomány?
A kognitív tudomány az emberi megismeréssel foglalkozik, melyről a különböző tudományágaknak - a filozófiának, a pszichológiának, az etológiának, az evolúciós biológiának, a nyelvészetnek, a matematikának- saját mondanivalója van. A kognitív, vagy más néven megismeréstudomány egy interdiszciplináris terület, mely a különböző diszciplínák kognitív irányzatai közötti közös nyelvet keresi. A kognitív szemlélet gyökerei visszanyúlnak az '50-es évekig, a számítástechnika kialakulásának kezdetéig. A tudósok érdekes egyezésre figyeltek föl; történetesen arra, hogy a programozási nyelvek olyan fogalmakkal operálnak, melyek érvényesek az emberre is. Más szóval, az emberi megismerés folyamata - természetesen elvont formában - leírható a feladatok szerkezetéből kiindulva. 2004-ben megalapítottuk az első magyar kognitív tudományi tanszéket a Budapesti Műszaki Egyetemen, melyen jelenleg mintegy harminc kutató dolgozik. Megalakulása óta doktori iskola is kapcsolódott hozzá, jövőre pedig beindítjuk a bolognai rendszerű doktori mesterképzést. Tanszékünkön négy kiemelt kutatási témával foglalkozunk: a látással, az emlékezési mechanizmusokban megjelenő gátlási folyamatokkal (főleg agysérülteknél és skrizofén betegeknél), a nyelven belül a nyelvfejlődési zavarokkal, illetve a nyelv és az elektronikus nyelvfeldolgozás viszonyával.
Ön pszichológus és nyelvész; hogyan kapcsolódott össze ez a két tudományág a munkásságában?
A nyelv iránti érdeklődésem korábbi keletű, nagyrészt összefügg azzal, hogy egy kétnyelvű faluban nőttem fel. A mi családunk azonban nem beszélt németül, így alapvető gyermekkori élmény volt számomra, hogy élnek körülöttünk más, idegen nyelvű emberek, akiket én nem értek. Magyar-pszichológia szakos bölcsészként kezdtem a tanulmányaimat, és eredetileg nyelvésznek készültem. Később azonban a nyelvészet - ideiglenesen - háttérbe szorult; segédápolóként dolgoztam egy kórházban, így már a szakdolgozatomat is pszichológiából írtam. A '70-es évek elején, mikor már magam is az egyetemen tanítottam tanársegédként, hirtelen megjelent egy megújító, friss irányzatot képviselő szak, az általános nyelvészet, ahová beiratkoztam. Kiváló professzorok tanítottak, mint például Telegdi Zsigmond. Ekkortájt már körvonalazódott bennem, hogy a két tudományág kapcsolódási pontja érdekel. Olyan kérdések (melyek közül a kötet is többet vizsgál), mint a gyermekkori nyelvelsajátítás, vagy a nyelv és a gondolkodás viszonya (vajon a gondolkodás irányítja a nyelvhasználatot, vagy épp fordítva: a nyelv határozza meg a gondolkodás szerveződését?) A nyelvet használó ember és a nyelvi rendszer kapcsolatának vizsgálatával jutottam el a nyelvfeldolgozás mechanizmusát kutató pszicholingvisztikához, mely az első pszichológia és nyelvészet közötti interdiszciplináris irányzat volt.
Milyen új könyvtervei vannak?
Jelenleg két könyvet szerkesztek, mindkettő a közeljövőben jelenik meg az Akadémiai Kiadó gondozásában. Az egyik pszichológiai kisszótár, mely mindenekelőtt az egyetemistáknak kíván segítséget nyújtani szakszavak egy-egy mondatos, tömör definíciójával. A másik egy angol nyelvű tanulmánykötet, a mostani könyvhöz hasonló tematikával. „A gondolkodás és az emberi lélek történetét" tekinti át a XIX. század végétől a múlt század végéig.
Maczkay Zsaklin
Cicero: A törvények
2008-07-30
A Magyar Hírlap 2008. július 30-i számában ismertetést közöl a nemrégiben megjelent Cicero-kötetről. A cikk a lap internetes kiadásában is olvasható a következő linkre kattintva:
A Magyar Narancs kritikája Vlagyimir Szorokin új regényéről
2008-06-06
A Magyar Narancs 2008/23. számában (2008. június 5.) jelent meg az alábbi recenzió Az opricsnyik egy napja című regényről. (Ezúton köszönjük a Magyar Narancsnak, hogy lehetővé tette az internetes változat közlését.)
Szent Oroszország Vlagyimir Szorokin: Az opricsnyik egy napja
2028. Moszkva, a Nyugati Fal mögött. Oroszország Anyácska fiatal desperádói tíz-egynéhány éve átvették a hatalmat, s miután sikerült a(z országot) "felosztani és kiárusítani" terv meghiúsítása, végre visszatért (a Vörös, majd a Fehér és a Szürke Zavaros Idők után) a "a törvény és a rend". "Ez volt és ez lesz a Szürke Hamuból újjászületett Szent Oroszország alapköve" - jelenti ki az Uralkodó, s az alapok mindenek feletti fenntartását elsősorban privát hadseregére, az újra megalakított opricsnyinára bízza, akik tudják és teszik a dolguk, "Szó és Tett". Komjaga, az én-elbeszélő címszereplő tősgyökeres opricsnyik, így a keményebb (nagyobb megbízhatóságot igénylő) munkákat kapja, elbeszélt napjának reggelén egy
törzsökös nemes kivégzése,
házának felgyújtása, valamint feleségének rituális és csoportos meggyalázása az első feladat. És ez még csak a másnapossággal indított reggel. Szorokin új regénye a negatív utópiák sorát szaporítja. A diktatúrák egymáshoz olyannyira hasonló működési elveiről, a hatalmi struktúrákról számtalanszor olvashattunk, voltaképp ebben nem hoz semmi újat a regény. Szatirikus tablóján felvonul a társadalmi hierarchia majd minden jellemző alakja és cselekménye, már-már azt gondolhatnánk, hogy nem is nagyon lehet e témában újat mondani (miközben voltaképp csak újat lehet). Szorokin jelen víziója nyomasztóan reális, ami kevés "fantasztikumot" megenged magának, az sem egészen légből kapott, a korabeli high-tech eszközök leírásában egy leginkább racionálisan gondolkodó szerző tükröződik, semmi űrtéboly, semmi teleport, de még csak függőleges autópályák sem, mindössze a mai informatikai-technikai-biotechnikai trendek logikus továbbépítése. Annál is kényelmetlenebbé válik mindez, mert ezzel szemben a régi módi dívik, a Cáratyuska visszatért kultuszával együtt újra mindennaposak a nyilvános korbácsolások, a cenzúra működik, a szabadságjogok eltörlése és a rendi berendezkedés természetes. Hasonlóképp természetesek a rituális cselekvéssorok (pl. a kivégzésre ítélt törzsökös nemes kapujára háromszor kell ütni furkósbottal, "Pusztuljon ez a ház!" felkiáltással, mielőtt betörnek), illetve az is, hogy a nyilván szintén hipermodern fegyvereikkel szemben előnyben részesítik a "hagyományosabb" eszközöket, a dorongot vagy a kést. És bár vadonatúj, vérvörös Mercikkel járnak az opricsnyikok, azokra mégis (mindennap új) kutyafej van tűzve. A káromkodás ily mérvű tilalma is idegennek tűnhet (bármilyen) jövőképben, ám a regény végén az alaposan bekokózott, Papának nevezett opricsnyinavezér szónoklatában megkapjuk a "Szent Oroszország" identitásának és (számukra legalábbis) abszolút primátusának magyarázatát: "hiszen csak mi, pravoszlávok őriztük meg a földön az egyházat mint Krisztus testét, az egységes, szent, közös, apostoli és feddhetetlen egyházat (...), ezért építette fel a mi Uralkodónk a Nagy Falat, hogy elhatárolódjunk a bűzlő hitetlenségtől, az átkozott cyberpunkoktól, a szodomitáktól, a katolikusoktól, a melankolikusoktól..." (a felsorolás folytatódik, ám a jó ízlés miatt nem idézném tovább). E világképben tényleg természetesnek hat a kimondott szó (nagyjából mindenek fölötti) hatalma, és a közel teljes elzárkózás a világ többi részétől. "Szó és Tett" -- hangzik az opricsnyikok jelszava, s természetesen mindkettő az Uralkodó, az állam és az Isten szentháromságának érdekében. Egyéni érdekekről csak stikában lehet szó (mert, konyecsná, mindenkinek van egy kis vaj a fején), ilyen a már említett halacskázás, melyet közösen végez az opricsnyikkommandó, de főszereplő-elbeszélőnknek is vannak "titkos" útjai, például egy jósasszonyhoz, a vágy elérhetetlen tárgyaként megjelenő (mert "a gárdistákat jobban szereti, mint az opricsnyikokat"), nimfomán Uralkodónő újabb hódítása sikerének érdekében. Mellékes információnak vagy idegesítő töltelék anyagnak tűnhet, amikor Komjaga a "modern" művészetet kárhoztatva pozitív ellenpéldaként Szurikov festményét, a Morozova bojárnőt idézi fel, ám az ehhez kapcsolódó gondolatai egyfajta kulcsot adnak saját és társai mentalitásához, mellyel szükségszerűen együtt jár a giccsbe hajló ömlengés: "Amikor nehéz a lelked, amikor lebírnak az ellenfeleid, amikor a rossz akaratú emberek körbefognak, beugrasz egy percre a Tretyakov Képtárba, odamész a híres festményhez, és csak nézed, nézed (...). És megcsap a képről Szent Oroszország levegője. Elfelejted a mindennapok nyűgét, bosszúságait. Tüdőd beszívja az orosz levegőt. És ennél nem kell több. Istennek legyen hála..." Eme leegyszerűsített (de nem nagyon leegyszerűsítő) képlet szerint éli le e napját az opricsnyik, amely nyilvánvalóan nem sokban különbözik a többitől - elég sok jel mutat arra, hogy e kiemelt (ám semmilyen módon sem konkretizált) nap épp olyan, mint bármely másik:
másnapos ébredés,
büntető körút, "intézkedések foganatosítása", vacsora a Papánál (esetleg bónusz gőzfürdő, csoportos férfiszerelemmel), elalvás előtt delírium. A regény a visszatérő álom, a saját személyiségével azonosított fehér ló képének leírásával kezdődik, mely ló egyre csak szökik megfigyelője elől - e szintén a giccsel játszó, negédesen indított, önnön lelki nyomorára utaló kép a regény zárlatában a totalitásban oldódik föl: "élni fognak a lovak... mindenki élni fog, az egész opricsnyik kommandó..." - ez a most már majdnem gyomorforgató modorosság viszont szükségszerű az itt megszólaló szubjektum identitása és integritása érdekében, ily módon pedig talán a legnagyobb erénye a szövegnek. Ugyanis Szorokin az utópiák és a szatírák műfaji kliséit valóban szellemes ötleteivel oldja föl, miközben prózapoétikai eszközeinek mindegyikét (és ide kell sorolnunk a váratlan lírai betéteket, mint például a halacskázás kollektív víziója vagy épp a Papa gőzfürdőjében lüktető "hernyó" leírását, de még a delíriumokét is) e mondott szubjektum szolgálatába állítja - mindez még a fordításon is nagy erővel üt át.
k.kabai lóránt
Pléh Csaba írása az ÉS-ben az Erdély Miklós-kötetről
2008-06-05
Az ÉS 2008/20. számában, az Ex libris rovatban jelent meg Pléh Csaba ismertetője az Erdély Miklós művészetpedagógiai tevékenységét bemutató kötetünkről. A cikk szövege itt olvasható:
A 79. Ünnepi Könyvhétre jelent meg Cséfalvay Zoltán Kapuk, falak, sorompók - A lakóparkok világa című kötete a Gondolat Kiadó és a Marina Part közös kiadásában. A kötet megjelenéséhez kapcsolódó cikkek, recenziók:
Az ÉS 51. évfolyamának (2007) 40. számában olvasható László Emese recenziója A formák és a tudás című, Platón ismeretelméletét és metafizikáját bemutató tanulmánykötetről.
Részlet a recenzióból:
"Platón formaelmélete és a tudás mibenlétére vonatkozó elképzelése - a szisztematikus kifejtettség hiánya ellenére (vagy éppen ezért) - az egyik legizgalmasabb eleme a filozófiai gondolkodás történetének. A platóni filozófiában fontos szerepet játszó metafizikai, ismeretelméleti és lételméleti kulcsfogalmaknak - például az eidosznak és az episztémének - rendkívül nagy hatása és igen szerteágazó szakirodalma van. Ennek az irodalomnak egy szűk, de annál jelentősebb szeletét mutatja be a Gondolat Kiadó új, ókori tematikájú könyvsorozatának első kötete... A válogatás, annak ellenére, hogy viszonylag behatárolt témára terjed ki, reprezentatívnak tekinthető. A kérdésfeltevés hangsúlyait tekintve különböző megközelítésmódok ugyanis szinte az egész platóni életmű értelmezésére tesznek kísérletet, mára megkerülhetetlen eredményeket mutatva fel. A tanulmányok számos ponton párbeszédet folytatnak egymással, és a magyarul eddig hozzáférhető Platón-irodalomhoz képest... jóval differenciáltabb Platón-kép kialakításához járulhatnak hozzá."
Az ÉS 2008/25. száma közli Láng Zsolt írását Thomas Brussig regényéről (A Napsugár fasor innenső vége). A teljes szöveg az alábbi linken keresztül elérhető:
A Magyar Narancs kritikája Elsschot kisregényeiről
2008-05-21
A Magyar Narancs 2008/21. száma a 8 kis kritika rovatban közöl rövid recenziót a kiadó Akcentusok című holland-flamand irodalmi sorozatáról és benne Willem Elsschot nemrégiben megjelent kisregényeiről. A recenzens az Akcentusokat "nagyszerű sorozat"-ként jellemzi, és a sorozat egy másik darabját, a Nescio-kötetet "szenzációs"-nak mondja. Egy mondat a recenzióból:
"Az /.../ 1933-as évjáratú Sajt megőrizte frissességét, ma is remekműnek tűnik."
Az ÉS 51. évfolyamának (2007) 40. számában olvasható László Emese recenziója A formák és a tudás című, Platón ismeretelméletét és metafizikáját bemutató tanulmánykötetről.
Részlet a recenzióból:
"Platón formaelmélete és a tudás mibenlétére vonatkozó elképzelése - a szisztematikus kifejtettség hiánya ellenére (vagy éppen ezért) - az egyik legizgalmasabb eleme a filozófiai gondolkodás történetének. A platóni filozófiában fontos szerepet játszó metafizikai, ismeretelméleti és lételméleti kulcsfogalmaknak - például az eidosznak és az episztémének - rendkívül nagy hatása és igen szerteágazó szakirodalma van. Ennek az irodalomnak egy szűk, de annál jelentősebb szeletét mutatja be a Gondolat Kiadó új, ókori tematikájú könyvsorozatának első kötete... A válogatás, annak ellenére, hogy viszonylag behatárolt témára terjed ki, reprezentatívnak tekinthető. A kérdésfeltevés hangsúlyait tekintve különböző megközelítésmódok ugyanis szinte az egész platóni életmű értelmezésére tesznek kísérletet, mára megkerülhetetlen eredményeket mutatva fel. A tanulmányok számos ponton párbeszédet folytatnak egymással, és a magyarul eddig hozzáférhető Platón-irodalomhoz képest... jóval differenciáltabb Platón-kép kialakításához járulhatnak hozzá."
Nyugdíjrendszer Magyarországon – történeti aspektusból
Tavaly decemberben - az Európai Tanács koppenhágai, a magyar EU-csatlakozási tárgyalásokat lezáró ülésének tízedik évfordulóján - az Európai Unió budapesti nagykövetségén mutatták be először a kerületünkben élő Hargita Árpádné Vissza Európába - rögös úton című könyvét. A decemberi bemutató januárban egy újabb követte a Magyar Külügyi Intézetben. Már önmagában ez is jelzi a kötet jelentőségét, az pedig különösen, hogy a decemberi eseményen részt vett Martonyi János külügyminiszter és a poszton elődje, Kovács László is. Mindkét - a csatlakozási tárgyalásokat irányító - politikus egybehangzóan hangsúlyozta, hogy a könyv e történelemfordító esemény szempontjából megkerülhetetlen forrás. 
Bibliotheca scientiae & artis címmel új sorozatot indított
útjára 2010-ben az Országos Széchényi Könyvtár, melynek első kötete „Érték és értelmezés” címmel jelent meg.
A főszereplő egy kislány, akit az árvaházból váltott ki egy átlagos
házaspár, s a maguk módján szeretettel mégis némi távolságtartással
neveltek.
Szépfalusi István - Vörös Ottó - Beregszászi Anikó - Kontra Miklós: A magyar nyelv Ausztriában és Szlovéniában
Claire Kilroy: Finomhangolás 
Gál Mihály: "A nemzet lelkiismeretének"
Dr. Miszti-Blasiusné dr. Szabó Zsuzsanna 
Az idei Ünnepi Könyvhétre jelentette meg a Gondolat Kiadó - nagy szakmai körültekintéssel - a Kettős kivándorlás. Budapest-Berlin-New York 1919-1945
című tekintélyes monográfiát, amelynek szerzője Frank Tibor, az MTA
doktora, az ELTE Angol-Amerikai Intézetének történész professzora. Mint
az előszóban írja, 25 évvel ezelőtt kezdett foglalkozni ezzel a témával,
de e munkája elkészültéig természetesen számos más könyv is megjelent a
tollából: saját és szerkesztett kötetek, szövegkiadások sora jelzi nagy
munkakedvét, sokoldalúságát. 
Arnon Grunberg: Tirza
Egy vállalat irányítása valójában nem más, mint az emberek
vezetése, a vállalatirányítás alapja, hogy miként viselkednek a menedzserek és
a beosztottak az egyének és a csoportok irányításakor − fogalmaz Stefan Kassay
professzor Vállalat és vállalkozás című, szerdán megjelenő kötete kapcsán.
Arnon Grunberg Tirza című regénye a kortárs holland irodalom
egyik legsikeresebb darabja. Az elmúlásról és egy apa lánya iránt érzett
túlcsorduló szeretetéről szóló regény kapcsán a szerzővel beszélgettünk
többek között arról, lehet-e valakit rosszul szeretni. - Szekeres Dóra
interjúja a 
A cím végső soron a recenzensek
eltérő álláspontjainak és olvasatainak metszéspontszerű találkozásait (is)
jelzi, hiszen a kommentálva olvasás-írás négykezes praxisa különleges szakmai
élmény lenyomatát hagyta bennünk. Ez is egy emlék/kép, melyet e recenzió
vázlatos, önkényesen válogató szemléje szövegesít meg. Már a címben kihangsúlyozott
szöveg-emlék-kép olyan relációt proponál, melynek elméleti keretébe változatos
és gazdag stúdiumok egész sora illeszkedik. Valóban, a tanulmánykötet az
intermedialitás és interdiszciplinaritás olyan impozáns horizontját tárja fel
az olvasó előtt, amely egyértelműn kapcsolja a tanulmánykötethez a könyvtár
fogalmának intézményi, szellemi, intellektuális, érzelmi-sőt személyes
konnotációit s referenciáit. Az egyes tanulmányok
diszciplinárisan-módszertanilag is eltérő diskurzusai egy forrás, esemény, személy,
intézmény adott médiumokhoz köthető, vagy ezekben dokumentálódó, reprezentálódó
narrációit összegzik.
Az olyan tanulmánykötetek, amelyeknek írásai már korábban napvilágot
láttak, mindig magukban rejtenek egy fontos kérdést. Vajon mitől válik
izgalmassá egy könyv, amelynek részei már ismertek? Sokszor ez
görcsössé, szétesetté teheti a köteteket, nem így Steiger Kornél a
Gondolat Kiadó gondozásában megjelent Tanulmányok az antik görög filozófiáról című művének esetében.
Navratyil Zoltán
Paul Verhaegen: Omega minor
A Beney Zsuzsa életművét egybegyűjtő sorozat ötödik és hatodik kötete
a 2006-ban elhunyt szerző esszéit fogja össze. Az első kötet írásai
Weöres Sándor, Radnóti Miklós és Pilinszky János líráját járják körül –
több évtizedes, nem tágító körözéssel –, a második kötet pedig a
sérthetetlen és csalhatatlan állócsillag, József Attila műveit vallatja,
nem lanyhuló figyelemmel és egyre pontosabb fogalomkészlettel. A
tartalomjegyzék rögtön mutatja: ez az elemző néhány költői műben kívánta
megpillantani az összes egzisztenciális és művészi formában megjelenő
ismeretet, amelyet fontosnak tartott. Beney Zsuzsa jó ötven éven át
finomodó kutató gyakorlata alig bővíti a témák katalógusát, de annál
mélyebbre ás. Mélységi hatását az is fokozza, hogy sem magyar irodalmi,
sem világirodalmi párhuzamok, motívumhálók, eszmetörténeti hátterek,
tárgyaival rokon szellemi bandériumok lehetőségeit nem emlegeti. Kevés
elemzőművészt ismerünk, aki ilyen szűk szemléltetőanyag boncolása közben
ennyiremély belátásokig jutott volna.
Hamarabb, sokkal hamarabb ért el hozzánk e könyv híre, mint maga az
1961-ben, eredetileg franciául, a Gallimard-nál megjelent regény. Szűk,
ám lelkes tábora volt Piotr Rawicznak már jóval azelőtt, hogy olvastuk,
olvashattuk volna magyarul.
Paul Verhaeghen egy nálunk jószerivel
ismeretlen, az Amerikai Egyesült Államokban tanító flamand pszichológia
professzor. A fülszöveg szerint a világsajtó olyan mesterekkel
rokonítja, mint W. G. Sebald, Günter Grass vagy Thomas Pynchon. Miután
végére értem a könyvnek, egyértelműen Pynchon az, akihez leginkább
tudnám hasonlítani. Valami elképesztő erejű nyelven megírt, óriási
tudást magába sűrítő, és ezzel együtt nem kis türelmet és odafigyelést
is igénylő könyvről van szó. A legközelebbi rokona talán a
Súlyszivárvány, bár itt azért nem figyeljük a történéseket a kutyák
elméjének mélyéről, és nincsenek háztömbnyi méretűre duzzadt orrmandulák
sem. Ellenben van rengeteg szereplő, világháború, titkos katonai
kísérletek, meglepő fordulatok és mérhetetlen írói zsenialitás.
Katina az élet arcába vágta, hogy győzni
fog. Majd élete végén a titkos tudást, amely a boszorkányság minden
csínját-bínját rejti, unokahúgára, Mariára hagyja. Mindenki kellemesen
beleborzongana, ha kiderülne: a dúsgazdag nénikéje egy alig mozdítható
faládát hagy rá, amit csak egy előre megszabott idő után nyithat ki. Ám
amikor feltárul a remélt kincseket rejtő láda, doh szagú könyvek,
ételek és kozmetikai szerek receptjei kerülnek elő. Eleinte lefitymálja
az ember, majd jobb híján kíváncsian beleássa magát örökségébe – így
tett a Gondolat Kiadó gondozásában az idén megjelent görög
antropológus, orvos Mara Meimaridi A szmirnai boszorkányok című könyv
örökös-főhőse is, Maria.
Michael Tomasello neve ismerősen
csenghet azoknak, akik valaha foglalkoztak gyermeklélektannal, ugyanis ő
az, aki a gyermek nyelvi fejlődését tanulmányozva megállapította, hogy a
nyelv elsajátítása már jóval a beszéd megjelenése előtt elkezdődik,
ugyanis a gyermek az anyával való ún. közös figyelmi helyzetben, a
tárgyakra való közvetlen rámutatással kezdi megérteni a hozzá beszélők
szándékait. 
Az első (pontosabban száz év
óta az első) magyar Vergilius monográfiát tartom a kezemben. Végre. A
tudománytörténeti jelentőségén túl azért is örülök nagyon ennek, mert az
egyetemi jegyzeteimet sajnos elveszítettem valahol az évek és a sok
költözés során. Pedig volt köztük néhány igazán értékes feljegyzés,
többek között azok, amelyeket a könyv szerzője, Ferenczi Attila
Aeneis-óráin készítettem. A sok év elteltével csak az a benyomás maradt
meg bennem, hogy igen, az ókori szerzőkhöz és a bebetonozott
klasszikusokhoz úgy érdemes csak közelíteni, ahogy ő csinálja. De most
végre itt van a könyv, szívet melengető nosztalgia az egykori latin
szakosoknak: milyen jó dolog is ilyen közel hajolva a szöveghez
ízlelgetni az egyes szavakat, értelmezési lehetőségeket! De a könyv nem
csak latinosoknak szól: könnyen követhető (Ferenczi közérthető és
olvasmányos stílusban műveli a tudományt), izgalmas (hogyan bújik ki az
eposz szövege újra és újra az értelmezési vezérfonalat kereső
kezünkből?), tanulságos (hogyan tudja alapjaiban megváltoztatni a
kanonikus értelmezést egy-egy jó szemmel kiszúrt részlet körültekintő
elemzése) minden irodalmat kedvelőnek.
Többszörösen is
figyelemre méltó könyv. Legfőképp a tartalma miatt. És azért is, mert a
szerzője sikeres, magas állású menedzser, ami teljesen egyértelművé
teszi, hogy a nyilvánvalóan kevés szabadidejét és -energiáját belső,
intellektuális késztetésből fordítja írásra, s igazán nem
pótcselekvésként. Előszavából kiérződik az óhaja „Szeretném magam
megmutatni, / Hogy látva lássanak”, de nem az ismertségért, hanem hogy a
gondolataival tegyen hatást másokra. Ennek lehetőségét egy szintúgy
figyelemre méltó konstelláció hozta meg, amelynek léte szinte
hihetetlen, viszont nagyon is reményt keltő: A nagyvállalatnál, ahol
vezetőként dolgozik, az intraneten kezdett blogot írni a kollégáinak.
Így beszél erről, körvonalazva egyúttal e könyve tartalmát is:
„Elmélkedtem az engem foglalkoztató dolgokról, majd az elmélkedés
eredményét leírtam. Voltak persze gondolataim a munkámmal kapcsolatban
is, de igyekeztem azokat is általánosítva megfogalmazni. Elmélkedtem és
írtam sok egyéb érdekes témáról is. Mivel fizikus az eredeti
végzettségem, írtam tudományról, tudományos érdekességekről. Mivel
foglalkoztat a közgazdaság, és érdekelnek a pénzügyek, írtam
gazdaságról, tőzsdéről, ahogyan én látom és élem meg nap mint nap. Mivel
szeretem az élet szépségeit, írtam ízletes ételekről, finom borokról,
érdekes utazásokról. Fontos számomra a kultúra, ezért írtam kedvenc
könyvekről, filmekről, színházról, zenéről, kiállításokról...(...) Írtam
sportról...(..) Mivel imádok játszani, írtam pókerről és más
játékokról.” S bármily meglepő, hogy egy mai nagyvállalat kemény
szorításában a dolgozóknak van kedve, ideje intraneten blogot követni,
olvashatjuk: Bőthe írásai szép sikert értek el. E kötetben - mondja,-
a legjobban sikerülteket köti tematikus csokorba, és ajánlja
mindenkinek, aki szeret elmélkedni a világ dolgairól.
Ötven lovacska húz egy járgányt a zord hóesésben. Hóesésben? Hóvihar
ez inkább, bátyuska, nem szép, puha, minden rondaságot elfedő hópelyhek
szállonganak az égből, hanem kegyetlen, embert próbáló, utakat eltakaró
hózápor ez.
A GondolatOlvasó sorozatnak – kultúrest-füzér a Gondolat Kiadó könyveiről másképpen, másokkal a Szatyor Bár és Galériában – október 14-én 18 órakor megrendezett darabja Szorokin világát idézi meg. Vlagyimir Szorokin Jég-trilógiájának apropójából beszélget Nagy Detti esztéta és irodalomkritikus moderálásával k. kabai lóránt költő ésatöbbi, Mundruczó Kornél filmrendező, forgatókönyvíró, színész és Boris János, a kiadó irodalmi főszerkesztője.
Cilinder ez a három kötet, nyuszi helyett vérmedvékkel. Mégis, amikor olvasom, a szíveseknek szorítok, egyenesen izgulok értük, hogy sikerüljön nekik a megdobbantás, és azokban a pillanatokban „nekünk nagyon jó lett”, a nekünkben benne vagyok én is. Szeretetkönyvként realizálódott, mondja k. kabai, mely mindvégig kitartja azt a hangot, ami a jégcsákányosokat szimpatikusnak tudja megőrizni. Persze pimf játékosságról beszélni, veszi elő a szigort Mundruczó, a nagyon orosz, nagyon komoly, nagyon ellentmondó szöveg úgy marad stílusban, hogy közben a szeretetcsoportosulást, mint teljesen általános helyzetet politikailag tökéletesen inkorrekt közegbe helyezi. Szürrealitása az orosz világban sokkal reálisabb, létező valóságokat, szocreált, horrort, Dosztojevszkijit ragaszt, gyúr egymáshoz egy új valósággá. És igen, ezért égetik könyveit a Vörös téren, polcokról pöckölik ki, de szürreális ez is: Gorkij-díjjal honorálják ezt a fassbinderi fordulatot hozó, szőke loboncú fenegyereket. „Mert minden faszfej okosabb akar lenni, mint amilyen valójában. Okosabb és tekintélyesebb.”
A színházban, mondja Mundruczó, az egyszerű metaforák nem mennek át, a megfeleltetés egyszerűsége, melynek a Bűn és bűnhődés is lehet akár az egyik emblémája, jellemzően jelen van, mégis félreértésekkel kell megküzdeni. A színészek, Mucsi Zoltán, Péterfy Bori és mások nem eljátsszák a darabot, hanem játszanak, amit a szerző szavai igazolnak, „elfelejtettem, hogy ezt én írtam”. Végül jön Csehov és az ő attitűdje, a kultúra elemi igénye, az orosz vénában csörgedező szükséglet, a k. kabai-felidézte novella, A hóember. A havas, tokiói éjszaka, ahol az álmatlanságtól gyötört orosz író hóembert épít, Vászjának nevezi el, de Vászjával inni kell, és akkor jön a földrengés, majd elcsendesül minden, vodkával koccintanak, Vászjától kérdez az író valami fontosat. A hóember így válaszol: AZ OROSZ IRODALOM MEGHALT. Majd hozzáteszi: ÉLJEN AZ IRODALOM!, mire az író megnyugszik, és elalszik. "Mint a bunda".
Jól csak a szívével lát az ember – hangzik Saint Exupery már-már közhelyessé koptatott mondata. Beszélj a szíveddel – így Vlagyimir Szorokin. De míg a Kis herceg rókája valami szépet fogalmaz meg, addig Szorokin provokál. Provokál, és amikor már úgy érzem, rájöttem, mit szeretne tőlem, mire akar rávezetni, akkor egyszerűen fordít egyet a cselekményen, és már megint elvesztem. Hol vágyat ébreszt bennem, hol undort kelt. Játszik. Kegyetlenül játszik. Mint macska az egérrel.
Szorokin elvisz mindenhová. Megmutat mindent. A húsrobotok hiábavalóságát, értelmetlen életét, szülnek, ölnek, ölnek, szülnek, és már veszettül szégyellem, hogy ember vagyok, menthetetlen húsrobot, és már szeretnék szőke lenni és kék szemű, megtalálni a Testvéreket, tartozni valahová, hozzájuk, kizárólag hozzájuk.
Utazónak, utazó írónak lenni egyfajta személyiséghasadásos állapot. Az utazó író egyszerre író, mégis szereplő: idegenként kell elmondania történetét, amelyről ő is tudja, hogy talán nem jól, és biztosan nem teljesen érti, hiszen személyes jelenléte dacára mindig is kívülálló marad. Lieve Joris esetében ez a megállapítás természetesen nem teljesen helytálló, hiszen a flamand írónő könyvének éppen az a sajátossága, ad második olvasatot, hogy a kívülálló ebben az esetben vendég: méghozzá annak a liberális elitnek a vendége, amely a rendszerváltás huszadik évfordulójára kiírta magát a magyar politikából. Habár az írónő kötetének magyar megjelentetésére ez az évforduló adott alkalmat, a mai magyar olvasó valószínűleg nem a rendszerváltás, hanem elsősorban a magyar liberalizmus empátiával teli, ugyanakkor a mű utolsó harmadához közelítve egyre kritikusabb krónikájaként olvassa.
Noha az idézett esőjelenet meglehetősen groteszk, más, ennék sokkal harsányabb humor jellemzi az arab-svéd fiatalember regényét. A szerző a fülszöveg szerint "tunéziai bevándorló apa és svéd anya gyermekeként született 1978-ban." Íme, adott a globalizációs, alapjáraton erősen giccses életrajz, és a szerző él is vele, hiszen a regény - már a névadásokban is megfoghatóan - bevallottan autobiografikus ihletésű. De nem szentimentálisan, nem köldöknéző politikai korrektséggel, hanem szerfölött vérbő humorral, már-már karneválisan harsány eszközökkel peregnek az események. Apa-fiú történet ez is, harc a saját érvényesülése és a családja érdekében amolyan svéd "tamásbátyává" lett fényképész apa, Abbasz és a fiú (a regényíró) Jonas között. A kiindulópont szerint Jonas e-mailben kap egy ajánlatot Tunéziából egy bizonyos Kabirtól, aki a levél szerint apja, Abbasz gyermekkori jó barátja volt, hogy írnák meg együtt Abbasz élettörténetét, aki a fikció szerint immár világhírű fényképész, és aki "az utóbbi években körbeturnézta a földet fényképezőgépével, amit politikai fegyverként használt. New York-i luxus penthouse lakásába kvártélyozta be magát, könyvespolcait ellepi az intellektuális kortárs irodalom, és az idejét olyan globális világreformerekkel tölti, mint a dalai láma vagy Bob Geldolf."
Az önmegszólító elbeszélésben a főhős, azaz Jonas, azaz nagyjából a szerző, Jonas Hassen Kheimiri a vége felé kissé megbékél: "Megfeszülsz, hogy megértsd apu tetteit, megvéded aput az örökös lelki tusáidban, azt mondod, apunak tényleg nehéz dolga volt (...) és mindenkit megértesz ebben a szaros életben, megérted az idióta jöttmenteket, akik megszokásból panaszkodnak Svédországra, és megérted az arabokat, akik gyűlölik a perzsákat, mert azok folyton túl akarnak tenni a többi jöttmenten (kivéve, amikor arról van szó, hogy ki használt már ki a jöttmentkvótát), és megérted a perzsákat, akik gyűlölik az arabokat, a sok múltbéli hűhóért, és megérted a szerbeket, akik (...)", hely hiányában nem idézem tovább e nagymonológot. De a megértés helyére a végén a gyűlölet lép, "mert azért mégis a gyűlölet hajt minket előre" (...) "és akkor búcsút mondasz a megértésnek, üdvözlöd a gyűlöletet, és elkezded magad szégyellni, amikor valaki atyádról érdeklődik".
Volt időszak Magyarországon, amikor még a parlagi (néhol homokinak nevezett) viperáknak is „magyarosítaniuk” kellett, hiszen eredetileg rákosinak hívták ugyan őket, ám volt egy bölcs vezérünk, akit pont ugyanígy hívtak. Mielőtt a számtalan viperaféle és Rákosi elvtárs között eltévednénk, megkérdeztük Kozma István történészt és Farkas Tamás nyelvészt (akik egyébként a viperák névváltoztatására is felhívták a figyelmünket), hogy mennyire volt jellemző a névmagyarosítás Magyarországon.
2050-ben Gorbacsov felébred a hibernálásból.
„2028-ban járunk ismét, Az opricsnyik egy napja világában, amelyről ezúttal teljes körképet kapunk. A Rettegett Iván-i rémuralmat a nemzeti giccsel egyesítő, "újjászületett" Oroszország már túl van a vörös és szürke "zavaros időkön". Most a Nagy Falat építi, mely elkeríti az országot a külső ellenségektől, főként a megvetett Nyugat szabadosságától. Közben az Uralkodó vezetésével a titkos rendőrség és az opricsnyikgárda kemény harcot vív a belső ellenség ellen. Szorokin bámulatos fantáziával és nyelvi leleménnyel festi elénk ennek a riasztó, a középkori cárizmus, a kommunizmus és a fasizmus egynémely borzalmait már újraegyesítő, de egyelőre még viszonylag szelíd - édeskés és giccses - diktatúrának egy-egy szeletét: a Nagy Fal építésének egy napját, a szexre kiéhezett Uralkodónő ábrándozását, egy kocsmát, ahol a "hóhérok" épp megvitatják a vesszőzés és a korbácsolás előnyeit és hátrányait, egy nyilvánosházat, melyben az állami opricsnyik urat kényeztetik a leányok, egy ellenzéki gúnyirat szerzőjének kegyetlen kihallgatását, egy ellenzéki összejövetelt, melynek tagjai kábítószer hatása alatt álmukban farkassá válva darabokra szaggatják az Uralkodót és hozzátartozóit - s végül megjelenik Komjaga, az első kötet főhőse is, miután Papát, az opricsnyikok vezetőjét letartóztatták. S ki tudja, mi következik, miután Oroszország újra felbolydult, mert elfogyott a gáz?” (A kiadó)
Azokban az években minden flamand családban volt misszionárius nagybácsi. A hiányuk miatt érzett anyai fájdalom bőségesen megtérült, hiszen a család új világba csöppent: a szabadságra hazatérő misszionáriusok meséltek a drága fiú brousse-beli életéről, megjelentek a vasárnapi ebédlőasztalnál, mélyvörös borfoltok maradtak utánuk a damaszt asztalterítőn, és az egész házat belengő sűrű szivarfüst.
Megkésve bár, de törve nem, hírt adunk a január 25-i Klub Rádióban, a Könyvklub műsorban elhangzott interjúról, amelyet 
„Az oroszlán is egy macska, csak egy kicsit nagyobbacska", idézi Kontra a sok kiadást megért Hármas Kis Tükörből ezt a ta lán még ma is közismert rigmust. De csak azért idézi, hogy bebizonyítsa, mennyi minden bújik meg a méretbeli különbség mögött. Nem az oroszlán és a macska elemzése mondanivalójának lényege, ha nem a felnőtt és a gyermek különbözősége. Hogy a gyermek nem kicsinyített fel nőtt. Mások a gyermek testarányai, test magassága és testtömege nem egyenes arányban nő az életkorával, nagyobb az anyagcseréje, mint a felnőtté, ehhez képest relatíve is kisebb a légzőfelülete és a szíve, valamint a vére is kevesebb. Más a csontjaiban a szerves és szervetlen alkotórészek aránya, tehát a gyermekek más ként terhelhetők, mint a felnőttek, és a szabad — tiszta — levegőn végzett rend szeres (napi több órás!) mozgás az, ami nemcsak a csontvázuk és az izomzatuk, hanem a többi szervrendszer egészséges fejlődését is lehetővé teszi.
És mindezt a hazai szépirodalomból — Adytól Móriczon át Weöres Sándorig - vett példákkal illusztrálja. Mondanivalóját tudományosan hiteles adatokkal támasztja alá, érvelése kristálytiszta és megcáfolhatatlan. Emellett olvasmányosan ír. Jó a stílusa és közérthetően adja elő mondanivalóját. Még a fiziológiában kevéssé járatosak is olyan ismeretekre tehetnek szert e könyvből, melyekhez csak sok utánajárással juthatnak. Kontra könyvének második, az elsőtől csak témájában különböző része a tulajdonságok öröklődésének leggyakoribb kérdéseivel foglalkozik: Kitől örökölte? Fiú vagy lány?, Az Idétlen gyermek, Nézd meg az anyját..., Művészalkat, tudástípus, A fakó leány és a pej legény, öröklés és nevelés, hogy csak néhány címet idézzünk. A stílus ugyanaz, mint az első részben, a tudományos igényesség, hitelesség és a közérthetőség ezeknek az írásoknak is fő jellemzője.
Bár az antipszichiátriai mozgalom igen hangosan mondja a magáét, hogy márpedig nincs is olyan, hogy elmezavar (pláne olyan, hogy elmebetegség), és hogy mindenki másképp látja a világot így is, úgy is, ezért nem kell egészséges és beteg elmékre osztani a világot, azért a mindennapi életünkben egyre-másra találkozunk olyan emberekkel, akik rendszerszerűen eltérnek egy elég jól körülhatárolható, normális emberi elmeműködéstől.
Lieve Joris Hollandiában élő belga-flamand írónő könyve "non-fiction utazási regény". A szerző a műfaj specialistája, számos hasonló, Közel-Keletről és Afrikáról írott művét - mint ahogy később ezt is - irodalmi elismerésekkel díjazták. A szóban forgó könyv a magyar rendszerváltás történetének talán legizgalmasabb időszakát, az 1989 nyarától 1990 tavaszáig eltelt egy évet mutatja be négy fejezeten, azaz az utazás négy szakaszán át. Az egyes szám első személyben íródott regény rendszeresen visszatérő szereplői a rendszerváltó értelmiség legendás alakjai, akik közül egyesek már meghaltak, vannak, kiknek neve egyszerűen a feledés homályába veszett, és olyanok is, akik épp az elmúlt években élték fel politikai tőkéjük maradék morzsáit. A mű - elviekben - a fent említett időszak történelmén kalauzolja végig az olvasót, egy külföldi írónő szemüvegén keresztül. Az "elviekben" azonban nem véletlenül került a mondatba: a regény számomra sokkal inkább azt mutatja be, hogy honnan indult a rendszerváltó értelmiség azon, magát kék, szabad madarakkal jelölő, talán jóval többre hivatott csoportja, akik 2009-2010-re a politikai elemzők szerint gyakorlatilag leradíroztak magukat a politikai palettáról.
"Könyves blogokat olvasni és 
Eleinte zavarosnak tűnt a fülszöveg, arról, hogy íródik egy másodlagos regény meg magától stb., kicsit talán túl részletes is, legalábbis több mindenről ír, mint ahogy én fent összefoglaltam. De igazából a könyv olvasása során teljesen egyértelművé válik a helyzet, a tipográfia jelzi, ha netán a stílusból nem jönnénk rá, hogy ki beszél, kinek az emlékei, jegyzetei olvashatók éppen. Márpedig Kadir lelkes lábjegyzetelő, egy Terry Pratchett veszett el benne.
Asztrológiáról és asztrológusokról kevés szó esik a könyvben, így magyarázatra szorul, miért ajánlom mégis asztrológia iránt érdeklődőknek. Nem, nem John Frawley-val értek egyet, aki szerint a legjobb asztrológia-tankönyvek azok, amelyekben szó sem esik asztrológiáról ;) nem is csak arról van szó, hogy akit az asztrológia érdekel, azt érdekelni szokta a mágia és a vallástörténet is, sőt nem is csak az asztrológiai mágiára gondolok, hanem arra, hogy amit az újkorig asztrológia néven ismertek, Egyiptomban született meg a hellenisztikus világ különféle csillagos hagyományainak és a görög filozófiának a találkozásából egy szűk kör tagjainak bábáskodásával, és ebből a körből kikerülve a görögök és rómaiak „ilyesmihez” való hozzáállásával és persze a Római Birodalom törvényeivel is szemben találta magát.
A mágia a görög-római világban nem csak a terület szakértőinek íródott, hanem minden érdeklődőnek, és nem állom meg, hogy hozzá ne szóljak azokhoz az olvasói véleményekhez, amelyeket magyar és angol oldalakon még azelőtt találtam, hogy a könyvet kézbe vehettem volna, és amelyek felróják a szerzőnek, hogy műve nem elég felhasználóbarát. Én meg birka vagyok, hogy erre reagálok, de ezt a renyhe hozzáállást több olyan asztrológus is bátorítja, mint Warnock, aki ma a klasszikus asztrológusok közt egyedül vállalja föl az asztrológiai mágia iránti érdeklődését, de közben valósággal lebeszéli hallgatóit arról, hogy kortárs kutatók könyveihez nyúljanak.
Fincher
azok közé a ritka rendezők közé tartozik akit a nézők, a kritikusok és
a szakma is elismer. Az ő filmjeit elmezi kronológikus sorrendben a
szerző. A filmek tanulmányozása konzevatív módszerrel történik, a
szereplők, a történet és a jelenetek sorba állításával. Ennek ellenére
Fincher egész mukásságára jellemző posztmodern vizsgálata az egész
dolgozatot végig kíséri.
"Van úgy, hogy nagyon készülünk a nyaralására. Olasz tengerpart, naptej, szalmakalap és gumimatrac. Sós víz, nagy meleg, finom fagyi, pizza, szűk utcák és terek, bella donna és miegyéb. Aztán a nagy napon beszállunk a Ferihegyen a repülőgépbe, s 1-2 órányi repülés után meg is érkezünk. Hollandiába. Szó sincs fagyiról, napsütésről meg pláne. A szél és az eső itt az úr, a tengerre pedig nem vágyunk. Viszont ki vonná kétségbe, hogy Hollandia legalább annyira jó hely, mint az olasz tengerpart?
