A város láthatatlan mintázata. Pécs városa mint az emlékezet helye
Minden város múltjában hordozza mítoszát, azt a potenciális erőforrást, amely segít túlélni mindenkori jelenvalóságának esetlegességét és többnyire élhetetlen – az egyre nyilvánvalóbban balkáni állapotokból következő – valóságából származó nyomorúságát. MILBACHER RÓBERT ÍRÁSA.
A múlt mítosza mint közösségi emlékezet aktiválódhat, amely olyan szemüveget varázsol a városlakó szemére, amely láthatatlanná teszi a húgyszagú, málló vakolatú utcácskák, pusztuló terecskék realitását, és valamiféle romantikus, mediterrán Árkádia-fílinggel ruházza fel a helyet, ahol élni kénytelen.
A Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara Kommunikáció Tanszékének munkatársai olyan könyvet publikáltak, amely egy Pécs városával kapcsolatos kutatási projekt eredményeit tartalmazza igen kiváló tanulmányok formájában. A kutatás elméleti alapvetése Pierre Nora híres „lieux de mémoire” („emlékezethelyek”, „emlékezet helyei”) fogalmára épül, amely lényegét tekintve olyan, a közösség tudatában élő és éppen az adott (itt: városi) közösséget közösségként megformáló elbeszéléseket veszi számba és elemzi, amelyek a Pécs múltjáról való beszéd szerves részei. Így a tanulmányok nem egyszerűen várostörténeti tematikájúak, hanem a város történeti (építészet-, irodalom- és kultúrtörténeti) elbeszéléseinek elemzéseit adják.
Szó van a néhány évet Pécsett töltő és azt Ovidiushoz hasonlatosan Tomiként vagyis száműzetésként megélő Kerényi Károly alakjáról (Havasréti József), vagy a nemrég elhunyt Rubin Szilárd Pécs környékén (szerintem Kővágószőlősön!?) játszódó krimijében kirajzolódó Pécs-képzetről (Keresztesi József), de alapos kultusztörténeti írás dolgozza föl a pécsi irodalmi élet nagy legendájának, Csorba Győzőnek az alakját is (Rauscher Edina). Két fontos tanulmány tárgyalja az egykor Pécsett megrendezett játékfilmszemle történetét (Labancz Eszter Szidónia), illetőleg Knoll István Diákváros (1967) című filmjének és a Városkrónikák (1970) Péccsel foglalkozó darabjának reprezentációs technikáját (Szijártó Zsolt), amely nyilván nem mentes a kor hatalmi-ideológia technológiájától.
Önálló fejezet foglalkozik a Pécset mint utópiát, vagyis a jövő emlékezetét tárgyazó elbeszélésekről: egyrészt V. Majerszky Róbert képeivel (Anghy András) kapcsolatban, másrészt pedig a „Magasház” történetével, illetve a hozzá kapcsolódó illúziókkal, elvárásokkal és nosztalgikus emlékezésekkel foglalkozó K. Horváth Zsolt által jegyzett írásban. Az utolsó fejezet Pécs köztéri építészeti emlékei közül választotta tárgyát, így a Pintér-kert története és a város életében betöltött szerepe (Farkas Krisztina), valamint a szocialista várostervezés gyöngyszemeként létrejött Szigeti városrész és az azt mintegy szimbolizáló Kígyós Sándor Kővirág szobra (Viczián Zsófia) kerül terítékre, legvégül pedig Pécs II. világháborús emlékművének hányattatott sorsáról értekezik Németh Boglárka.
A felsorolt témákból is kitűnik, hogy a könyv nem feltétlenül azokat a Pécshez közhelyszerűen kapcsolódó képzeteket elemzi, amelyek a nem pécsiek szemében a várost egyértelműen beazonosíthatóvá teszik, hanem híven a címben is kitett „láthatatlan” jelzőhöz, olyan „kis” vagy „kisebb” elbeszéléseket vizsgálnak, amelyek a kutatás intenciója szerint részben rejtetten, de máig ható szívóssággal meghatározzák a város szellemiségét. A tanulmányok végigolvasása után a magamfajta „gyüttment” részben visszaigazolást kap arra a Péccsel kapcsolatos ambivalens érzésére, amely a város kifelé mutatott harsány és részben álságos önképe, illetve a megélt mindennapok benyomása közötti összeegyeztethetetlenségből fakad.
Egyik oldalon ott van a lassan hatszázötven éves egyetem mítosza által reprezentált és egyfajta kulturális fellegvárként (római múlt, püspöki székhely azzal a szegény újratemetett /?/ Janusszal, a Jelenkor és most az EKF stb.), a Balkán és Európa közötti közvetítőként definiálódó öntudat. Másrészről ott a szocialista bányászváros minden nyomorúságos emlékét kikerülhetetlenül (hiszen kiválthatatlanul beleépültek a mai város életritmusába) hurcoló és a valóság kényszerítő erejével ható szürke panelrealitás.
Persze a norai elmélet szerint az emlékezet teszi a helyet lakhatóvá és sajáttá, csakhogy az emlékezet sohasem homogén: egymással versengő elbeszélések függvénye, illetőleg hatalmi technológiák eredménye. Hogy egy város emlékezete miként strukturálódik, hogy milyen domináns narratívák uralják, az nem feltétlenül áll összhangban a városlakók összességének múltérzékelésével. Pécsett az uránbányászat mítosza és a hozzá kapcsolódó nosztalgikus – így persze megszépítő – emlékezet legalább olyan fontos és domináns elbeszélés, mint az ókeresztény sírkamrák világörökséggé avatott látványossága. Sajátos paradoxon, hogy míg a bányász-emlékezet a mai napság is élő, így a valóságot strukturáló elbeszélésként messze nem került bele a város emlékezetkánonjába, addig a holt, muzeális emlék a város egyik védjegye lett. Beszédes az is, hogy míg általában az európai kulturális fővárosok saját ipari múltjuk újrahasznosításából alakították ki tárgyi-építészeti és szellemi arculatukat, addig a pécsi EKF legfeljebb a porcelángyártást és -gyárat próbálta (mindeddig sikertelenül) hasznosítani. A pécsi EKF-projekt legsúlyosabb következményét nem abban látom, hogy úgy, ahogy van, megbukott, hanem abban, hogy elszalasztott egy lehetőséget, amely ezt a minden kulturális önmítosza ellenére is ízig-vérig bányászvárost saját emlékezetének feldolgozásán keresztül revitalizálhatta volna.
A fentebb ismertetetthez hasonló tanulmánykötetek fontos szerepet játszhatnak egy város és lakói (ezúttal: Pécs) szellemi, virtuális térképének megrajzolásában, még akkor is, ha a diagnózis felállításában ki is merül funkciójuk. Reményeim szerint folyt. köv.
Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Pécs EKF 2010 gyűjtőlapon olvashatják.
Anekdota: Tiltott Ábrázolások Könyve. Titokzatos, enigmatikus cím. Mindemellett ismerős, hisz Géczi János 2008-as kötetének borítóján is ugyanez a jelzős szintagma szerepelt, ott az alcímbe került a műfaji meghatározás – Egy regény töredékei. Már a két mű így megmutatkozó kapcsolata is olyan kérdéseket vet fel, melyek a szövegek olvasása során tovább szaporodnak: Egy könyv-e a Tiltott Ábrázolások Könyve, vagy több van belőle? Milyen a viszony a másolat, az átírat, s az eredeti alkotás között? S létezik-e egyáltalán az eredeti, igazi ábrázolás?
Egyik mű sem igazodik teljes mértékben azokhoz az elvárásokhoz, amelyet a címében szereplő műfaji definíció automatikusan felkelt az olvasóban. Az Egy regény töredékei esetében sokkal inkább a töredékesség érvényesül, mint a regényszerűség hagyományos szerkezeti-poétikai ismertetőjegyei. A nyelv deszemiotizálását megkísérlő, neoavantgárd szövegfragmentumok, a Cholnoky-fivérek fivérek fiktív biográfiájának részletei, állatmesék, keleti történetek, útirajz-fejezetek laza együttese mögött csak halványan sejlik fel valamilyen, őket egy értelemre hozó narratíva képzete. A 2009-ben kiadott Anekdota sem egy rövid, csattanós, humoros elbeszélés, az alcím sokkal inkább arra utal, hogy a szöveg Prokopiosz bizánci történetetíró Justinianus és Theodora életéről írott, azonos nevet viselő munkáján alapszik. A könyv címe és alcíme egyaránt idézet tehát, úgy, hogy mindeközben egyikük jelentése felidézi a másikét, hisz az anekdota szó eredetileg „kiadatlant” vagy – ahogy latinra fordították – „titkos történetet” jelentett.
Ez a játék folytatódik a bizánci cselekményszálat bevezető kerettörténetben is, amelyből kiderül, hogy az elveszett kézirat toposzának megfelelően a régebbi szövegnek csak másolatát olvashatjuk. „Abban bízom, hogy a más által lapokra vetett, s egy másik ember keze nyomát viselő textus ugyanazt a históriát beszéli el” (6.) – hangzik a másoló ártatlannak tűnő óhaja. A császári pár történetének elbeszélésekor a szerző nem szakad el a Prokopiosz-féle krónika tartalmi elemeitől, annak cselekményvázát dúsítja fel, egészíti ki további, az atmoszférateremtéshez hozzájáruló részletekkel. Művében feltárul előttünk a bizánci udvar intrikákkal, botrányokkal, képmutatással teli világa, középpontjában két figurával, akik mérhetetlen gonoszságukban úgy magasodnak alattvalóik felé, ahogy mozaikportréik szépsége halványítja el a többi képét a San Vitale-székesegyházban. Olyan könyv ez tehát, melynek hősei nincsenek, csak antihősei: a boszorkányos erővel bíró, férfifaló, kegyetlen Theodora, és a furfangos, kapzsi, telhetetlen Justinianus, akiket valamilyen különös, ellentmondásos szerelmi viszony fűz egymáshoz. Az ismert történelmi személyek és események szerepeltetése ellenére a szöveg befogadását nem feltétlenül a hagyományos történelmi regény alakzata határozza meg: a császári pár bűntetteinek krónikájában a cselekményszövés fordulatossága helyett mindinkább az elbeszélés rafinált megalkotottságra terelődhet az olvasói figyelem. A krónikás könyvének elején egyfajta alternatív történetírásként mutatja be tevékenységét, célját abban jelöli ki, hogy „csupaszon és emléktelenítetten” (8.) tegye közzé a valódi, botrányos, zsarnokok által meghamisított eseményeket.
Rendkívül artisztikus, tetszetős alakzatokban és képekben bővelkedő nyelven számol be a bizánci történésekről, de épp ez a retorikusságot végletekig felfokozó nyelvhasználat teszi kétségessé azt, hogy „az igazság megalkotásának vágya” (8.) beteljesülhetett munkájában. Az események „csupasz” elbeszélését minduntalan a vádbeszéd meggyőző-hatáskeltő nyelvi stratégái vezérlik, a császárnő mágikus erejének leírása erőteljes hiperbolákba torkollik: „Theodora (…) tudott vak szelet támasztani, és az orkánt végigkergette a városok utcáin (…) Ha akarta, a Nap elé tolt egy óriásserpenyőt”. (71.) A retorikai effektusok működése azonban attól válik igazán érdekessé, hogy nem korlátozható a vádbeszéd által kijelölt funkcióra, sőt visszahat ellene: a befogadót minduntalan elbizonytalanítja annak tapasztalata, hogy miközben a legelrettentőbb gonosztettekről olvas, nem tudja kivonni magát a megfogalmazás finom kimunkáltságának, vagy tisztán jóhangzásának gyönyörködtető hatása alól. Mindez azzal jár, hogy az elbeszélő saját történetéhez való viszonya is összetettebbnek bizonyul a kezdetben feltártaknál. Amennyiben a retorika – ahogy Barthes állítja – a szenvedély nyelvi kilengéseinek kordában tartása, kérdéses, hogy csupán a szenvedélyes gyűlölet fegyelmezett megnyilatkozásaként hatnak-e az ilyen mondatok: „Mandragóra burjánzotta a mellén, annak bozontos gyökere az asszonyi szívből táplálkozott” (71.) Az Anekdota tehát többek közt azt problematizálja, hogy milyen következményekkel jár az, ha szépen beszélünk a rosszról: a morális és esztétikai állásfoglalás össze nem illése keltette feszültség mindvégig áthatja olvasását. A könyv eme tétjének szolgál kicsinyítő tükréül a gonoszságot tündöklő szépségként megjelenítő ravennai mozaik.
A császári portrék emlegetése nem véletlen, a mozaik a szöveget behálózó önreflexiós trópushálózat központi eleme. Hisz a mozaik, mint ábrázolás, a történetírás, a nyelvileg meghatározott emlékezés metaforája: „a világ sok képe közül egyetlenegy kiválasztott jelenet alapján elkészített képet ajánlanak fel a jövőnek, s ezzel kényszerítik a jövendőt: amikor a múltra emlékezik, azt úgy képzelje el, ahogy a kép lehetővé teszi”. (110.) Az elbeszélő reflexiós megjegyzései minduntalan kétféle (ön)olvasási stratégia megmutatására futnak ki, mely legszemléletesebben szintén a mozaik-allegóriában bomlik ki: a császár elképzelése szerint az ő ábrázolása „egyértelmű, megmásíthatatlan és kiegészíthetetlen”, ezzel a behatárolt olvasásmóddal szemben a Theodora által megrendelt képek az olvasó produktív, kiegészítő, újrarendező tevékenységét igénylik, mert „Theodóra elbújik a részletek között, az egészről nincs mondanivalója”. (111.)
Az elbeszélés ilyesféle metafiktív alakzatai önmagukban meglehetősen ismerős, a posztmodern horizont felől nem sok újdonságértékkel rendelkező meglátásokat közvetítenek. Izgalmasan szövődnek azonban bele a történetmesélés szólamba: az Anekdota úgy olvastatja magát műalkotás és befogadó viszonyát boncolgató szövegként, hogy mindeközben sikeresen fenntartja egy távoli korban „mondatot mondat után róva ellenálló” (105.) krónikaíró erőfeszítéseinek illúzióját. Az önreflexió játékterét bővíti a korábbi Géczi-művek címének felbukkanása a könyv lapjain, mely nélkülözi például Esterházy hasonló gesztusainak (ön)iróniáját, inkább az életmű különböző darabjai közt húzódó határok felszámolását célozza meg. Az Egy regény töredékei kontextusában való olvasást támogatja a narrátori szituáció elbonyolítása is: a kerettörténet fényében eldönthetetlen, hogy ki(k)nek – Prokopiosznak, az ő nevét használó Romanosznak, a Cholnoky-fivéreknek, vagy épp életrajzírójuknak – tulajdoníthatóak a fiktív világán keretein belül az elbeszélői megnyilatkozások. Géczitől már megszokhattuk a szerzői névvel való játékot, nem véletlen hát, hogy az Anekdotában is felbukkanak olyan mellékszereplők, mint Ja-no, vagy Géc, bár „hogy maradt-e belőle egy betűnyi is, az kétséges, mint holmi vezetéknév végén a c, a z, avagy az i”. (76.)
Valóban, a szöveg befogadása során folyamatosan azzal szembesülünk, hogy ismétlés és idézés érzékelésének betűhöz, anyagi hordozóhoz kötött voltáról nem tudunk megfeledkezni. Gyakran eldönthetetlen, hogy ugyanaz a betűsor egyazon szereplő nevét jelöli-e, azonosítható-e a cselekmény egyik fordulata során feltűnő Theodosius a másikkal, s ez a folyamatos bizonytalanság arra irányíthatja rá a figyelmünket, hogy az értelmi összekapcsolás tevékenysége alapvetően materiális meghatározottságú. Még összetettebbé teszi az azonosságok és különbözőségek problémáját egy, mondhatni ellenkező irányba ható jellegzetessége a szövegszerveződésnek: a történetet olvasva azt tapasztaljuk, hogy más-más nevet viselő szereplők alakjához ugyanazokat a képzeteket kötjük, nevük eltérése ellenére majdhogynem fedi egymást az egyformán boszorkányos természetű Rosáról illetve Theodoráról kialakult képünk. Vajon „azért, mert a hús-vér nőknek azonos démon adja a lelkét” (113.)? A démon rendkívül változatos jelentéstartalmakat játékba hozó trópusa a szövegnek, alakítójává válik a metafiktív utalásrendszernek – mikor Justinianus megfogant, anyjánál „démon járt”, akinek „Theodora szerint Prokopios a neve” (64.) – , és az irodalmiság mibenléte körül forgó reflexióknak.
A mozaik szimbolikus tartalmakkal telített, szakrális, örök érvényű ábrázolás, mégis ott él benne egy démon, mely, ha akarja, értelmet nem hordozó, csak anyagiságukban létező kavicsokra szedi szét a képet: „Így került be minden templomba a démon képe.” (110). Az Anekdotában tehát a démon hatalmáról olvashatunk, amely azonban nem biztos, hogy az emberekben munkál: inkább az emberekről írott történetekben, mint anyagszerűségük és jelentésességük viszonyának rögzíthetetlensége, a többértelműségek szédítő játéka.
Géczi szépírói munkássága kapcsán gyakran emlegetik társtalanságát, elszigeteltségét a kortárs kánontól. Az Anekdota talán Krasznahorkai László írásaival, elsősorban a legutóbbi, Seiobo járt odalent című kötetével rokonítható: párhuzamot teremt köztük a bennük megmozgatott hatalmas kultúrtörténeti tudás, a távoli, idegen kultúrák bemutatásának szándéka, a műalkotás ontológiájának központi kérdéssé emelése, s nem utolsósorban a nyelvhasználat lenyűgöző megmunkáltsága. Krasznahorkai elbeszéléseinek sűrítettsége, feszessége után azonban kissé terjengősnek tűnik Géczi műve, mintha a szerző kevesebb arányérzékről tenne benne tanúbizonyságot. Az Anekdota mégis okos és élvezetes olvasmány, elgondolkodásra késztet, akár „az Hagia Sophia ragyogó mozaikképe”. (15.)
Gondolat, Budapest, 2009)
"Még nem tudjuk mi lesz belőle"
2010-04-12
Lieve Joris: A melankolikus forradalom könyv recenziójából részlet.
Debreceni Disputa, Király Péter
Utazónak, utazó írónak lenni egyfajta személyiséghasadásos állapot. Az utazó író egyszerre író, mégis szereplő: idegenként kell elmondania történetét, amelyről ő is tudja, hogy talán nem jól, és biztosan nem teljesen érti, hiszen személyes jelenléte dacára mindig is kívülálló marad. Lieve Joris esetében ez a megállapítás természetesen nem teljesen helytálló, hiszen a flamand írónő könyvének éppen az a sajátossága, ad második olvasatot, hogy a kívülálló ebben az esetben vendég: méghozzá annak a liberális elitnek a vendége, amely a rendszerváltás huszadik évfordulójára kiírta magát a magyar politikából. Habár az írónő kötetének magyar megjelentetésére ez az évforduló adott alkalmat, a mai magyar olvasó valószínűleg nem a rendszerváltás, hanem elsősorban a magyar liberalizmus empátiával teli, ugyanakkor a mű utolsó harmadához közelítve egyre kritikusabb krónikájaként olvassa.
Ez természetesen nem jelenti, hogy nem kapunk képet a rendszerváltás fontos eseményeiről, azonban utazási regényként nem csupán az író, de a kötet is a szürke zónákban mozog: szereplői név szerint említett politikusok, írók és kevésbé ismert kisemberek; vezérfonala hol történeti vázlat, hol személyesebb, regényes cselekményszál; a narrátor hol távolságtartóbb megfigyelő, hol az események aktív részese. Magát a műfajt is nehezen lehet meghatározni, hiszen a történeti hátteret bemutató szövegrészek gyors átmenettel olvadnak egybe egy-egy riportjellegű vagy éppen szociologikus nézőpontú epizóddal, miközben mind maga a narrátor, mind a megismert személyiségek alakítói és megfigyelői is az eseményeknek. A történeti események és a személyesebb jellegű anekdoták, novellisztikus részletek mellett azonban végig megtalálható az idegenbe szakadt utazó kísérlete, hogy a benyomások összességét egyetlen megfogható, szinte lírai eszközökkel átadható fogalomba sűrítse, ahogy azt a találó címadás is jelzi.
A végeredmény egy olvasmányos személyes történelem, amelyn nem csupán Lieve Joris, de az olvasó számára is utazás, ha nem is térben, de időben. Ennek az időutazásnak az eredményeképpen pedig különös kapocs alakul ki az írás és az olvasó között: olybá tűnik, hogy 1989-1990 Magyarországának idegensége és ismerőssége szinte azonos látásmóddal ruházza fel a két eltérő utazót - ahogy a kulturális, földrajzi és az időbeli távolság ugyanazokat a problémákat világítja meg a bonyolult történelmi helyzetből.
Noha az idézett esőjelenet meglehetősen groteszk, más, ennék sokkal harsányabb humor jellemzi az arab-svéd fiatalember regényét. A szerző a fülszöveg szerint "tunéziai bevándorló apa és svéd anya gyermekeként született 1978-ban." Íme, adott a globalizációs, alapjáraton erősen giccses életrajz, és a szerző él is vele, hiszen a regény - már a névadásokban is megfoghatóan - bevallottan autobiografikus ihletésű. De nem szentimentálisan, nem köldöknéző politikai korrektséggel, hanem szerfölött vérbő humorral, már-már karneválisan harsány eszközökkel peregnek az események. Apa-fiú történet ez is, harc a saját érvényesülése és a családja érdekében amolyan svéd "tamásbátyává" lett fényképész apa, Abbasz és a fiú (a regényíró) Jonas között. A kiindulópont szerint Jonas e-mailben kap egy ajánlatot Tunéziából egy bizonyos Kabirtól, aki a levél szerint apja, Abbasz gyermekkori jó barátja volt, hogy írnák meg együtt Abbasz élettörténetét, aki a fikció szerint immár világhírű fényképész, és aki "az utóbbi években körbeturnézta a földet fényképezőgépével, amit politikai fegyverként használt. New York-i luxus penthouse lakásába kvártélyozta be magát, könyvespolcait ellepi az intellektuális kortárs irodalom, és az idejét olyan globális világreformerekkel tölti, mint a dalai láma vagy Bob Geldolf."
Az olvasó már itt, azaz a regény első lapján gyanút fog, hogy talán mégsem egészen igazak Kabir levélbeli állításai, hiszen Abbasz karrierje túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, vagyis netán kamu az egész. A kötet ettől fogva három elbeszélői síkon bonyolódik, Kabir emlékezéseihez Jonas apjáról szóló regénye kapcsolódik, melyet folyton korrigálnak Kabir levelei, aki megkapja a kézirat készülő fejezeteit. Minden arra vall, hogy Jonas Hassen Khemiri kissé túllihegi a narrációt, túlsózza a történetet. Ám a regény ennek ellenére szórakoztató és fölöttébb meggondolandó olvasmány. Hiszen olyan alapkérdésekről esik szó többek közt, hogy kinek van igaza: annak-e, aki megtagadja úgymond származását, múltját, anyakultúráját, és minden erővel asszimilálódni akar - ez lenne az apa útja -, vagy annak - és ez Jonas, a fiú választása -, aki szembeszáll a befogadó társadalom rasszizmusával, és megalapítja a "Mindhalálig Jöttment" mozgalmat, annak jegében, hogy a bevándorlónak vállalnia kell régi identitását és nem szabad lefeküdnie a látszólag nyitott, ám valójában elutasító és csak álszenten befogadó svéd társadalomnak.
Az önmegszólító elbeszélésben a főhős, azaz Jonas, azaz nagyjából a szerző, Jonas Hassen Kheimiri a vége felé kissé megbékél: "Megfeszülsz, hogy megértsd apu tetteit, megvéded aput az örökös lelki tusáidban, azt mondod, apunak tényleg nehéz dolga volt (...) és mindenkit megértesz ebben a szaros életben, megérted az idióta jöttmenteket, akik megszokásból panaszkodnak Svédországra, és megérted az arabokat, akik gyűlölik a perzsákat, mert azok folyton túl akarnak tenni a többi jöttmenten (kivéve, amikor arról van szó, hogy ki használt már ki a jöttmentkvótát), és megérted a perzsákat, akik gyűlölik az arabokat, a sok múltbéli hűhóért, és megérted a szerbeket, akik (...)", hely hiányában nem idézem tovább e nagymonológot. De a megértés helyére a végén a gyűlölet lép, "mert azért mégis a gyűlölet hajt minket előre" (...) "és akkor búcsút mondasz a megértésnek, üdvözlöd a gyűlöletet, és elkezded magad szégyellni, amikor valaki atyádról érdeklődik".
Itt ördögi körben forgunk, amelyből látszólag nincs kiszállás. Mégis adódik egy, ez pedig a nyelv, minden író - és talán "jöttment" - utolsó menedéke. És éppen ez adja a kötet igazi értékét, amelyet ragyogóan közvetít Papolczy Péter virtuóz fordítása: "Csak apunak van saját nyelve, csak apu beszél khemiriül. Egy nyelv, ami minden nyelv keveréke, egy mindentbele nyelv, ami tele van jelentéseltolódásokkal és igen alkalmi szóösszetételekkel (...) egy nyelv, amiben keverednek az arab szitkok, a spanyol kérdőszavak, a francia szerelmi vallomások, az angol fotós idézetek és a svéd szóviccek." Egy nyakatekert nyelv, éppen ennek a regénynek semmivel sem összehasonlítható nyelve, a "jöttment" megszólalás adekvát közege. A paródia szólama.
Volt időszak Magyarországon, amikor még a parlagi (néhol homokinak nevezett) viperáknak is „magyarosítaniuk” kellett, hiszen eredetileg rákosinak hívták ugyan őket, ám volt egy bölcs vezérünk, akit pont ugyanígy hívtak. Mielőtt a számtalan viperaféle és Rákosi elvtárs között eltévednénk, megkérdeztük Kozma István történészt és Farkas Tamás nyelvészt (akik egyébként a viperák névváltoztatására is felhívták a figyelmünket), hogy mennyire volt jellemző a névmagyarosítás Magyarországon.
Magyarországon 350-400 ezer család életét érintették a 19-20. századi családnév-változtatások – mondták a szakértők, akik interdiszciplináris kutatócsoportot hoztak létre az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, több tudományterület bevonásával a névváltoztatások tanulmányozására. (Az alapításban részt vett még Juhász Dezső és N. Fodor János is 2004-ben, és a kutatócsoport a Magyar Nyelvtudományi Társasággal is együttműködik.) A 350-400 ezres adat szerepel abban a 2009 végén megjelent tanulmánykötetben is, amelyet Farkas és Kozma szerkesztett, és ami A családnév-változtatások történetei időben, térben, társadalomban címet viseli. A kötet egy olyan konferencia anyagát tartalmazza, amelyen a legkülönbözőbb tudományágak – történelem, nyelvészet, szociológia, kultúrantropológia, irodalomtudomány – képviselői a korábban tiltott, illetve elhanyagolt területen, a családnév-változtatások kutatásában elért eredményeikről számoltak be.
A névváltoztatások gyakorisága természetesen időben erősen hullámzik – magyarázta Kozma István. Több szakaszban zajlott ez a folyamat, a XIX. század elején kezdődött, de a kiegyezés (1867) után, különösen az 1880-as években gyorsult fel a névmagyarosítás – merthogy a változások fő iránya mindig is a „magyarosabb” nevek felvétele volt.
Romantikus névadás
A XIX. század elején a romantikus névadás dívott Farkas Tamás szerint, amikor többek közt Jókai regényei is megihlették a magyarosítókat: e korszak termékei a Tollhoni, a Koszorúfi, a Szerelemhegyi vagy éppen a Szentirmay nevek. Ez utóbbi egyébként organikus, természetes úton három okból sem keletkezhetett: először is kellett volna lennie egy Szent Irma nevű személynek, ilyen azonban nem volt. Aztán léteznie kellett volna egy ilyen szentnek ajánlott templomnak, és így a templomról elnevezhettek volna egy Szentirma nevű települést. Természetesen ezek sem történhettek meg, így a Szentirmay név természetesen nem jöhetett volna létre, ha Jókai nem írja meg műveit, ahol Szentirmay Rudolf mellett Kárpáthy Zoltán is feltűnik. Az utóbbi egész névbokrok „ősévé” válik, innen is ered ugyanis Kárpáti, Kárpáthi, Kárpáthy neveink nagy része is.
A szlávlélek kvintesszenciája
2010-02-16
Kerekes Tamás recenziójából olvashatnak részletet, a linkekre kattintva vagy a gondolatkiado.blog.hu-n érhető el a teljes könyvkritkia.
Szorokin: Cukor-Kreml
A szlávlélek kvintesszenciája
2050-ben Gorbacsov felébred a hibernálásból.
Péterváron kimegy a Névai sugárútra és megdöbben, hogy milyen gyönyörű autók, csinos, jólöltözött nők és tömött kirakatok vannak. Elégedetten beül az első vendéglőbe. Lehajtja az első „szto gramm” jeges vodkát és elgyönyörködik az itallapban. Zakuszkák, tokhal, szarvasgomba, kvasz, borscs, Sztroganoff-bélszín, nyelvhal stb.
Nem tud uralkodni magán, s amikor jön a pincér , megkérdi, -Mondja, mióta van Önöknél ilyen árú -bőség?
-Hát a nagy háború befejezte óta.
-És győztünk?- kérdezi Gorbcsov.
-Természetesen.
-Akkor fizetek.
-104 dollár, 50 cent.
„2028-ban járunk ismét, Az opricsnyik egy napja világában, amelyről ezúttal teljes körképet kapunk. A Rettegett Iván-i rémuralmat a nemzeti giccsel egyesítő, "újjászületett" Oroszország már túl van a vörös és szürke "zavaros időkön". Most a Nagy Falat építi, mely elkeríti az országot a külső ellenségektől, főként a megvetett Nyugat szabadosságától. Közben az Uralkodó vezetésével a titkos rendőrség és az opricsnyikgárda kemény harcot vív a belső ellenség ellen. Szorokin bámulatos fantáziával és nyelvi leleménnyel festi elénk ennek a riasztó, a középkori cárizmus, a kommunizmus és a fasizmus egynémely borzalmait már újraegyesítő, de egyelőre még viszonylag szelíd - édeskés és giccses - diktatúrának egy-egy szeletét: a Nagy Fal építésének egy napját, a szexre kiéhezett Uralkodónő ábrándozását, egy kocsmát, ahol a "hóhérok" épp megvitatják a vesszőzés és a korbácsolás előnyeit és hátrányait, egy nyilvánosházat, melyben az állami opricsnyik urat kényeztetik a leányok, egy ellenzéki gúnyirat szerzőjének kegyetlen kihallgatását, egy ellenzéki összejövetelt, melynek tagjai kábítószer hatása alatt álmukban farkassá válva darabokra szaggatják az Uralkodót és hozzátartozóit - s végül megjelenik Komjaga, az első kötet főhőse is, miután Papát, az opricsnyikok vezetőjét letartóztatták. S ki tudja, mi következik, miután Oroszország újra felbolydult, mert elfogyott a gáz?” (A kiadó)
2068-ban a kínaiak által uralt Szibériában szlopáriumnak tűnik a jövő: az emberek élveszülő szövettel kitapétázott bunkerekben laknak , hiperaktív megvilágítással. Itt dolgoznak a tudósok, akik írók szervezetéből kékhájat állítanak elő, s iráni, zoroaszteri /a Földbaszók csoportja /törzsek segítségével a múltba röpítik azt, hogy megváltoztassa jövőt. A kísérleti telepen egy pulyka nehezebb, mint egy ember, maga Tolsztoj-4 is csak 112 centi. A kékháj rajta és a többi, klónozott írók nevét viselő mesterséges szörnyeken termelődik, akiket titkos módszerekkel épp e célra tenyésztenek. Ez a titokzatos anyag/ jégbe burkolva/ megőrzi hőmérsékletét, csak írókon képződik -a lélek mérnökein-.
Lieve Joris: Vissza Kongóba könyvéből írt kedves könyves bloggerünk, BridgeOlvas recenziót, ezt olvashatják alant vagy a linkre kattintva Bridge blogján.
Azokban az években minden flamand családban volt misszionárius nagybácsi. A hiányuk miatt érzett anyai fájdalom bőségesen megtérült, hiszen a család új világba csöppent: a szabadságra hazatérő misszionáriusok meséltek a drága fiú brousse-beli életéről, megjelentek a vasárnapi ebédlőasztalnál, mélyvörös borfoltok maradtak utánuk a damaszt asztalterítőn, és az egész házat belengő sűrű szivarfüst.
Lieve Joris ismert és elismert belga újságíró és útirajzok szerzője, akinek afrikai utazásairól számos könyve jelent meg. Ezek közül az első a sorban a Vissza Kongóba című kötet, amely Joris első kongói útjáról számol be, amelyre a nyolcvanas évek közepén került sor (a könyv 1987-ben jelent meg eredetiben). A fiatal újságírónő - részben legalábbis - családi okok miatt vágott bele a kalandba: nagybátyja 1923 és 1970 között misszionárius volt Kongóban (korábban Belga Kongó, az utazás idején Zaire, ma Kongói Demokratikus Köztársaság), és Joris szerette volna a saját szemével látni azokat a helyeket, ahol nagybátyja élete legjelentősebb részét töltötte, és megismerni azokat az embereket, akikről addig a bácsi történeteiből hallott.
Az utazás 1985 szeptemberében kezdődik: Joris a Fabiolaville nevű hajóval indul Antwerpenből, azon az útvonalon, amelyen a nagybátyja is mindig utazott annak idején. A hajón töltött két hét alatt meglehetősen érdekes szemszögből ismeri meg Zaire-t: útitársai javarészt olyan belgák, akik maguk is Zaire-ben élnek vagy rendszeresen ott dolgoznak (sokan jól meg is szedték magukat az Afrikában töltött évek során), és ömlik belőlük a gyarmatosító szöveg. Innen Joris a brousse-ban folytatja az útját (francia szó, jelentése vadon, szavanna, őserdő egyaránt lehet), és az élmény nagyjából ki is meríti a kulturális sokk fogalmát. Az író találkozik pár olyan emberrel, akik ismerték és szerették a nagybátyját, de arra is rá kell jönnie, hogy sok helybeli számára felfoghatatlan, hogy egy fiatal belga nő csak azért elutazzon Zaire-ba, hogy a nagybátyja életéről megtudjon dolgokat: sokan azt hiszik, Joris is misszionárius (vagy valami hasonló), és kérésekkel bombázzák, amiket aztán igen nehéz visszautasítani (ez később is számtalanszor megtörténik az utazás során).
Joris ezek után nagyobb városokba is eljut, igyekszik minél jobban megismerni a helyi életét, zaire-iekkel találkozni, de közeledését nem mindig fogadják szívesen, a többi európai meg nem győz rajta csodálkozni: mit akar itt ez a nő? (Ne felejtsük el, már 1985-öt írtunk az utazás idején! Csak 25 éve volt, de ez a hozzáállás... elképesztő.) Szerencsére "mama Lieve" - ahogy a brousse-ban hívták - igazán nyitott, sosem adja fel, és keresztül-kasul beutazva az országot próbál mindennel megismerkedni. Hihetetlen kalandokba keveredik, egyszer például alkalma nyílik látni, ahogy az - elméletileg - őt és csomagjait is szállító hajó elhúz mellette, máskor pedig börtönbe is kerül, még ha pár órára is.
A Vissza Kongóba egy igazén szuper útleírás és hiteles krónikája a zaire-i viszonyoknak a nyolcvanas években: ebben az időben még mindig Mobutu elnök volt hatalmon, egypártrendszerrel, zairizálással, saját káderekkel vezető beosztásokban, presztízs-beruházásokkal, az országban pedig hihetetlen viszonyokkal - el lehet képzelni. Vagyis nem tudom, hogy el lehet-e képzelni... Ez a könyv ugyanis épp azért keltette fel az érdeklődésemet, mert számomra Afrika mindig olyan megfoghatatlan, különös kontinens volt, annyira hihetetlen dolgok zajlottak ott. Az első Afrika-könyvet még általános iskolában olvastam (sokszor), ez a Matatuháton Afrikában című kötet volt, amit két magyar egyetemista írt a Közép-Afrikában tett utazásukról, és ami teljesen lenyűgözött. Nos, a Vissza Kongóba is valami hasonló: remekül van megírva, szerencsére Jorist nem fertőzi meg a gyarmatosító diskurzus, viszont azt sem leplezi, hogy milyen nehézségei voltak - főleg eleinte - a helyiek és a helyi viszonyok megértésével.
Egyébként Lieve Jorisnak nemrégiben jelent meg egy magyar vonatkozású könyve, A melankolikus forradalom, amelyet a rendszerváltásról írt, ugyanis 1989-90 között többször is járt Magyarországon. (Még egy ok, miért érdemes Jorist olvasni.) A könyvbe a Gondolat Kiadó blogján olvashattok bele.
Vlagyimir Szorokin: 23 000 könyvéről jelent meg recenzió az Index KönyvesBlogján, szakállas nő tollából. Ebből olvashatnak részletet alant, teljes terjedelmében pedig a linkre kattintva.
Míg a trilógia első két kötetében a szerzőnek sikerült szimpatikussá tennie, majd elmélyítenie ezt a szimpátiát az olvasó és a Testvériség között, a harmadik kötetben (azzal, hogy esélyt ad a kényszermunkára ítélt húsrobotok kezébe) megszületik az ellenpólus, és az író elkezd végre egy komplexebb képet láttatni. Elbizonytalanítja az olvasót atekintetben, hogy mi hordozza számára a valódi értéket: az utópisztikus tökéletesség, a teremtő Fény újjáéledése (akár nélküle is), vagy a trilógia folyamán eddig végig (jogosan és szemfelnyitóan) elidegenített emberiség történetének esetleges folytatása.
Mégis: mennyiben emberi történet ez? Ha idegenek (saját felsőbbrendűségük tudatában) ennyire hidegen beszélik el őt, és azt, ami vele az utóbbi bő száz évben történt, mennyire érezhetjük magunkénak ezt az embert? Az egyetlen esélye Szorokinnak arra, hogy átfordítsa ezt a gondosan megszervezett idegenkedést (azon túl, hogy fel-feladja a kék szemek átható tekintetét) abban rejlik, hogy idővel elér a világba, amit az olvasó is ismer. Ennek a világnak a nyelve által az addig sehová sem igazán tartozó olvasó végre közel férkőzhet, azonosulhat az ő életét élő, az ő problémáival küszködő húsrobotok sorsával. Ezen a ponton ugyanis már nem magában ismeri fel a húsrobotot, hanem a húsrobotban ismeri fel magát, az embert.
Benne voltunk a rádióban!
2010-02-10
Megkésve bár, de törve nem, hírt adunk a január 25-i Klub Rádióban, a Könyvklub műsorban elhangzott interjúról, amelyet Gerenday Bars Ágnes készített Boris János szerkesztő úrral, Vlagyimir Szorokin: 23 000 című könyvéről. Az alábbi linkre kattintva hallgatható meg az interjú.
A Kisgyermek című lapban jelent meg Franyó Miklós írása Kontra György: Ezerszer ember: gyermek! könyvéről. Ez olvasható alant.
Könyvajánló Franyó Istvántól
Az oroszlán is egy macska
Kontra György: Ezerszer ember: gyermek!
„Az oroszlán is egy macska, csak egy kicsit nagyobbacska", idézi Kontra a sok kiadást megért Hármas Kis Tükörből ezt a ta lán még ma is közismert rigmust. De csak azért idézi, hogy bebizonyítsa, mennyi minden bújik meg a méretbeli különbség mögött. Nem az oroszlán és a macska elemzése mondanivalójának lényege, ha nem a felnőtt és a gyermek különbözősége. Hogy a gyermek nem kicsinyített fel nőtt. Mások a gyermek testarányai, test magassága és testtömege nem egyenes arányban nő az életkorával, nagyobb az anyagcseréje, mint a felnőtté, ehhez képest relatíve is kisebb a légzőfelülete és a szíve, valamint a vére is kevesebb. Más a csontjaiban a szerves és szervetlen alkotórészek aránya, tehát a gyermekek más ként terhelhetők, mint a felnőttek, és a szabad — tiszta — levegőn végzett rend szeres (napi több órás!) mozgás az, ami nemcsak a csontvázuk és az izomzatuk, hanem a többi szervrendszer egészséges fejlődését is lehetővé teszi.
Kontra könyvében részletesen bemutatja, hogy a gyermekek intenzív anyagcseréjéhez mennyiségileg és minőségileg is más táplálék kell, mint a felnőtteknek. Relatíve több táplálék, kisebb gyomorba. Tehát többször kell enniük a gyerekeknek — és rendszeresen. Többet mozognak, ezért a több energiát tartalmazó étel számukra a kívánatos, Növekednek, így több építőanyagra, azaz fehérjedús (és nem hájnövelő zsíros és sok szénhidrátot tartalmazó) táplálékra van szükségük, ami ha ki- záróla 9 növényi eredetű, az nem teljes értékű. Ír a gyermekek hormonális és idegi szabályozó rendszerének fejlődéséről is, az ingerek fontosságáról, az érzékszervek egészségének jelentőségéről Külön fejezetet szentel a gyerekek alvásadósságáról Sürgős aludnivalóm van címmel.
És mindezt a hazai szépirodalomból — Adytól Móriczon át Weöres Sándorig - vett példákkal illusztrálja. Mondanivalóját tudományosan hiteles adatokkal támasztja alá, érvelése kristálytiszta és megcáfolhatatlan. Emellett olvasmányosan ír. Jó a stílusa és közérthetően adja elő mondanivalóját. Még a fiziológiában kevéssé járatosak is olyan ismeretekre tehetnek szert e könyvből, melyekhez csak sok utánajárással juthatnak. Kontra könyvének második, az elsőtől csak témájában különböző része a tulajdonságok öröklődésének leggyakoribb kérdéseivel foglalkozik: Kitől örökölte? Fiú vagy lány?, Az Idétlen gyermek, Nézd meg az anyját..., Művészalkat, tudástípus, A fakó leány és a pej legény, öröklés és nevelés, hogy csak néhány címet idézzünk. A stílus ugyanaz, mint az első részben, a tudományos igényesség, hitelesség és a közérthetőség ezeknek az írásoknak is fő jellemzője.
Pedig az öröklés vegyi titkosírása, az öröklődés mendeli törvényei vagy a nemi kromoszómák kombinálódása nincsenek olyan kézzelfogható közelségben senkihez, mint az első részben leírt gyermekek ruhája, iskolatáskája, étele, szemüvege, ágya stb. De ezeknek az öröklődéssel kapcsolatos írásoknak az elolvasása után mindenki számára világossá válik, hogy miért mondhatja — Petőfivel egybehangzóan — Kontra: „akik az előítéletek rabjai, azok szikrát vet fogam között a szó — megérdemlik az ostoba vagy a gonosz nevet, mert eredetétől fogva senki sem gonosz, de ne várjuk, hogy az öröklődés adományából eleve jó vagy okos legyen". Mert „minden olyan testi, lelki képességet nevelhetőnek kell tartanunk, amelyről a természettudomány be nem bizonyította, hogy nem az. ... ez azt jelenti, hogy a pedagógiai problémákat nem lehet átutalni az örökléstan területére." Ezért íródott a könyv összes fejezete, nemcsak a neveléssel hivatalból — hivatásból foglakozók számára, hanem mindenkinek, akiknek köze lehet a gyermekek egészséges fejlődéséhez.
(Kontra György: Ezerszer ember: gyermek! A gyermek egészséges fejlődése. Gondolat, Bp., 2009. 198p.)
Kultúra & Kritika recenzió Changeux: Az igazságkeresõ ember
2010-02-01
Visszhang a Kultúra & Kritikában, Jean-Pierre Changeux: Az igazságkeresõ ember könyvről mely 2008-ban jelent meg a Gondolat Kiadó gondozásában.
Bernáth László
Az igazságkeresõ tudomány
A modern természettudományok kialakulásuk óta kérdéses viszonyban vannak a filozófiával. Hol barátságos, hol pedig ellenséges volt a kapcsolata a két tudományterületnek – az utóbbi néhány évtizedben pedig úgy tûnik, hogy egy helyenként kifejezetten durva háborúskodás után, amelyet a pozitivizmus elõretörése fémjelzett, most ismét fegyverszünet állt be a filozófia és a természettudományok között. Sõt az interdiszciplinaritás, e bûvös szó zászlaja alatt mintha újra egy sokat ígérõ együttmunkálkodás kezdõdött volna meg. Ebbe az áramlatba illeszkedik Jean-Pierre Changeux könyve is, amely a Harvardon 1998-ban tartott elõadássorozat körülbelül egyharmadát foglalja magában. Az elõadássorozat filozófusoknak és irodalmároknak mutatta be a jó, a szép és az igaz régi, s mégsem unalmas problémáját a neurobiológia szemszögébõl. Az igazságkeresõ ember címû kötet „csak” ez utóbbi, az igazság témáját igyekszik a – humán mûveltséggel rendelkezõk számára némileg egzotikus – tudományág eredményeinek segítségével körbe járni.
A Collège de France professzora szakterületének egyik legelismertebb képviselõje, és ennek megfelelõen pontosan és jól strukturáltan adja elõ a neurobiológia jelenlegi álláspontját az emberi agy megismeréssel szorosabban összefüggõ jellemzõirõl. Egyértelmûen ez a precíz és átgondolt ismertetés a legfõbb erõssége a szövegnek; a legalacsonyabb, tisztán neurobiológiai szinttõl haladunk az agy specializálódott területeinek bonyolult kapcsolatrendszerén keresztül a megismerés általános sémája felé. Egy kicsit talán lelombozó, hogy – ha jobban megfigyeljük – mindenütt egyhangúan a darwinista természetes szelekció mintája köszön vissza. De nincs mit tenni, Changeux meggyõzõen érvel amellett, hogy ez az elméleti váz a kisméretû sejtek összetett világában ugyanúgy használható, mint a nagyobb és még komplexebb struktúrákban, akár a megismerés egészére vonatkoztatva is. Bár – és ez úgy vélem, szintén erény – folyamatosan hangsúlyozza, hogy sok megállapítása nem több egyszerû munkahipotézisnél, mivel messze van még a biológia attól, hogy mindezeket a feltételezéseket képes volna igazolni.
Már ebbõl a mozzanatból is következtethetünk arra, hogy Changeux nem csupán tudománya felfedezéseit akarja bemutatni, hanem a természettudományos munka ethoszát is. Mi sem áll távolabb tõle, mint a manapság divatos posztmodern pesszimizmus. Õ a tudományhoz továbbra is a felvilágosodástól örökölt optimizmussal áll hozzá. Azonban ez az optimizmus – hiába az eredmények részletes ismertetése – nem tud ránk átragadni. Nemcsak arról van szó, hogy az olvasó, amennyiben hozzá nem értõ, erõteljesen érezheti, mennyire idegen és ismeretlen számára ez a terület, s mennyire reménytelen az, hogy az egészet valaha is átlássa – hacsak nem kíván professzionális szinten foglalkozni ezzel a tudománnyal. Changeux hiába igyekszik közérthetõ lenni, gyakran belemegy olyan részletekbe, amelyet ilyen rövid terjedelemben – a célszerûen elhelyezett ábrák tömkelege ellenére – egyszerûen nem tud megvilágítani.
Mindez mellékes volna, ha a tudományos kutatás töretlen önbizalmát megfelelõ alapokra tudná helyezni az erre szánt utolsó két fejezetben. Azonban érveit nem fejti ki eléggé. Felhívja figyelmünket a tudományos eljárás történeti gyõzelmeire, a technikai haladásra, s arra, hogy a tudomány egy olyan közösségi munka, ami nemcsak hasznos a szó megszokott, gyakorlati értelmében, de hozzájárul ahhoz is, hogy a humanizmus társadalmat éltetõ eszmerendszerét táplálja. Igen, ezt mind megemlíti, de nem veszi észre, hogy a tudomány objektivitásával és társadalmi hatásaival összefüggõ kételyek – melyekre eléggé röviden akar válaszolni – sokkal mélyebben gyökereznek, minthogy ezzel érdemben válaszolni lehetne rájuk. Összességében elmondható, hogy Changeux valójában azokat a kérdéseket tudja magabiztosan kezelni, amelyek saját tudományágán belül kerülnek elõ, a speciálisan filozófiai problémákhoz ebben a könyvében már nem tud igazán hozzáférni.
Lehet, hogy ez túlzott elvárás Changeux elõadássorozatával szemben, aminek elõször is ez a könyv csak egy részlete, másodszor pedig azért, mert a szöveg elsõsorban az ismeretterjesztést tûzte ki céljául. Ezt a feladatot remekül meg is oldja, továbbá – hogy ne legyünk igazságtalanok – sok olyan elméletet felvet, melyek a megismeréssel kapcsolatban nemcsak természettudományos, hanem filozófiai szempontból is érdekesek lehetnek. Például felvázol egy olyan megismerés modellt, ahol az agy mint egy véletlen generátor mûködik, és az elmében azok a minták élnek tovább, amelyek a tapasztalattal összevetve alkalmasnak bizonyulnak a továbbélésre, sõt állítása szerint a szelekció már elõbb is megkezdõdik a nem tudatos szinten. Ha nem is egészen eredeti a gondolat, mindenképpen helyes útnak tûnik, hogy ezeket az elméleteket a neurobiológia igyekszik a maga eszközeivel ellenõrizni. Így azt mondhatjuk, hogy igenis megalapozott az igény, hogy a természettudományok érdemben hozzájáruljanak a filozófiai problémák megközelítéséhez.
Az olvasók összességében nemcsak új ismeretekkel gazdagodhatnak, hanem a szerzõ tolmácsolásában megízlelhetik azt a gondolkodásmódot is, amely összetartja azokat a tudományos közösségeket, amelyeknek társadalmi berendezkedésünk, valamint kultúránk megannyi elemét köszönhetjük.
Értékelés: 6/10
Jean-Pierre Changeux: Az igazságkeresõ ember. Gondolat Kiadó. 2008.
Ma nem égetünk boszorkányokat
2010-01-28
Az Ekultúra virtuális hasábjain jelent meg a mai napon recenzió, a Douwe Draaisma: Kizökkent elmék könyvről, amit az alábbi linkre kattintva olvashatnak teljes egészében:
Részlet a recenzióból, Makai Péter Kristóf tollából:
Bár az antipszichiátriai mozgalom igen hangosan mondja a magáét, hogy márpedig nincs is olyan, hogy elmezavar (pláne olyan, hogy elmebetegség), és hogy mindenki másképp látja a világot így is, úgy is, ezért nem kell egészséges és beteg elmékre osztani a világot, azért a mindennapi életünkben egyre-másra találkozunk olyan emberekkel, akik rendszerszerűen eltérnek egy elég jól körülhatárolható, normális emberi elmeműködéstől.
Legsúlyosabb esetben akár ön- és közveszélyesek is lehetnek, de az is előfordulhat, hogy pont nem tudják magukat ellátni, vagy akár egyszerűen csak annyi, hogy rögeszméik, extrém hangulatváltozásaik, vagy a társas életben való bizonytalanságaik miatt képtelenek beilleszkedni a társadalomba.
Ezek a kizökkent elmék sokáig ki voltak szolgáltatva a felettük ítélkezők kényének-kedvének, akik egy pillanatig sem riadtak vissza attól, hogy a gyógyulás reményében mindenféle csúfos tortúrának vessék alá a minden joguktól megfosztott pácienseket.
Ez így volt a pszichológia és a pszichiátria megjelenése előtt, de bizonyos mértékig ugyanúgy igaz a lélektan okleveles ördögűzői korszakára is. Mégis, nagyon nagy előrelépésnek tekinthetjük, hogy elkezdtük meglátni a léleknek azon mintáit, amelyek furcsán, másképpen fodrozódnak, mint legtöbbünknél. Azt, hogy ma nem égetünk boszorkányokat, hogy a hisztériát vagy a homoszexualitást nem tekintjük elmebetegségnek, vagy azt, hogy a hóbortos nagybácsinkon, aki egyfolytában elfelejti a saját nevét is, végre segíthetünk, olyan nőknek és férfiaknak köszönhetjük, akik fantáziát láttak a különleges elmékben, és a kizökkenteket tanulmányozták egész életükben.
Douwe Draaisma könyve pontosan róluk szól: olyan egykor praktizáló orvosokról és pszichológusokról, akik a nevüket adták egy általuk (vagy valaki más által) felfedezett lélektani sajátosságnak. Ahogy ma Alzheimer, Asperger vagy Parkinson nevét emlegetjük, mindig azokra a kicsit furcsa, esendő emberekre gondolunk, akiket ezeknek a szakembereknek a nevével ellátott betegség sújt. Pedig az orvosok legalább olyan érdekes személyiségek voltak maguk is, mint pácienseik, sőt, előfordul olyan eset is, hogy végül az egykor joviálisan hogy-van-Ketteskéző fehérköpenyes is a zárt osztályon köt ki.
A jég apokalipszist ígért
2010-01-28
A Litera - Az irodalomi portál oldalán jelent meg pár napja Nagy Bernadett tollából a Vlagyikmir Szorokin: 23000 könyvéről recenzió, amiből egy részletet alant, a teljes szöveget pedig a linkre kattintva olvashatják.
Vitathatatlan, hogy jelen kötet igazi tétje a trilógia befejezése (ha már zárása nincs), illetve zárása (ha már befejezése nincs). Ha emlékszünk A jég utolsó oldalaira, akkor ismerős lehet az eljárás. Azonban a 23000 első fejezete pontosan onnan folytatja a történetet, ahol Szorokin akkor letette a tollat. - Nagy Bernadett recenziója Szorokin 23000 című regényéről.
Míg a trilógia első két kötetében a szerzőnek sikerült szimpatikussá tennie, majd elmélyítenie ezt a szimpátiát az olvasó és a Testvériség között, a harmadik kötetben (azzal, hogy esélyt ad a kényszermunkára ítélt húsrobotok kezébe) megszületik az ellenpólus, és az író elkezd végre egy komplexebb képet láttatni. Elbizonytalanítja az olvasót atekintetben, hogy mi hordozza számára a valódi értéket: az utópisztikus tökéletesség, a teremtő Fény újjáéledése (akár nélküle is), vagy a trilógia folyamán eddig végig (jogosan és szemfelnyitóan) elidegenített emberiség történetének esetleges folytatása.
Mégis: mennyiben emberi történet ez? Ha idegenek (saját felsőbbrendűségük tudatában) ennyire hidegen beszélik el őt, és azt, ami vele az utóbbi bő száz évben történt, mennyire érezhetjük magunkénak ezt az embert? Az egyetlen esélye Szorokinnak arra, hogy átfordítsa ezt a gondosan megszervezett idegenkedést (azon túl, hogy fel-feladja a kék szemek átható tekintetét) abban rejlik, hogy idővel elér a világba, amit az olvasó is ismer. Ennek a világnak a nyelve által az addig sehová sem igazán tartozó olvasó végre közel férkőzhet, azonosulhat az ő életét élő, az ő problémáival küszködő húsrobotok sorsával. Ezen a ponton ugyanis már nem magában ismeri fel a húsrobotot, hanem a húsrobotban ismeri fel magát, az embert.
A történet ideje szerint egymás után állított kötetekben (Bro útja, A jég, 23000) emellett megfigyelhetjük, azt a következetesen egyre növekvő, és egyre ijesztőbb fanatizmust, melyben a Testvériség tagjai részesednek. Minél közelebb érnek céljukhoz (a 23000 fivér és nővér megleléséhez és velük „a végső Nagy Kör” megalkotásához), működésük annál jobban emlékeztet azokéra a totalitárius rendszerekére, melyek léte a leginkább alátámasztja a testvériség azon rögeszméjét, miszerint a húsrobotok világa, a Föld nem más, mint a Nagy Hiba, melyet ki kell küszöbölni, azaz el kell pusztítani.
A jég apokalipszist ígért, a 23000 beváltja?
Korall Társadalomtörténeti Folyóirat: A hírek útja a középkorban
2010-01-25
A Korall Társadalomtörténeti Folyóirat szerkesztősége nevében értesítem arról, hogy folyóiratunk 2009. évi 4. számában recenziót közlünk Láng Benedek tollából az Önök által megjelentetett, Novák Veronika: Hírek, hatalom, társadalom: információ-áramlás Párizsban a középkor végén c. kötetéről.
A recenzió hivatkozása: Láng Benedek: A hírek útja a középkorban. In: Korall, 2009. (10. évf.) 38. szám, 184–188. p.
Korall Társadalomtörténeti Folyóirat: A magyar kisebbségekről mindenkinek
2010-01-25
A Korall Társadalomtörténeti Folyóirat szerkesztősége nevében értesítem arról, hogy folyóiratunk 2009. évi 3. számában recenziót közlünk Varga-Kuna Bálint tollából az Önök által megjelentetett, Bárdi Nándor – Fedinec Csilla – Szarka László (szerk.): „Kisebbségi magyar közösségek a 20. században” c. könyvéről.
A recenzió hivatkozása: Varga-Kuna Bálint: A magyar kisebbségekről mindenkinek. In: Korall, 2009. (10. évf.) 37. szám, 133-135. p.
Lieve Joris Hollandiában élő belga-flamand írónő könyve "non-fiction utazási regény". A szerző a műfaj specialistája, számos hasonló, Közel-Keletről és Afrikáról írott művét - mint ahogy később ezt is - irodalmi elismerésekkel díjazták. A szóban forgó könyv a magyar rendszerváltás történetének talán legizgalmasabb időszakát, az 1989 nyarától 1990 tavaszáig eltelt egy évet mutatja be négy fejezeten, azaz az utazás négy szakaszán át. Az egyes szám első személyben íródott regény rendszeresen visszatérő szereplői a rendszerváltó értelmiség legendás alakjai, akik közül egyesek már meghaltak, vannak, kiknek neve egyszerűen a feledés homályába veszett, és olyanok is, akik épp az elmúlt években élték fel politikai tőkéjük maradék morzsáit. A mű - elviekben - a fent említett időszak történelmén kalauzolja végig az olvasót, egy külföldi írónő szemüvegén keresztül. Az "elviekben" azonban nem véletlenül került a mondatba: a regény számomra sokkal inkább azt mutatja be, hogy honnan indult a rendszerváltó értelmiség azon, magát kék, szabad madarakkal jelölő, talán jóval többre hivatott csoportja, akik 2009-2010-re a politikai elemzők szerint gyakorlatilag leradíroztak magukat a politikai palettáról.
Az írónő, akit Konrád György munkái csábítanak Magyarországra, illetve Budapestre, logikus módon az ellenzék Nyugattal kapcsolatot tartó részével, az SZDSZ-szel épít ki szoros kapcsolatokat, az ő prominens képviselőiket tudhatja hamarosan barátainak. Ennek következtében az ő nézeteik, az ő akcióik nyerik el a szerző szimpátiáját, ők képviselik a haladást, a világra való nyitottságot, míg a legnagyobb vetélytárs MDF a retrográd világképet, a hagyományokhoz való sokszor irracionális ragaszkodást és az önmagunkba fordulást. Némileg talán meglepő módon már a regényben is érezhető az a jelenség, amely az elmúlt évtized politikai életét oly elviselhetetlenné tette sok honfitársunk számára: az ellenfél demonizálása. Úgy látszik, ennek gyökerei nem 2002-ben vagy 1998-ban erednek, hanem mar a rendszerváltás során is megvoltak a rendszerváltó erőkben.
"Könyves blogokat olvasni és molyolni jó, meg kellemes meglepetések is érhetik az embert. Bridge írt egy rajongó bejegyzést a Montecore-ról, s én már akkor úgy döntöttem, felveszem a regényt az elolvasandók listájára. Amikor pedig a moly.hu-n keresztül felajánlotta a Gondolat Kiadó, hogy recenzálni lehet a kötetet, jelentkeztem rá. A svédországi élet, főleg bevándorló szempontból pár éve amúgy is érdekel, elvégre a családomból pont hogy hasonló cipőben járnak ott kint páran. Persze az ő helyzetük könnyebb, mint a regényben szereplőké, annyiban, hogy az állam hívta meg őket és egy szőke hajú nő például amíg meg nem szólal nem nagyon üt el az ott élőktől. Nem ez a helyzet Jonas Hassen Khemiri hőseivel, akik Tunéziából érkeznek Északra.
Jonas, a fiatal író, első regényének sikere után levelet kap rég nem látott apja egy gyerekkori barátjától, aki felajánlja, hogy írjanak együtt egy könyvet, amelyben megmutatják, hogy lett az árva tunéziai fiúból svédországi éveken át híres fotós.
Eleinte zavarosnak tűnt a fülszöveg, arról, hogy íródik egy másodlagos regény meg magától stb., kicsit talán túl részletes is, legalábbis több mindenről ír, mint ahogy én fent összefoglaltam. De igazából a könyv olvasása során teljesen egyértelművé válik a helyzet, a tipográfia jelzi, ha netán a stílusból nem jönnénk rá, hogy ki beszél, kinek az emlékei, jegyzetei olvashatók éppen. Márpedig Kadir lelkes lábjegyzetelő, egy Terry Pratchett veszett el benne.
Kezdetben Jonas meg se szólal, csupán Kadir válaszaiból derül ki, hogy a kommunikácó nem egyoldalú, ír ő a férfinak, kérdései, válaszai vannak, csak épp ezek nem tartoznak még szorosan a történethez, elvégre apja ifjúkoráról ő mit se tudhat, a regény első részében tehát sok szerepe nincs. Aztán amikor elérnek ahhoz a részhez a történetben, hogy Jonasnak is vannak már emlékei, egyre több tért kap a fiú beszámolója arról, hogy milyen volt felnőni egy vegyes házasságban, milyennek látta az apját és a tetteit. Kadir pedig közbe-közbe szól, hogy márpedig ő nem ezt vagy így hallotta Abbassztól korábban és javaslatokat tesz, hogy mit kéne kihagyni a történetből, esetleg másképp megfogalmazni, elvégre a cél az, hogy az apáról egy igaz és kedvező kép alakuljon ki. Kadir teljesen úgy viselkedik, mint egy lelkes amatőr, aki úgy képzeli, hogy nem is lehet olyan nehéz dolog megírni egy regényt, főleg ha ott van ő segítségnek és ellátja jó tanácsokkal, stilisztikai megjegyzésekkel Jonast. Na és, ha a fiúnak már megjelent egy könyve, az apját mégiscsak ő, legrégibb barátja ismeri igazán, ő volt a bizalmasa.
A teljes terjedelmében a fenti linkre kattintva olvasható K. Kabai Lóránt recenziója.
(k.kabai lóránt)
A rendszerváltozás huszadik évfordulója környékén jócskán felszaporodtak a témához szorosabban vagy lazábban kötődő publikációk, kiállítások és egyéb rendezvények. A könyvtermésből most egy „külső szemlélő” riportkötetét, a Holland Irodalmi Társaság által Henriette Roland Holst-díjjal jutalmazott A melankolikus forradalom című tényregényt (a szerző saját megfogalmazása szerint „nonfiction-regény”) vesszük szemügyre.
A Hollandiában élő flamand írónő 1989 nyarán utazott először — Konrád György műveinek hatására — hazánkba, s így lett második kelet-európai élménye Magyarország. Eme élmény meghatározó mivoltát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az ezt követő háromnegyed évben még háromszor látogatott ide, s így bár külső, mégis nagyon közeli megfigyelője lehetett a magyar rendszerváltozás eseményeinek. Szemléletmódja révén persze az otthonról hozott humanista-liberális elvek híveivel kerül elsősorban kapcsolatba (de nem kerülhető meg a nyelvismeret hiányosságának kérdése sem: „nekem, aki Nyugatról érkeztem, könnyebb volt kapcsolatba kerülnöm az SZDSZ-es körökkel, és […] sokáig tartott, amíg végül találtam egy MDF-est, aki nem csak magyarul beszélt” — fejtegeti Jeszenszky Gézának [285–286]), de ugyanolyan kíváncsian hallgatja meg minden oldal képviselőjét, sőt keresi a kapcsolatot, a párbeszéd lehetőségét a többi nagyobb párt aktívabb tagjaival.
Személyes hangvételű tudósításai előbb persze jellemzően nem a politikai események köré épülnek, bár szállásadói révén alapos betekintést nyer a korabeli magyar viszonyokba, közállapotokba és az uralkodó mentalitásba egyaránt. Részt vesz a Hősök terén Nagy Imre és társai felravatalozásán, de ekkor még sokkal inkább érdeklik az írók (ahogy ugyanekkor Mészöly Miklóst is: „A francia sajtó öt napon át ostromolt minket, mindenki csak a politikáról akart beszélni, elegem van!” — fakad ki szerzőnknek [22] egy írókonferencia közben); ezért inkább látogatja meg Konrád Györgyöt, keresi fel Eörsi Istvánt, vagy tesz többnapos utazást az Alföldön Mészöllyel. De a levegőben természetesen nagyon „benne van” a változás, így készülhet dokumentumfilm Nógrádban egy 1956-os gyilkosságról, melynek forgatásán Joris ugyancsak megjelenik Schiffer Pál rendező mellett, vagy így lehet szó Egerben az akkor még állami tulajdonú dohánygyár magánosítási terveiről.
Asztrológiáról és asztrológusokról kevés szó esik a könyvben, így magyarázatra szorul, miért ajánlom mégis asztrológia iránt érdeklődőknek. Nem, nem John Frawley-val értek egyet, aki szerint a legjobb asztrológia-tankönyvek azok, amelyekben szó sem esik asztrológiáról ;) nem is csak arról van szó, hogy akit az asztrológia érdekel, azt érdekelni szokta a mágia és a vallástörténet is, sőt nem is csak az asztrológiai mágiára gondolok, hanem arra, hogy amit az újkorig asztrológia néven ismertek, Egyiptomban született meg a hellenisztikus világ különféle csillagos hagyományainak és a görög filozófiának a találkozásából egy szűk kör tagjainak bábáskodásával, és ebből a körből kikerülve a görögök és rómaiak „ilyesmihez” való hozzáállásával és persze a Római Birodalom törvényeivel is szemben találta magát.
Ettől a vidéktől jóval keletebbre ütöttem tanyát, latinul csak az asztrológiai szövegek kedvéért kezdtem el tanulni, úgyhogy itt csak egy lelkes élménybeszámoló következik. Valószínű, hog egy szakértőnek nem az lesz a legfőbb kifogása, mint nekem, hogy nem, mondjuk, tíz évvel ezelőtt jelent meg a kötet magyarul, de a legkevesebb, amit ők is a szerző javára írhatnak, hogy olvasás közben szinte bele lehet a könyvbe költözni, így nagy kedvet csinál az embernek továbbolvasni a témában.
A mágia a görög-római világban nem csak a terület szakértőinek íródott, hanem minden érdeklődőnek, és nem állom meg, hogy hozzá ne szóljak azokhoz az olvasói véleményekhez, amelyeket magyar és angol oldalakon még azelőtt találtam, hogy a könyvet kézbe vehettem volna, és amelyek felróják a szerzőnek, hogy műve nem elég felhasználóbarát. Én meg birka vagyok, hogy erre reagálok, de ezt a renyhe hozzáállást több olyan asztrológus is bátorítja, mint Warnock, aki ma a klasszikus asztrológusok közt egyedül vállalja föl az asztrológiai mágia iránti érdeklődését, de közben valósággal lebeszéli hallgatóit arról, hogy kortárs kutatók könyveihez nyúljanak.
Fritz Graf, aki latin filológus és vallástörténész, több helyütt tanított is és egyáltalán nem úgy ír, mint akinek mindegy, érti-e az olvasó, miről van szó, sőt. Bárhol találhatunk olyasmit, amivel épp nem tudunk vagy akarunk mit kezdeni, és néhány könyvcímet és lefordítatlan görög mondatot (mellesleg jól elrejtve a végjegyzetekben) azért még elég könnyedén átugrik bárki. Azok jutnak erről eszembe, akik megszólnak bennünket, ha oda megyünk teázni, ahol valóban elérhetetlen árú teákat is kínálnak, jóllehet az elérhető árúakat meg ugyanannyiért kaphatjuk meg, mint ott, ahol a mikró csilingelését hallgatjuk és kisollóval szabadítjuk ki a süteményt a csomagolásából meg a penetráns hűtőszekrény-szagból – ami valahogy jobban zavar, mint amennyire az frusztrálhatna, hogy elérhetetlen dolgok kelletik magukat előttünk. Kedveseim, karmikus felelősségem tudatában kijelentem, hogy ez a könyv minden tudományos igényességével együtt sem nehezebben érthető, mint bármelyik ezoterikus érdeklődésűekre optimalizált mű, ellenben mentes a ködösítéstől és a mellébeszéléstől. És néhol tényleg határozottan szórakoztató.
Bevezetésként Graf bemutatja mindazt, az átoktáblácskákat, papiruszkönyveket, irodalmi forrásokat, amelyekből továbbélő hagyomány híján tájékozódhatunk, az eddigi kutatások történetét, majd szép lassan elkezdi becserkészni a mágust, kezdve a 'mágus' szó eredetével, és a mágia művelőit illető görög nevekkel, folytatva a görögök és rómaiak eltérő hozzáállásával a varázslóikhoz és azok különféle tevékenységeihez.Graf felhívja a figyelmet arra, hogy a kóborló káldeusok jóslásánál az újonnan megjelent asztrológia sokkal összetettebb dolog volt, tehát az igazi asztrológiát már nem nevezhetjük káldeus tudománynak, mint ma sokan teszik.
recenzió részlet - a recenzió teljes terjedelmében a fenti linkre kattintva olvasható
(Szeifert Natália)
"Érdekes, gondoltam, miközben belefogtam az olvasásba, hogy milyen furcsa világban is élünk ma: divat lett misztikus, megmagyarázhatatlan dolgokkal foglalkozni, elképzelt varázsvilágok hőseiből lesznek a sztárok, sőt, egész iparág épül a természetfelettire, és mindent (de mindent) el lehet adni, amire rá lehet írni vagy mondani, hogy ezoterikus. Az emberiséget talán sosem foglalkoztatták ennyire a láthatatlan, megfoghatatlan történések, ismeretlen erők, titokzatos események, mint a huszonegyedik század emberét. Különös, hogy éppen a megismerés, a mindenki számára hozzáférhető információk korában, a tudomány hétköznapivá válásának idején tud ez a téma ilyen széles rétegben érdeklődést kelteni.
A mágia a görög-római világban című könyv a Gondolat Kiadó Electa-sorozatának darabja (sorozatszerkesztő: Böröczki Tamás), amit az Ünnepek alatt volt szerencsém olvasni, és sietek leszögezni, hogy nem egy ezoterikus bestsellerről van szó. Tulajdonképpen egy összegző, tudományos munkát vehettem kézbe, tankönyv-szerű, átláthatóan tagolt szöveget, temérdek információval és bőséges jegyzettel."
A könyvesboltok polcai az ezotéria címszó alatt roskadoznak különféle mágiával, varázslásokkal, boszorkánysággal, jóslással foglalkozó könyvekkel. Nincs új a nap alatt – tartja a mondás, s mi sem bizonyítja jobban, mint Fritz Graf kötete, amely a görög-római mágia történetét vázolja. A kötet szerkezete nyolc, egymással összefüggő fejezetből épül fel, egyre jobban feltárva az antik mágia világát. Bár a cím a görög-római világot említ, több utalást és kapcsolódási pontot olvashatunk mezopotámiai, egyiptomi, és perzsa mágikus gyakorlatra is.
Az előszó a kötet célkitűzését tárgyalja: mivel óriási anyag áll rendelkezése - és messze nem dolgoztak fel mindent –, a mű ezért csupán bevezetést nyújthat a mágia történetébe. Az első fejezetben a források áttekintését és a kutatástörténet módszertanát olvashatjuk. Összefüggő munkák nem maradtak fent, különféle művek egyes részkérdéseket tárgyalnak, és azokat sem az utókor olvasóinak írták, így Graf szerint a vallástörténész nem tehet mást, „mint a hit és a rítus régészeként valamennyi számára elérhető töredéket tanulmányozza, és megpróbálja összefüggésbe hozni őket egymással.”
A kötet meghaladja a frazeri definíciót, amely a cselekvők szándéka, racionalitása és autonómiája alapján különbözteti meg a mágiát, a tudományt és a vallást. A mágia és a vallás egyaránt számol a természetfeletti erők létezésével, de míg mágus a saját akaratát akarja a természetfelettire rákényszeríteni, a vallásos ember aláveti magát a természetfeletti hatalomnak.
"Mátyás Győző ebben a munkájában a híres amerikai rendező David Fincher műveit elemzi.
Fincher
azok közé a ritka rendezők közé tartozik akit a nézők, a kritikusok és
a szakma is elismer. Az ő filmjeit elmezi kronológikus sorrendben a
szerző. A filmek tanulmányozása konzevatív módszerrel történik, a
szereplők, a történet és a jelenetek sorba állításával. Ennek ellenére
Fincher egész mukásságára jellemző posztmodern vizsgálata az egész
dolgozatot végig kíséri.
A szerző
felhasználja a művészetszociológiát, esztétikát és filozófiát és
társadalomtudományt is a munkájához. Az új filmtípus, mely a művész és
közönségfilm határmezsgyéjén mozog a kilencvenes évek végére alakult
ki, és az ezredforduló egyik legismertebb és legelismertebb rendezője
az új jelenségnek tökéletesen megfelelő filmeket készített."
"Van úgy, hogy nagyon készülünk a nyaralására. Olasz tengerpart, naptej, szalmakalap és gumimatrac. Sós víz, nagy meleg, finom fagyi, pizza, szűk utcák és terek, bella donna és miegyéb. Aztán a nagy napon beszállunk a Ferihegyen a repülőgépbe, s 1-2 órányi repülés után meg is érkezünk. Hollandiába. Szó sincs fagyiról, napsütésről meg pláne. A szél és az eső itt az úr, a tengerre pedig nem vágyunk. Viszont ki vonná kétségbe, hogy Hollandia legalább annyira jó hely, mint az olasz tengerpart?
Így voltam én is Juhász Júlia A tetthely beszél című könyvével, amely a Gondolat Kiadónál jelent meg. Aki nem ismeri a szerzőt, meg semmit a témában, itt beleolvashat. Nem ismervén én sem a szerzőt, sem a regény alanyát, s egyáltalán egyébként is mi ez az egész. Hiszen tetthelyről hát persze, hogy nekem is az a nyugatnémet célkereszt jut eszembe a hetvenes évekből, s persze, hogy Schimanski felügyelő, hogy elkapja a csirkefogók grabancát. Na tehát akkor valami magyar Schimanski felügyelővel lenne dolgunk? Továbbmegyek, Derrickkel! Sőt. Nem is Derrick, hanem a ma olyan divatos helyszínelők vetülnek papírra. Mert ma már a CSI meg az NCIS a sikk betüszó. Fehér köpenyes szakikat vártam tehát csúcstechnológiával körbebástyázva, de hiába.
Olaszország helyett tehát Hollandiát kaptam.
Mert elkezdtem olvasni a fülszöveget, s valami olyasmit gondoltam, amit itt olvastam. Tele leszünk itt lőpornyomokkal, kérem szépen."
"Nyalom mind a tíz ujjam e jó zsíros orosz könyv után. Sosem olvastam még Szorokintól semmit, még hallani sem hallottam róla ezelőtt, de figyelmem a japán és kínai írók mellett, most jelenleg az orosz kortársak felé fordult, így beiktattam, nem tudom hányadik könyvként a 23000-et.
Tudom, hogy egy trilógia harmadik része. Azt is tudom, hogy az író már ötvenen túl jár, de annyira fiatalos és lendületes, hogy azt hinném, a húszas éveit tapossa. Aztán, meg hirtelen azt gondolom, ez egy sokat megélt, olvasott ember. Annyira körmönfontan felépített világot teremt, múlttal a jelen mögött, fűszerezésnek ad egy kis csámcsogni valót az ideálokból, a kultúrából, a mitológiából, amiket éppen csak felfest pár ecsetvonással, számítva az olvasó műveltségére, mondván; hiszen tudod, miről beszélek? És az olvasó tudja. Nem éreztem, hogy túlságosan hiányzik az előző kettő, de mindenképpen szeretném kiolvasni azokat is, hisz úgy lesz kerek egész a mese.
Szeretem az iróniát, ami sohasem bántó, csak egy kicsit csipkelődő, kigúnyolván azt a világot, amiben felnőtt, de mégis magáénak érez. Ez az ember szereti Oroszországot, bármennyire is átlátja a korrupcióját, a visszásságát, akkor is úgy éreztem, hogy sosem mondana le róla. Érdekes volt figyelni önmagam, ahogy a Jég embereiért való szurkolásból átváltok a HÚS gomolygásának egyre jobban való féltésébe. Az emberekben megvan az akarat a messze múltból, hogy fejlődjenek, és akarjanak, és törtessenek, és azt gondolják, hogy a természet felett állnak. DE ezek vagyunk mi, ez az emberiség természete, ha nem ilyenek lennénk, már felfalt volna az evolúció. De mi szeretünk rohanni előle, és közben tönkre tenni azt, amiből létezni tudunk."
Legendás agyak
2010-01-06
A Moly.hu-val
közösen szervezett kezdeményesben szinte minden könyv elkelt és mindről
készül a recenzió, az első fecskék már be is érkeztek. Örömmel láttuk,
hogy milyen lelkesedéssel fogadta a közönség az akciót, terveink szerint a
következő félév újdonságaival is majd szervezünk ilyet. Elsőként cseritől a Douwe Draasima/Bérczes Tibor (ford.): Kizökkent elmék könyv recenziójából olvasható egy részlet alant, a recenzió teljes szövege a Gondolat Kiadó blogján található.
"Douwe Draaisma/Bérczes Tibor (ford.): Kizökkent elmék
(cseri)
Még
soha nem hallottam Phineas Gage-ről, a férfiről, akinek az agyát
vasútépítés közben egy óriási vasrúd fúrta át, s aki mindezek után maga
közölte az orvossal, hogy lenne egy számára egy kis munka. Gage
egyébként még tizenkét évet élt a balesete után, az agya pedig legenda
lett. Lombrosóról viszont hallottam már, ha jól emlékszem a Schindler
listája elején is Lombroso-fejek láthatók egy kirakatban, mert hogy a
náci propaganda is felhasználta az arcvonásairól felismerhető született
bűnözőről szóló elméletét. A sors iróniája, hogy az évtizedekkel
korábban meghalt Lombroso maga is zsidó volt... ez is hátborzongató,
meg az is, hogy Lombroso formalinban ázó saját feje ma is megtalálható
a torinói kriminológiai múzeumban. A magam részéről megnézni semmiképp
nem szeretném, elég sokkoló volt már a könyvben is."
Kontra György: Ezerszer ember: gyermek! / Szepes Erika recenziója az ÉS-ben
2010-01-04
SZEPES ERIKA
Egy módszer anatómiája
Élet és Irodalom, LIII. évfolyam 48. szám, 2009. november 27.
Kontra György: Ezerszer ember: gyermek! A szöveget gondozta Békési
Bernadett és Kontra Miklós, illusztrálta Karátson Gábor, az előszót írta Buda
Béla
Gondolat Kiadó, Budapest, 2009. 197 oldal, 1980 Ft
Kontra György könyve úgy szól hozzám, mintha saját hangját hallanám
valamelyik előadásán: olyan személyesen és szenvedélyesen - s olykor humorral -
ír, amiként előadott. Könyvének fejezetei is úgy épülnek egymásra, miként egy
előadás-sorozat részei: egyikből következik a másik, és jóllehet minden fejezet
önmagában is olvasható, érthető, élvezhető, teljes jelentését csak a
könyvfolyamat részeként kapja meg.
Kontra tanár úr orvos-antropológus volt, mindent tudott arról, miből épül az
ember teste. De ennél sokkal többet tudott: azt, hogy miből épül a lelke. És
főként azt tudta, hogy amiként minden szerv kifejletten avagy fejlődésének
kezdeti stádiumában már benne rejtőzik az újszülöttben, úgy annak a lehetősége,
milyen emberré válik - milyen mértékben adott ez már a magzati létben, majd a
születéskor, végül miképpen befolyásolják a szerzett tulajdonságok, a környező
világ, a társadalom - többesélyes. És Kontra Györgyöt ez a csírájában meglévő
lehetőség, a jellegzetességeit már jelző, de még nem körvonalazottan mutató
ember: a gyermek érdekelte leginkább, őérte írt, tanított, kutatott:
pontosan tudta - sok szociológusnál sokkal jobban -, hogy egy társadalom léte,
a mi életünk leginkább attól függ, miképpen indítjuk útjukra gyermekeinket.
Ehhez pedig meg kell ismernünk mindazokat a fejlődési stádiumokat, amelyeken
egy gyermek végigmegy.
Ennek a folyamatnak a bemutatását Kontra nem a zigótánál kezdi, ahol
ontogenezisünk elindul, hanem annál a kisgyermekkornál, amelyben már
gondolkodási képességgel áll szemben a gyermek a világgal (ez természetesen nem
akadálya annak, hogy a vonatkozó fejezetekben - Születéstől gyermekkorig;
Kölyök, kamasz, ifjú; Az öröklés titkos vegytana; Az élet menetrendje -valóban ne az ivarsejtektől a zigótán át a kialakult gyermekig jellemezze
az adott fejlődési fázisokat). De Kontra tanár urat az egész ember, az
egész gyermek egybenlátása érdekli: amikor már meg tud nyilatkozni,
kapcsolatot tud teremteni avagy éppen megszakítani, tehát amikor az értelme
már kinyílt, és lelke is van.
Egy orvosbiológusról, egy antropológusról azt mondani, hogy elsősorban a
lélek érdekli és nem a DNS meg az RNS - pedig ezekről is alapos elemzéseket,
magyarázatokat kapunk -, talán merészségnek tűnik. De menten nem válik azzá,
Kontra tanár úr nyomban igazol engem, amint a könyvet elkezdjük olvasni. A
fejezetek elején - gyakran közben is - rendre szépirodalmi részletek vannak,
annak mindennél tisztább megvilágítására, miről akar a tanár úr beszélni,
hiszen ő - Karácsony Sándor méltó tanítványa - tudja a legjobban, hogy a jó
írónál nincs jobb lélekbúvár. Móricz Zsigmond szemet párásító novellája, a Fillentő
azt a célt szolgálja a tanár úr gondolatmenetében, hogy rávilágítson: milyen
összetett egy gyermek tudata, milyen sokféleképpen válaszolhat környezete
kihívásaira: ha megszépíti, akkor nem hazudik, hanem mesél - mesébe menekíti
magát az őt folytonosan bántó világ elől. Hogy miként alakul ki egy gyermekben
a mesébe menekülés vágya, annak testi alapjait, szociális feltételeit vizsgálja
Kontra. Nagy statisztikai apparátussal bizonyítja, mennyiben függ a testi
fejlődés a szociális adottságoktól (Szegény gyerek - gazdag gyerek,
22. o.) , mennyire eltérőek az elvárásai a gyermek fizikai kondícióját illetően
az alacsonyan iskolázott embereknek (Mikszáth: A rossz matéria), mint
a műveltebb rétegek esetében kialakult tudatos táplálkozási, alvási,
mozgásbeli, levegőzési szokások; ezek egyensúlyának megteremtése, a helyes
életmódra nevelt gyermek személyiségének alakulása. A szülői szeretet
mártírjai című fejezethez Mikszáth Szent Péter esernyője című
regényéből merít példát a Szliminszkyék agyonkényeztetett, felnőtten is
gyermekként kezelt Wladin fiának bemutatásával.
A levegő és a mozgás szükségszerűségét József Attila-idézet vezeti be:
„Harminchat fokos lázban égek mindig", és egy Tersánszky Józsi Jenő
novellával vezeti végig a légzés-levegő élet-meghatározó jelentőségét. A levegő
és mozgás nélkül nevelt sápadt Piroska Medve doktor receptjére jár fát vágni,
hogy a jó levegőn végzett mozgás jó étvágyat csináljon, a több és változatos
ételből több vas kerüljön a szervezetébe, ami a hemoglobin, a vérfesték anyaga,
ezért lesz száz nyírfa kivágása után pirospozsgás a serdülő lány (Mikszáth: Különös
házasságából vett példa). Magyartanárokat megszégyenítő biztonsággal képes
választani megfelelő irodalmi példát a legújabb tudomány eredményeit ismertető
tételekhez (hogy ezek a mai tudományos eredményeknél korábbi státusokat
tükröznek, nem Kontra elmaradottsága a tudománytól, mert a könyv fejezeteit a
szerző 1974-ben zárta le, de a fejezetek továbbra is minden lényeges szempontból
igazak): az óriási műveltség Kontránál nem öncél, hanem egy saját maga által
kidolgozott módszer alapköve. A módszer ily módon egyesíti a humán és reál
tudományokat: elénk állítja egy homo universalis követendő, ha ilyen
fokon el nem is érhető ideálját. A módszernek ez a tárgyi része. A
módszer megvalósításának célja, a primum movens a gyermek iránti
mondhatatlanul nagy szeretet és empátia minden rezdülésével szemben. Ennek is
kitűzendő célnak kellene lennie; akiket Kontra tanár úr tanított, azoknak
felállította a mércét, megadta a példát, s mindazok, akik átérezték, mekkora
személyiség irányítja őket, úgy, hogy nem irányít, hanem példát ad, meg is
próbálják követni.
Amiként - és ez sem elhanyagolható - követendő a tanár úr írásmódja is: az
egyszerű, mindenki által érthető nyelv, amit nem terhel sehol szakmai zsargon,
sem az idegen nyelv tudásának fitogtatása, s amelyben a súlyos szakmai tételek
mellett mindig ott bujkál a humor, a derű, amely csak az önmagukkal
egyensúlyban lévő emberek sajátja, s ami letehetetlenné teszi ezt a
szakkönyvet. Szakkönyv? Dehogy. Emberi olvasmány.
A módszer anatómiája - egy személyiség anatómiája. Kontra Györgyé -
egyszeri és megismételhetetlen.
Kerekes Tamás tollából olvashatunk számtalan oldalon Douwe Draaisma: Kizökkent elmék könyvről
recenziót, ajánlót. Örömmel osztjuk meg ezeket a linkekeket, amikre kattitnva olvashatók az ismertetők.
Kerekes Tamás tollából olvashatunk
számtalan oldalon Fritz Graf: A mágia a görög-római világban könyvről
recenziót, ajánlót. Örömmel osztjuk meg ezeket a linkekeket Drága
Olvasóinkkal, amikre kattitnva olvashatók az ismertetők.
"Tévedésből
vettem kezembe a könyvet, első ránézésre „családnév-változások"-at
olvastam változtatások helyett. Nem oly nagy különbség, de mégis. Aztán
amint beleolvastam a könyvbe, találtam utalást, hogy nemcsak én, de
bizony a hatalom is néha „elolvas" - 1922 után a magyarul
anyakönyvezett neveket csehszlovákosították. Bizony nagy különbség, ha
valaki szabad akaratából megváltoztatja a nevét - avagy megváltozik az
állam akaratából a neve.
A könyv jó.
Igazából azt mondanám, hogy öszvér a szó pozitív értelmében - már ha
úgy gondoljuk, hogy az öszvér a lónak és a szamárnak a legpraktikusabb
tulajdonságait ötvözi. De alapvetően azért nem nevezem öszvérnek, mert
ha a szakmabelieket lónak (telivérnek) gondolom és bennünket,
laikusokat (nem szamárnak) kedves, jószándékú csacsinak - akkor én csak
a csacsik nevében nyilatkozhatok. Én nem vagyok szakmabeli. Én laikus
vagyok.
Nagyon tetszik a könyv
szerkezete. Az első fejezetnek mondható rész általános elvi kérdésekkel
igen közérthetően foglalkozik (én csak elismeréssel néztem a
hivatkozott irodalom mennyiségét - ez legyen a szakmabeliek csemegéje).
Igen tetszett a névváltozások rendszerezésére tett kísérlet, például
még sohasem gondolkodtam el, miért lett Sziddhartából Buddha, s arról
se hallottam még, hogy Jáva szigetén hogy változik meg a házasulandók
neve."
"Az
ogre többrétegű, magyarázza Shrek, olyan, mint a vöröshagyma. A
kizökkent elmék is több réteg, az agykutatás rétegei: betegségek,
betegek, kutatók, orvosok.
Hihetetlen
az a fejlődés, amely a gyógyászatban is végbement a betegségek
rendszerezése, egy-egy betegség tüneteinek megfigyelése, a testi, lelki
elváltozások feltérképezése és ezek összekapcsolása, ok és okozati
viszony feltárása terén.
A fonal,
amire fel vannak tűzve a történeket, olyan betegségek, amelyek az
elnevezésüket egy-egy orvosról kapták: Alzheimer-kór, Parkinson-kór
stb. Még gondolunk arra, hogy Parkinson ember volt, akár Alzheimer -
hús-vér ember. De már ritkábban mondjuk , hogy Alzheimer-kór, inkább
csak annyi Alzheimer. Akár azt mondjuk Alzheimer-kór vagy csak röviden
Alzheimer - a személyből köznév - azaz a betegség neve - lett.
Nyelvészetileg ez eponíma, azaz tulajdonnévből köznévvé válás. Sok
ilyen eponíma van (nemcsak betegséget, de például testrészt, operációt
stb-t jelent, és nemcsak az orvostudományban, de més területeken is
jelen van) - 2006 júliusában 7626 orvosi szerepelt a www.whonamedit.com
honlapján.'
"Kinek
beszél? A hozzáértő nyomozónak. És a könyv kihez „beszél"? Ha az ember
kezébe veszi, a hátlapon levő részletet és rövid ismertetőt elolvassa -
rögtön megtudja. De mivel nincs kézben a könyv, hát így nekem illik
elmondani.
Tulajdonképpen ez egy
egyszerű könyv: kinézetre, tartalomra. Nem szól híres emberekről, nagy
port kavart eseményekről, stílusa közérthető. Egy régebbi színdarab
címe jut eszembe: Történelem alulnézetből. Egy férfi történetei, aki
2009-ben 88 éves volt. Ha utánaszámolunk: az I. világháború után
született, fiatalember a II. világháború idején volt, átélte 56-ot. A
történetek gyerekkorától kezdődnek és 1961-es évben játszódik a majdnem
utolsó történet. Hogy el ne felejtsem mondani, rendőr alezredesként
ment nyugdíjba, s a könyv alcíme (Fejezetek egy boldog nyomozó
életéből) egyértelművé teszi, egy elégedett emberrel van dolgunk."
Szorokin egyik
legnagyobb húzása, hogy ezt az öncélú és intoleráns gondolatrendszert immár e
harmadik kötetben is szimpatikussá képes tenni, illetve akként megtartani még a
leggyomorforgatóbb jelenetek közepette is. Nagyon ravasz módon húzza be az
embert abba a csőbe, amelyben a fény elvakít, a fentebbi felvázolt mítosz
elhitetheti egyszerű olvasójával, hogy valóban csupán apró porszem, a teremtés
leggyalázatosabb tévedése, ami soha nem lesz képes teljességében be- és
átlátni a felsőbb hatalmak érdekeit, cselekedeteit, de feltétlenül elismeri
ehhez való jogukat.
Köszönjük
a lelkes ismertetőt és örülünk, hogy tetszett a könyv. Az utolsó sorban
feltett kérdésre nincs még válaszunk, de ígérjük, hogy elsők között
fogjuk tájékoztatni a kedves bloggerinát a következő Khemiri könyv érkezéséről.
Fik Meijer: Gladiátorok/Könyvismertetés a Tollal.hu-n
2009-11-20
A Tollal.hu - közélet&kultúra internetes portálon olvasható, Fik Meijer Gladiátorok - nyilvános szórakozás a Colosseumban címmel, a Gladiátorokról könyvismertető. A szöveg az alábbi linkre kattintva olvasható:
Szorokin: Cukor-Kreml / Könyvismertetés a Magyar Narancsban
2009-07-01
A Magyar Narancs 2009/24. számában (június 11.) olvasható K. Kabai Lóránt írása Vlagyimir Szorokin nemrégiben megjelent regényéről, a Cukor-Kremlről. A szöveg az alábbi linkre kattintva olvasható:
A Magyar Narancs XXI. évfolyam 22. számában jelent meg Dékei Kriszta írása Jaap Scholten Jó itt nekem?! című kötetéről. A szöveg az alábbi linkre kattintva olvasható:
Bernlef: Agyrémek / litera.hu és Magyar Narancs recenziók
2009-06-10
A Magyar Narancs honlapján is megtalálható Bán Zoltán András kritikája Bernlef, illetve Bordewijk regényeiről (XXI. évfolyam 22. szám). A teljes szöveg itt olvasható:
A litera.hu portálon olvasható Horváth Gergő recenziója Bernlef nemrégiben megjelent, Agyrémek című regényéről. Részlet a szövegből:
"A Gondolat Kiadó Akcentusok névre keresztelt sorozata, amely a flamand-holland irodalom, nálunk eddig legfeljebb hírből ismert remekműveit teszi hozzáférhetővé, minden dicséretet maximálisan megérdemel. A sorozatról eddig rosszat nem tudtunk írni, igazán értékes szövegekkel ajándékozta meg a magyar olvasókat, és ezért is kár, hogy talán nem kapott eddig kellő publicitást... Bernlef könyve elsősorban azért rendkívül megrázó élmény, mert a folyamatos leépülést nem egy külső megfigyelő leírásából ismerjük meg, hanem maga a beteg, Maarten elbeszéléséből. Ez a narrációs szempontból meglehetősen érdekes megoldás, nem csupán rettentő figyelmet, de felelősséget is ró az olvasóra, hiszen az idős férfi csak írója, elmesélője lehet gondolatainak, feltörő emlékeinek, azonban olvasója nem. A regény előrehaladtával Maarten nem csupán az emlékeit képtelen felidézni, de a jelenben sem képes eligazodni, végleg összekeverednek az idősíkok, és a gondolatfoszlányok összeillesztése egy idő után a férfi számára lehetetlen feladattá válik. Így hárul az olvasóra a feladat, hogy Maarten történetét egymaga gondozza, hogy különválogassa a jelen momentumait az emlékképektől, hogy tulajdonképpen megkonstruálja a férfi leépülésének történetét... Bernlef Agyrémek című regénye méltán lett elismert az egész világon, valóban megrázó mű, mindenképpen érdemes elolvasni."
Garadnai Zoltán: Iratok a magyar-francia kapcsolatok történetéhez
2009-06-01
Az alábbiakban közöljük Pritz Pál méltatását Garadnai Zoltán Iratok a magyar-francia kapcsolatok történetéhez (1963-1968) című kötetéről, mely a kötet bemutatóján hangzott el a Magyar Országos Levéltárban 2009. május 29-én.
A könyv, amelynek megbeszélésére összejöttünk, mint minden jó munka, számos kérdést vet fel. Iratok a magyar-francia kapcsolatok történetéhez (1963-1968). Ez - mint jól tudjuk - Garadnai Zoltán barátunk és kollégánk könyvének címe. Kérdezhetjük tehát, hogy a diadalmas digitalizálás korában mi értelme lehet kiadni hagyományosan, tehát papíralapon egy több mint félezer oldalas, dokumentumgyűjteményt tartalmazó könyvet, amely a magyar külpolitika egyetlen relációjából merít és ott is csupán hat esztendő históriájáról tudósítja az olvasót.
z első válaszom roppant egyszerű. (Lesz még egy másik is.) Emberek és nem racionalizált robotok vagyunk, emberek, akiknek génjeibe több mint félezer esztendeje ívódott bele a könyv szeretete. Meglehet, félezer esztendő múlva az efféle kérdésre merőben más lesz a válasz, de addigra már bizonyosan nem leszünk itt. Kétségkívül kor-adekvát válaszommal tehát vélhetőleg nem tévedek, ha azt mondom, hogy nékünk kimondott örömet okoz kézbe venni egy testes könyvet, amelynek nem csupán kellemes benyomást kell a borítója, ám annak okán is jó érzést okoz, hogy ebben a kissé ötletszerűen szerkesztett sorozatban végre lett valami vizuális állandóság, hiszen a magyar-szovjet kapcsolatok iratait tartalmazó kötettel azonos a most kezünkben lévő mű külleme (Vida István [szerk.]: Iratok a magyar - szovjet kapcsolatok történetéhez. 1944. október - 1948. június. Gondolat Kiadó, Bp., 2005).
Azt azonban egyáltalán nem tartottam volna rossznak, s vélhetőleg még a rideg anyagi szempontok mérlegelése nyomán is megkockáztatható, hogy lehetett volna a hátsó borítóra egy tasakot ragasztani, s abba elrejteni egy digitális korongot. Mert az bizonnyal további segítséget nyújthatna a kötet használhatóságának fokozásában. Hadd említsek erre itt most azonnal és konkrétan egyetlen példát.
A kezünkben lévő munka egyik - napjainkban nem éppen gyakori - erénye, hogy nem csupán név-, de tárgymutatója is van. Ebben a körben abszolút felesleges lenne ecsetelni az effajta mutatók fontosságát, miközben hányszor lesz magas a vérnyomásunk attól, hogy egyébként rangos tudományos munkákat nemritkán úgy bocsátanak útjukra, hogy nemhogy tárgy-, ám még névmutatót sem találunk bennük. Hadd szenvedjen a derék kolléga, ha valamit gyorsan meg akar, meg kellene találnia...
Nos, tehát itt most a tárgymutató megléte okán is örvendhetünk. Ám mi (tudjuk: evés közben jön meg az étvágy) még több tartalmat adtunk volna a Függelék eme részének, s hogy a legkirívóbb hiányt tegyük szóvá a függetlenség témáját is mutatóztuk volna. Hiszen ez volt az a szempont, amely igencsak izgatta a francia diplomatákat, s a historikus számára is nyilvánvalóan sokat mondó kérdésnél álltunk meg egy pillanatra.
Tehát Charles De Gaulle tábornok diplomatáiról van szó. A tábornoknak, mint jól tudjuk 1958-ban lett elege a francia demokrácia slamposságából, tehetetlenségéből; 1958-tól 1969-ig az V. köztársaság elnöke, tehát könyvünk időszakában ő a franciák államfője. Egy életre lelkébe égett a Vichy-i korszak szégyene, a francia nagyság visszaálmodója, ám nem délibábkergető fantaszta, hanem tud is tenni annak érdekében, hogy nemzetének gyermekei ismét büszkék legyenek franciaságukra.
De Gaulle kemény nacionalista, ám nem a múltba ragadt reakciós nacionalista, hanem olyan, aki tisztában van azzal, hogy éppen akkor szolgálja leghívebben nemzetét, s egyben Európát, ha tovább építi a francia-német megbékélés folyamatát. Éppen kötetünk nyitó esztendejében, 1963-ban köt a Német Szövetségi Köztársasággal barátsági szerződést, amely a védelmi miniszterek három havonkénti, a vezérkari főnökök kéthavonként találkozóját irányozta elő. A mából visszapillantva nem nehéz meglátni, hogy e megállapodás olyan hasznos lépés volt, amely nem csupán a két nemzetnek vált javára, de a majdani, ha úgy tetszik a mai Európát is építette.
A francia diplomácia tehát e megállapodással is az európai Európa megvalósulásához akar közelebb jutni. Volt ennek a politikának egy jó adag Washington- és egy jó adag Moszkva-ellenessége. És magától értetődően ez utóbbi okán vizsgálja a francia politika: vajon a szovjetek szövetségeseiben - tehát köztük bennünk, magyarokban is - van-e készség, hajlandóság, erő valamiféle önállóságra, függetlenségre?
A kezünkben lévő kötet is az mutatja, hogy valami e tekintetben szerényen, 1968-ra, a kötet záró esztendejére pedig egészen számottevő módon formálódik a könyvünk összeállítója által választott periódusban. Ám - s kötet bizony ezt is nagyon hitelesen, a tények konkrétságával mutatja - mázsás ellensúlyok béklyózták az ilyen irányba történő elmozdulást. És itt most első helyen nem arra a közhelyre gondolok, amely szerint Kádár János rendszere a külpolitikában Moszkvával való mennél nagyobb összhang demonstrálásával (lehet ezt akár szolgaiságnak mondani, szokták gyakran így fogalmazni, tettem magam is néhány írásomban) vásárolta meg azt a szabadságot, amely révén ez az ország, tehát hazánk lett a tábor legélhetőbb helye.
Inkább most az ideológiai koloncra, a rögzült politikai sémák okozta bénultságra, az 1956-os magyar forradalom örökségének megkerülhetetlenségére, a mérhetetlenül túlcentralizált döntési mechanizmusra, s egyáltalán nem utolsó sorban a külügyi apparátus(ok) nem éppen magas színvonalára gondolok. (A többes számnak is megvana maga oka, erről majd még a szükséges összevetés érdekében szeretnék szólni.)
Az idő korlátozott volta miatt csupán egy-egy példával érzékeltetem a gúzsnak ezeket a köteleit.
Kádár János a csepeli sportcsarnokban 1963. április 5-én mondott beszédében a francia-nyugatnémet szövetségi szerződésről szólva nem csupán azt hangsúlyozta, hogy az nem a két népé, hanem - úgymond - a francia és a nyugatnémet monopóliumoké, ám azt per tangentem döntően reakciós szerződésnek mondja, amelyet le kell leplezni, annak érdekében, nehogy Nyugat-Németország ezen keresztül jusson atomfegyverhez, hogy fenyegesse a világbékét. Természetesen mondhatjuk, gondolhatjuk, hogy az efféle ideológiai szóvirágok és a tényleges politika között esetleg tetemes volt a különbség, ám a tények, az összefüggések elemzése arra vall, hogy ezeket a szólamokat bizony hangoztatói maguk is jelentős mértékben komolyan gondolták. Majd másfél esztendővel később, zárt ajtók mögött, a külföldön állomásozó magyar misszióvezetők szokásos éves budapesti konferenciáján igazán nem kellett volna De Gaulle-t szó szerint a tőke cselédjének mondani, amit az ország első embere még azzal az empatikusnak szánt megjegyzéssel is hallgatóságába sulykol, hogy nem vitatja el a francia államfő ezzel ellentétes önképét. Az akkor elmúlt esztendei francia-német szövetségről szólva pedig igen világosan látszik, hogy Kádár János mélyen meg volt győződve a szerződő partnerek egymás iránt rosszhiszeműségéről, állítólag mindegyik a másik rovására akart előnyhöz jutni, s az addig eltelt idő nem mutatta meg, hogy - úgymond - melyikük a ló és melyikük a lovas (4. sz. irat).
És ebben a világban, ahol az első ember így látta a dolgokat, ott a mérhetetlenül túlcentralizált döntési mechanizmusban nemhogy a Külügyminisztériumnak, de magának a külügyminiszternek sincs valóban érdemi szerepe, a döntések javának jelentős részét maga az első ember hozta meg, igaz, azzal a koreográfiával, hogy az MSzMP KB Politikai Bizottságában tárgyaltak róla, s annak ügymenetét a KB Külügyi Osztálya megfelelően adminisztrálta, a végrehajtás pedig a Külügyminisztériumnak volt a reszortja.
Péter János külügyminiszter - egyébként minő nem sablonos személy, eredetileg református lelkész, egy ideig püspök, 1961-től 1973-ig külügyminiszter, tehát a kötetnek egyik fontos szereplője, csak azt ne mondjuk, hogy egyik főszereplője, hiszen, hogy mily csekély lehetőség adódott számára valódi külügyminiszteri szerepre, arra a kötetben is találunk igencsak lehangoló példákat, tehát olyan személyiség volt ő, aki akkor vállalta ezt a formailag magas tisztséget, amikor alig-alig volt önálló magyar külpolitika, ám igaz: az a kevés - ismételhetjük - éppen ebben az időszakban valamelyest bővülőben volt, ellenben annak is formálása szinte egyszemélyes terrénuma volt a főtitkár (1961-1965 között főtitkársága mellett ismét miniszterelnök) Kádár Jánosnak, aki ha megosztott ebből a hatalmából valamit, akkor azt lényegében - ismételhetjük - csak a Politikai Bizottság tagjaival tette.
Aztán itt volt az 1956-os magyar forradalom örökségének megkerülhetetlensége. Péter János külügyminiszter 1965. január derekán Párizsban partnerénél Maurice Couve de Murville-nél tesz hivatalos látogatást. A vizit súlyát az adta, hogy Kádár János Magyarországának külügyminisztere előtt először nyílik meg az ajtó egy nyugati ország fővárosában. Az V. Területi osztály - mára ezek a részlegek már régóta főosztályok - látogatást előkészítő feljegyzése szerint Péter Jánosnak vendéglátójánál kifogásolnia kellett több jobboldalinak mondott magyar emigráns szervezet működését. Így a Forradalmi Szocialistákét, akik trockisták lévén aligha jobboldaliak, Auer Pál csoportját is önkényesen sorolták ide a Bem téren. És valóban e politikai térfélen működött a Franciaországi Magyar Harcosok Bajtársi Közössége, a Magyar Katolikus Misszió, a SzER párizsi kirendeltsége, valamint a Magyar Szabadságharcosok Szövetsége.
A vendéglátó franciák ettől sem lehettek elragadtatva, ám az Irodalmi Újság, a Magyar Műhely és a Párizsi Napló tevékenységének kifogásolása kimondottan gátolhatta a magyar-francia viszony tartalmasabbá válását.
A kötetben közölt, tárgyba vágó iratokból, illetve azoknak e témát mellőző hallgatásukból arra kell következtetnünk, hogy kellemetlen feladatát Péter János inkább csak érintőlegesen, csupán úgy vetette fel, hogy később itthon ne kapjon kritikát.
Ugyanis sem a magyar részről készített részletes jegyzőkönyvben, sem a francia Külügyminisztérium körtáviratában erről egy betűt sem lehet találni. A Politikai Bizottság számára készített igen terjedelmes jelentésében a külügyminiszter így ír: „Felvetettem a franciaországi jobboldali magyar emigráció hazánk-ellenes ténykedését. A francia külügyminiszter erre konkrétan nem reagált, hanem megjegyezte, hogy általában minden emigrációval van probléma." (53. sz. irat, 189. o.) Tehát a magunk nyelvén azt mondhatjuk, hogy Couve de Murville-t a felvetés kellemetlenül érintette, s csak a vendéggel szemben kötelező udvariasság okán mond egy üres általánosságban mozgó mondatot.
A látogatásnak tehát ugyan volt valami jelentősége, leginkább abból a szempontból, hogy a tartalmasabb jövő felé mutatott, ám a francia fél nem volt hajlandó közös közleménybe belemenni, elhárították Péter János azon kérését, hogy magánemberként az államfőt vagy a miniszterelnököt meglátogathassa, s a francia lapok egy szóval sem tájékoztatták olvasóikat a vizitről.
Az effajta dokumentumkötetek nagy értéke - jól ismert dolgot említek, ám ezt a tudást minden alkalommal öröm megélni, ha ilyen hasznos kötetet lapozgathatunk -, hogy ugyanarra a témára számos irat áll rendelkezésünkre, s ekképpen módot nyújt a valódi kutatómunkára, meglévő ismereteink alapos elmélyítésére, ha kell: korrekciójára. Tehát most ennek illusztrálására azt mondjuk el, miképpen válik láthatóvá, hogy párizsi látogatásának jelentőségét maga Péter János is korlátozza. Ezt világosan megláthatjuk az európai Európa témájában (vagy ha úgy tetszik a magyar függetlenség majdani visszaállításához kínált francia segítség elhárításában). Ugyanis Couve de Murville bár látszólag úgy fogalmazott, ahogy arról Péter János hazatérte nyomán a Politikai Bizottságot tájékoztatta, ám valójában inkább úgy beszélt, ahogy azt egy másik magyar dokumentum, a látogatásról készített külügyminisztériumi jegyzőkönyv rögzítette. Futólagos olvasásra szinte semmi a különbség, s annál inkább ezt lehet az első benyomásunk, hisz a PB elé kerülő szöveg szemmel láthatólag a jegyzőkönyvre épül, mintegy annak a variációja.
Ám, ha alaposabban megnézzük a két szöveget, akkor igen világosan látható a tartalmilag nem csekély eltérés. A francia külügyminiszter kijelentette - olvashatjuk a PB elé szánt iratban -, hogy az európai Európa nem más, mint egy integrált független Európa, amely egyaránt független az Egyesült Államoktól és a Szovjetuniótól. Azt jelenti, hogy az európaiak saját maguk sorsáról döntenek, maguk urai." (uo. 185-186. o.) Ezzel szemben a magyar részről készített jegyzőkönyv tömörsége ellenére is érzékelteti azt, aminek a külügyminiszteri változatban nincs nyoma: ezért az európai Európáért tenni kell, akképpen, hogy mindegyik fél tegye meg a magáét. A jegyzőkönyv tehát így fogalmaz: „Nyugat-Európa legyen független az Egyesült Államoktól, Kelet-Európa viszont a Szovjetuniótól. Ez ugyanaz a folyamat, tehát az európai országok legyenek maguk urai." (49. sz. irat, 172. o.)
Érdekes módon a PB elé került dokumentumból lehet jobban látni - ám igazából csak akkor, ha azt a jegyzőkönyvvel együtt olvassuk -, hogy a francia külügyminiszter nem valami lehetetlent akar, hanem „csupán" a függetlenség irányába teendő tudatos lépéseket. Mert esze ágában sincs megkérdőjelezni a tömbök realitását. Míg a jegyzőkönyvben csak azt a túlzottan rövid mondatot olvashatjuk, mely szerint „Háború esetén a függetlenségi törekvéseket félre kell tenni" (uo.), addig a másik papír vonatkozó része így szól: „A francia külügyminiszter hangsúlyozta, hogy a függetlenségi törekvések csakis a nemzetközi feszültség enyhítése közepette lehetségesek, háború esetén viszont azokat félre kell tenni." (Uo. 186. o.)
*
A végrehajtás bármennyire is másodlagos a döntéshez képest, ám a mikéntje természetesen - bőrünkön tapasztalhatjuk naponta - egyáltalán nem harmadlagos kérdés. A könyv olvasója, ha ismeri az apparátusok történetét, akkor érdekes összevetéseket tehet. Részben korábbi időszakokhoz, részben pedig a más szolgálatok teljesítményéhez mérve. Nos, így nézve a témát, azt mondhatjuk, hogy a vizsgált időszakbéli magyar külügyi apparátus ugyan a korábbi, főleg az 1947 és 1956 közötti évek sivár viszonyaihoz képest magasabb színvonalon teljesít, ám a tisztviselők számára a pontos, szabatos, stílusos fogalmazás főleg periódusunk elején még nem ritkán nehézséget okoz. Aztán a tartalmi kérdésekre térve rögvest az 1. számú iratot jegyző Vincze József, párizsi, akkor még követről, nem sokkal későbbi nagykövetről - tehát protokollárisan nézve első rangú tisztviselőről - tudjuk meg, hogy számára a Munro nevű új-zélandi, az un. magyar üggyel foglalkozó diplomata Monroe-val volt azonos.
Ha a kötetbe sorolt francia dokumentumok alapján a partnerek teljesítményét nézzük, akkor azért oly' égbe kiáltó nagy különbségről egyáltalán nem beszélhetünk, vagy mondjuk úgy: nem kell beszélnünk. Azért fogalmazunk így, mert e gondosan válogató, szemmel láthatólag mennél nagyobb használhatóságra törekvő munkában is több helyütt érződik, látszik az a fölénytudat, amellyel a világ boldogabb térfelére születettek nem ritkán szeretnek bennünk lenézni, lekezelni.
Couve de Murville hivatásos diplomata volt, s így a felszabadulás után a Külügyminisztérium apparátusát irányította. Erről jut eszembe - mivel itthon az 1989-1990. évi rendszerváltás nyomán heves viták dúltak 1945 jellegének megítélése körül -, nos, a franciák számára egyáltalán nem volt kérdéses, hogy 1945-ben Magyarország felszabadult (uo. 164. o.).
Visszatérve mondanivalónk lényegéhez: Péter János 1965-ben mintegy gesztust téve vendéglátójának megemlítette, hogy Károlyi Mihály egyik 1948-as jelentése szerint Couve de Murville már akkoron hasonló szellemben nyilatkozott a magyar követ előtt Európáról. A francia diplomácia irányítója szemmel láthatóan meglepődött, hogy mi magyarok képesek vagyunk egy húsz esztendővel korábbi beszélgetésre visszaemlékezni (oo. 175. o., 139. sz. lábjegyzet; Klein Márton visszaemlékezése). Az efféle meglepődés - ugye nem kell részleteznünk - ismét mély bepillantást enged a franciák magyarság-képébe. Természetesen - mint szinte minden esetben - hosszan lehet ellenpéldákat sorolni, ám, ha nem feledkezünk meg szakmánk egyik alapszabályáról, hogy a dolgokat mindig a maguk súlya szerint kell szemlélni és bemutatni, akkor ebben az esetben sem veszítjük el szemmértékünket.
A szemmértékünket tehát ne veszítsük el, ám azt se tegyük, hogy nem látjuk meg azt, ami ebben a kötetben is az ellenpéldákhoz tartozik. Az új gazdasági mechanizmus 1968. január elsejétől történő bevezetése, nem csupán az a tény, hogy a pártfőtitkár már 1965-től nem tartja szükségesnek a miniszterelnöki tisztség betöltését, hanem, hogy Fock Jenő személyében színvonalas szakember, komoly személyiség áll a végrehajtó hatalom élén - figyelmet, elismerést vált ki Párizsban. 1968 március végén Fock Jenő a francia fővárosban tárgyal, s ez alkalommal már van közös közlemény, nem csupán partnere, hanem maga az államfő is hivatalosan fogadja, s akinek látogatásáról azt jegyzik fel összefoglalóan a Quai d' Orsay-n, hogy „kitűnő benyomást keltett... a feltett kérdésekre nagy intelligenciával, bizonyos fokú sajátos hangon és nem kevés humorral válaszolt", s elismeréssel szólnak szakértelméről (uo. 121. sz. irat, 427-428. o.).
Fentebb megkezdett gondolatmenetünket folytatva: a kötet is azt mutatja, hogy az országunkkal foglalkozó francia diplomaták munkájához megalapozottan fűzhetünk kritikát.
Ismert tény, nemzetközi elszigeteltségéből Kádár János Magyarországa úgy tud a hatvanas évek első felétől kitörni, hogy - természetesen Moszkvával egyeztetve - 1962-ben titkos tárgyalásokon állapodik meg az Egyesült Államokkal. E megállapodás révén kapja vissza mandátumát az ország az ENSz-ben (cserében azért, hogy vállalja az általános amnesztiát), aztán hosszú tárgyalás-sorozat eredményeként 1964 szeptemberében az Apostoli Szentszékkel köt a térségben egyedül állóan megállapodást. Mindezekhez képest a francia-magyar kapcsolatok javulásának jóval szerényebb a jelentősége. A Quai d' Orsay papírjaiban mindez fordítva jelenik meg. Tehát míg egyfelől a francia diplomácia iratok még csak nem is súrolják ezeknek a kérdéseknek a jelentőségét, a magyar kérdés napirendről történő levétele abszolút felszínesen jelenik meg, a Vatikánnal való megegyezés egy 1964. december 1-i jelentésben tervként tűnik fel, miközben az már szeptemberben ténnyé vált (uo. 35. sz. irat), másfelől a magyar-francia kapcsolatokban észrevehető változás jelentősége az első helyre kerül.
Végül - hiszen a rendelkezésünkre bocsátott időt kimerítettük -, befejezésképpen másik érvemet mondanám el arra vonatkozóan, hogy miért nem elavult dolog, ha egy ilyen munkát hagyományos módon publikálunk. Ha meg tetszenek nézni az OECD által 1995-ben a világgazdaság 1820 és 1992 közötti fejlődését bemutató kötetet, és benne azt a grafikont, amely az egy főre jutó magyar GDP-t ábrázolja (Angus Maddison: Monitoring the World Economy 1820-1992. OECD, Paris, 1995. Idézi Romsics Ignác: Történelem, történetírás, hagyomány. Osiris, Bp., 2008., 151. o.), akkor az látható, hogy míg 1970-ben mintegy 1200 dolláros szinten álltunk, és 1945-ben is 2000 dollár alatt voltunk, ellenben 1989-re hozzávetőleg 6900 dollárra erősödtünk, tehát minden rendszerváltás után következő visszaesés, majd újabb gyarapodás, aztán újabb visszacsúszás után napjainkban nagyságrendileg abban a mezőben vagyunk, amit az 1989-es adat mutat, nos, akkor azt mondom, hogy nem csupán jogosan ragaszkodunk az efféle könyvekhez, ám azt az ország, a nemzet szellemi színvonala megőrzése érdekében kimondottan követelnünk kell.
Közhelyes igazság, hogy közvéleményünk külpolitikai horizontja hagyományosan gyenge, annak javítása terén a rendszerváltás után sincs, sajnos, számottevő előrelépés. S vélhetőleg akkor sem tévedek, ha a második állítás kapcsán azt mondom, hogy minden bizonnyal eufemisztikusan fogalmazok.
És, ha ez így igaz, akkor nem csupán a szaktudomány nézőpontjából, hanem szélesebb közvéleményünk külpolitikai iskolázottságának javítása szempontjából is örömmel üdvözölhetjük a kötetet és mondhatunk köszönetet Garadnai Zoltán barátunk és kollégánk komoly munkájáért.
Pritz Pál
Az Irodalmi jelen az új holland témájú könyvekről
2009-05-04
Az Irodalmi jelen weboldalán olvasható Hegyi Botos Attila beszámolója három új holland témájú könyvünk bemutatójáról, melyre a XVI. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon került sor. A szöveg az alábbi linkre kattintva olvasható.
Géczi János: Tiltott ábrázolások könyve / recenzió
2009-03-25
A Műhely 2009/1. számában jelent meg Halmai Tamás írása Géczi János nemrégiben megjelent kötetéről. A recenzió teljes szövege olvasható a szerző honlapján:
A Népszava 2009. január 10-i számában közli Ambrus Judit recenzióját Bordewijk Karakter című, az Akcentusok sorozatban megjelent regényéről. Részletek a szövegből:
"...az Akcentusok sorozat segítségével furán, foltokban kezdünk ismerkedni ezzel a különösen szép irodalmi mezővel, műről műre egyre többet tudunk meg róla, egyre rokonszenvesebbé válik számunkra, egyre jobban izgat minket, mi született még meg az irodalomnak ezen a kevéssé ismert földjén.. Ennek az úgynevezett hűvös jogászembernek jégcsapokkal megrakott, kegyetlen szenvedélyű, komor, kimért, hűvös fuvallatú könyvét olvashatjuk most... Katadreuffe regénye a komor kopárság regénye. Kegyetlen akcentussal íródott mű. Nagy regény."
Novák Veronika: Hírek, hatalom, társadalom / BUKSZ 2008. tél
2009-02-04
A BUKSZ 2008 téli számában jelent meg Gecser Ottó recenziója Novák Veronika könyvéről. A recenzió teljes szövege alább olvasható. (Köszönjük a BUKSZ szerkesztőségének, hogy hozzájárult a szöveg közléséhez.)
Novák Veronika: Hírek, hatalom, társadalom Információáramlás Párizsban a középkor végén Gondolat-Infónia, Bp., 2007. 400 old., 2980 Ft (Információtörténelem)
Ha magunk elé akarnánk képzelni egy tipikus jelenetet a (francia) középkorból, mondjuk békeidőben, akkor feltehetőleg falvakra és szántóvető parasztokra, várakra és mulatozóvadászgató nemes urakra, de legalábbis egy elmaradott, vidékies társadalom életének valamilyen mozzanatára gondolnánk, noha nagyobbacska városok is léteztek a korszakban, mindenekelőtt Párizs a maga időnként kétszázezer lakosával. Ha ehhez hasonló képalkotási feladattal próbálkoznánk meg a XIX. századi Franciaország esetében, minden bizonnyal az „haussmannizálódó" főváros jelenne meg szemünk előtt, annak ellenére, hogy az ország döntően vidékies és elmaradott, azaz „középkorias" volt - Eugen Weber korabeli forrásokra rímelő kifejezésével: „vademberek országa" (Peasants into Frenchmen. The Modernization of Rural France, 1870-1914. Stanford University Press, Stanford, 1976.).
Ha a nyilvánosság több a puszta láthatóság (vagy hallhatóság) szó szerint értett terénél, akkor a rurális-feudális középkorban valóban nem lehetett sok szerepe, hiszen hiányoztak azok a jogi és társadalmi intézmények, amelyek megkülönböztették volna a nyilvánosság szféráját a magánszférától, ahogy ezt nemcsak Jürgen Habermas (A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. Gondolat, Bp., 1971. [1962.]), hanem tőle függetlenül mások, például Georges Duby is megállapították (Histoire de la vie privée. II. köt. Seuil, Paris, 1985.). Novák Veronika könyve azonban egy másik középkorról szól, szereplői nem parasztok és földesurak, hanem az ország feletti uralomért versengő és bonyolult propaganda- hadjáratokba bonyolódó fejedelmek, állami és városi tisztviselők, diplomaták, kikiáltók, politikai célok szemle szolgálatába szegődő prédikátorok, kocsmában politizáló kézművesek. Ebben a középkorban létezhetett és létezett is nyilvánosság, még akkor is, ha sok vonatkozásban eltért a későbbi korokétól.
A szerző által vizsgált korszak határait (1400-1435) egy elhúzódó politikai válság kezdete és vége jelöli ki. VI. Károly (1380-1422) uralkodásának második felében súlyos, hosszabb „távollétek" (absence) formájában rátörő elmebetegségbe esett, és emiatt elveszítette tényleges uralmát az ország felett. Minthogy helyettesből több is akadt, egyrészt Merész Fülöp burgundi herceg, majd fia, Félelemnélküli János, másrészt pedig a király öccse, Orléans-i Lajos és utódai képében, a köztük kialakuló konfliktus rövid idő alatt polgárháborús helyzethez vezetett, amelyben hol az egyik párt, a burgundi, hol meg a másik, az armagnac, uralta az ország területének nagyobb részét, Párizst is beleértve. És mindez a százéves háború idején történt, vagyis a helyzetet tovább bonyolította a folyamatos angol jelenlét, amely egyszer az egyik, másszor a másik párt malmára hajtotta a vizet.
Ilyen körülmények között „az állandó bizonytalanság, a kapuk előtt leselkedő veszély, a belső ellenségtől való félelem [...] különösen élénkké tette az emberek figyelmét, megnövelte a biztos vagy biztosnak vélt hírek szerepét, hiszen mindenkinek fontos volt, hogy gyorsan tudjon reagálni a viharos tempóban változó eseményekre" (10. old.). A megnövekedett információigény és az információellátás politikai-stratégiai felhasználásának lehetősége kedvezően hatott a korszak forrásadottságaira is. A szemben álló felek újabb és újabb rendeletei, a gyakori felelősségre vonásokkal összefüggő periratok és kegyelemlevelek, a partikuláris nézőpontokat tükröző krónikák és naplótöredékek, a propagandisztikus célú hivatalos levelek és prédikációk lehetővé teszik a szerző számára a korabeli Párizs „információ- háztartásának" vagy „információs rendszerének" részletekbe menő feltárását. Egyrészt arra keres választ, hogy ki, kinek, hogyan (milyen formában és milyen csatornán), honnan származó és milyen tartalmú üzeneteket továbbított, másrészt pedig arra, hogy mit kezdtek a befogadók a megszerzett információkkal.
A könyv két legfőbb erénye a szó szoros értelmében vett rendszeressége és a befogadás szempontjának empirikusan megalapozott érvényesítése. A kommunikáció, és ezen belül a híráramlás kutatása az utóbbi 15-20 év egyik slágertémája a középkori történelemmel foglalkozók körében is. Számos tanulmány született különféle események (krónikákban, levelekben, példabeszéd-gyűjteményekben azonosítható) visszhangjáról, a hírek médiumairól, terjesztőiről és terjedéséről, továbbá megjelent egy-két eléggé felületes összefoglaló munka is; a könyv bibliográfiája bőséges válogatást nyújt a téma francia és angol nyelvű szakirodalmából. A résztanulmányok és a nagy ívű áttekintések mellett azonban senki sem próbálkozott még meg azzal, hogy a különféle kutatási szempontokat egy meghatározott közösségre vonatkozóan egységesen alkalmazza. A befogadás empirikus vizsgálatát is ez az egységes megközelítés, a párizsi híráramlás rendszerének teljességre törekvő rekonstrukciója teszi lehetővé. A szerzőnek így nem kell beérnie az egyes üzenetek értelmezési horizontjának szükségképpen hipotetikus elemzésével, hanem olyan forrásokat tud bevonni az elemzésbe, amelyek képet adnak a hivatalos üzenetek tényleges értelmezéséről a városi társadalom valamilyen megadható csoportjában.
A könyv mindenekelőtt az üzenetek kibocsátóinak típusai szerint tagolódik (sajnálatos módon számozatlan és így nehezen hivatkozható) fejezetekre. Először három hivatalos üzenetforrás, a királyi kormányzat, a városi önkormányzat és a helyi egyház üzeneteit vizsgálja. Részletesen elemzi a királyi hivatalnokok, a városok és az egyházi központok közötti kommunikáció csatornáit, az információ továbbításának és nyilvánosságra hozatalának megszervezését, a hivatalos (királyi vagy városi) kikiáltók és a prédikátorok tevékenységét, a különböző méretű gyűlések szerepét és a rituális kommunikáció különféle formáit, vagyis a királyi bevonulásokat, az egyházi körmeneteket, a temetéseket, a megszégyenítő ceremóniákat, illetve a politikai vezetők és követőik gesztusait, emblémáit, jelvényeit és jelmondatait. A negyedik fejezet a hivatalos csatornákon kívül folyó kommunikációról szól. Bemutatja, hogy milyen helyszíneken - műhelyekben, kocsmákban, templomokban, temetőkben, utcákon, tereken - beszélték meg a párizsiak az aktuális eseményeket, és fel is villant néhányat ezekből a beszélgetésekből a szereplők utólagos magyarázkodásai alapján, amelyeket kegyelemlevelekbe foglaltak bele. A helyszínek és témák mellett elemzi az informális kommunikáció műfajait is, az adomákat, a politikai dalokat és a rémhíreket. Az ötödik fejezetet, a különböző szempontokat egyetlen eseménysor elemzésében egyesítő exkurzusként, az 1411-es év jól dokumentált propagandaháborújának szenteli, az utolsó fejezetben pedig esettanulmányokban mutatja be, hogy egy-egy társadalmi csoport tagjai - parlamenti írnokok, a Notre-Dame kanonokjai, az egyetem tisztviselői és a társadalom peremén élők - hogyan próbáltak tájékozódni, hírekhez jutni.
A hivatalos gyűlésekre meghívottak körének és a kikiáltók útvonalának vizsgálata, illetve a kikiáltott üzenet és forrásának összevetése alapján a szerző rekonstruálja a párizsi nyilvánosság szintjeit, legalábbis a hivatalos kommunikáció szemszögéből. Eszerint létezett egy tág, térben a külvárosokhoz kapcsolódó társadalmi csoport, melyet meg sem próbált elérni a hivatalos kommunikáció. A nyilvánosság következő szintjét azok alkotják, akiknek a kikiáltók üzenete szólt. Nováknak sikerült egy-egy esetben összevetnie a kikiáltott szöveget a rendelet eredeti szövegével. A kikiáltott szöveg pusztán a konkrét utasításokat tartalmazta, a hátteret, az indoklást elhagyta. Az utóbbiakról csak a parlament tagjait, a Châtelet bíróságát, a számvevőszéket vagy a városi elit néhány száz fős csoportját tájékoztatták a Louvre-ban vagy a Palais-ban rendezett hivatalos gyűléseken. „A kihirdetés [...] valós célja nem az volt, hogy a városban mindenki ténylegesen meghallja a hatalom üzenetét." Pusztán „a rendelkezés érvénybe lépését és számonkérhetőségét kellett, hogy eredményezze, ez volt a legfontosabb cél" (101. old.).
Talán azt lehetne még ehhez a magyarázathoz hozzátenni, hogy a tájékoztatás köreinek rétegzettsége ugyanúgy leképezte és erősítette a rendi hierarchiát, mint a körmenetek, temetési menetek és királyi bevonulások résztvevőinek rangsora. A szerző ki is emeli, hogy „a kikiáltó egyes esetekben amúgy is több napig járta a várost, lett volna ideje a külső városrészek meglátogatására" (101. old.). Hogy mégsem tette, az aligha annak a belátásnak a hiányából következett, hogy a kötelességeikről tájékozott alattvalókat könnyebb irányítani. A külvárosiak előbb-utóbb úgyis megtudják, mit kell tenniük, ha viszont a királyi vagy városi kikiáltó elmegy hozzájuk, az egy szintre emeli őket a szorosabb értelemben vett polgárokkal.
Novák Veronika ugyanakkor jelentős különbséget lát a kihirdetés és a politikai ceremóniák nyilvánosságban betöltött szerepe között. „A kikiáltás [...] megközelíti a habermasi reprezentatív nyilvánosság modelljét, hiszen a rituális kihirdetés során a tényleges információátadás helyett a közönségnek be kell érnie ceremóniák szemlélésével." (100. old.) Ezzel szemben „a királyi ünnepségekkel foglalkozó kutatások ma már általában a hatalom és a konkrét közösségek párbeszédeként mutatják be őket, ahol a közönség nem passzív befogadó, hanem tudatos alakítója a történéseknek" (19. old.). Mindkét állítás igaz, de egyik sem teljesen. Habermas egy kissé félrevezetően és szándékaival ellentétesen túlhangsúlyozta a passzivitás aspektusát a reprezentatív nyilvánosságban. Látszólagos passzivitásával a ceremónia nézője valójában aktívan megerősíti az uralmát reprezentáló felsőbbség pozícióját. A nyilvánosság itt nem az uralom racionális kritikájának, hanem legitimálásának, vagy legalábbis megerősítésének a feladatát látja el. Érdemes ebben az összefüggésben megemlíteni Andrea Löther német várostörténész különbségtételét reprezentatív (repräsentativ) és reprezentáló (repräsentierend) nyilvánosság között, amelyet a városi processziókkal kapcsolatban dolgozott ki. Reprezentáló nyilvánosságról akkor van szó, amikor csak a városi elit vesz rész egy processzióban, a lakosság többi része pedig a közönség szerepét játssza; reprezentatívról pedig akkor, amikor mindenki részt vesz a ceremóniában a neki kijelölt helyen, és ezáltal maga is hozzájárul az így megjelenített társadalmi rend megerősítéséhez. (Städtische Prozessionen zwischen repräsentativer Öffentlichkeit, Teilhabe und Publikum. In: Gert Melville - Peter von Moos [Hrsg.]: Das Öffentliche und Private in der Vormoderne. Böhlau, Köln-Weimar-Wien, 1998. 436-459. old.). Az egyszeri városlakó aligha vehetett részt az útvonal vagy más üzenetet hordozó rituális mozzanat megtervezésében, de a terv megvalósulásához megfelelően tájékozottnak és valamennyire kooperatívnak kellett lennie még akkor is, ha a cél részben az ő kooperatív hajlamainak megerősítése volt.
A valódi párbeszéd nem a nézőközönség és a hatalmát reprezentálni kívánó felsőbbség között zajlott, hanem az egymással szemben álló (vagy egymástól valamiképp elkülönülő) hatalmak között, akik a köztük kialakuló konszenzust legitimálták a „nép" előtt és a „nép" által. Egy királyi bevonulás részleteit a király és a városvezetés már előre megbeszélte, vagyis a korábban kialkudott megállapodást lefordította a rítusok nyelvére. A racionális vita a nyilvánosságon kívül zajlik, a nyilvánosság csak megerősíti az eredményét (lásd Gerd Althoff: Spielregeln der Politik im Mittelalter: Kommunikation in Frieden und Fehde. Primus, Darmstadt, 1997. 229-257. old.). Ehhez a megerősítéshez azonban szükséges, hogy a „nép" megértse az üzenet lényegét, és elfogadja vagy legalábbis ne tiltakozzon ellene. Novák Veronika mind a megértés, mind az elfogadás szempontjára érzékenyen elemzi az egymással szemben álló pártok, vagy éppenséggel az angolok rituális kommunikációját. Amikor például Bedford hercege, 1422. november 10-én, VI. Károly temetése után „úgy vonult be a városba, hogy maga előtt vitette az elhunyt király kardját, jelezve ezzel régensi mivoltát, a nézők [a Párizsi Polgár naplójának kifejezésével] »erősen morgolódtak« ezen, tehát pontosan megértették a kard jelentését" (139. old.).
A rituális kommunikáció tehát fontos legitimációs eszköz, de önmagában nem elégséges a közönség lojalitásának biztosításához. Ez az a korszak, amikor a „nép", a „tömeg" az ókort követően megint félelmetessé válik, ami aligha választható el a városok méretének megnövekedésétől és az elhúzódó politikai szembenállástól, amely Itáliára vagy Közép-Európára, különösen Cseh- és Morvaországra ugyanúgy igaz volt, mint Franciaországra. A félelmet a tömegektől mi sem tükrözi jobban Jean Gerson egyik zsinati ellenfelének megjegyzésénél, mely szerint Krisztus keresztre feszítése a scientia divina értelmében súlyos bűn volt, secundum humanam scientiam politicam azonban nagyon is ésszerű cselekedet, hiszen így elkerülhető volt a tumultus kialakulása a nép körében (Opera omnia. ed. L. E. Du Pin. Antwerpen, 1706 [repr. G. Olms, Hildesheim, 1987]. 5. köt., 843. old. - idézi Bernard Guenée: Un meurtre, une société. L'Assassinat du duc d'Orléans, 23 novembre 1407. Gallimard, Paris, 1992. 260. old.). Nem véletlen, hogy ekkor zajlanak az ókor utáni időszak első nagy politikai propaganda-hadjáratai.
Félelemnélküli János 1407. november 23-án megölette ellenfelét, Orléans- i Lajost. Az esemény után fél évvel azzal igyekezett tisztára mosni magát, hogy a király lakhelyéül szolgáló Saint-Pol-palota népes közönsége előtt francia nyelvű beszédet mondatott Jean Petit teológiai doktorral, aki a merényletet zsarnokgyilkosságként mutatta be, majd az oráció szövegét szétküldette az egész királyságban. Ugyanilyen módszerekkel élt az ellenpárt is, amikor nem sokkal később elkészíttette Petit művének cáfolatát. A nagy mennyiségben szétküldött levél mint propagandaeszköz persze nem volt tökéletes megoldás, hiszen - ahogy Novák Veronika kiemeli - a városok, melyek a levelek címzettjei voltak, cenzúrázhatták őket, vagy dönthettek úgy is, hogy nem ismertetik meg tartalmukat a polgárokkal. Párizsban azonban, ahol a polgári elit alárendelt helyzetben volt a királyi igazgatással szemben, ez a probléma nem merült fel. Az 1411-es kétoldalú propaganda-hadjárat, amely a polgárháború egyik igen jól dokumentált és nagy hatású eseménysora volt, jól mutatja nemcsak a propaganda hatását a párizsiakra, hanem azt az igényt is, hogy a hivatalos üzenetek minél szélesebb kört érjenek el. Ha megváltozott körülmények között kellett biztosítani a „nép" lojalitását, akkor a nyilvánosság rétegzettsége láthatólag háttérbe szorult. A várost uraló és a király nevében beszélő burgundiak főbb üzeneteit, többek között azt, hogy a király törvényen kívül helyezi az armagnacokat, nemcsak kikiáltók terjesztették, hanem ki is prédikáltatták a városban - elég nagy sikerrel. „Az armagnacok elleni hivatalos tájékoztatás hatékonysága azzal mérhető, hogy a társadalom milyen mértékben fogadta el hitelesnek a nyilvánosságra hozott tényeket. Ebben az esetben a királyi tájékoztatás sikeresen működött [...] és a lakosság láthatóan hasznot is próbált húzni belőle. Ez a haszon egyrészt a teljesen kézzel fogható, anyagi természetű előnyöket jelentette, amely a törvényen kívül helyezésből származott: megjelentek a politikai köntösbe öltöztetett, magántermészetű vádaskodások, családi bosszúk, és az állítólagos armagnacok vagyonára sokan rátették a kezüket. [...] Másrészt megfigyelhető egy lélektani hasznosítás is: rendkívül elterjedtek az armagnacok kegyetlenkedéseiről szóló pletykák, amelyek arra utalnak, hogy a párizsi közvélemény teljes mértékben elfogadta a királyság által nyújtott ellenségképet." (282-283. old.).
A néptől való félelmet jelzi az is, hogy a hatóságok mennyire érzékennyé váltak a magánbeszélgetésekben megnyilvánuló politikai kritika iránt. „1413 októberében a párizsi parlament javaslatot tett a királyi tanácsnak, miként lehetne megőrizni az ország belső békéjét és biztonságát. A javaslat szerint e cél érdekében [...] a helyi királyi tisztviselők példásan büntessék meg az összeesküvőket és a felforgatókat; a párizsi városnegyedek felelősei és a városi milícia vezetői törekedjenek megelőzni a gyülekezéseket, lázadásokat, és a legelső gyanús jelnél értesítsék a párizsi elöljárót; végül 30-40 poroszló csak azzal töltse napjait, hogy »az egész városban, a kocsmákban és más helyszíneken járkálva hallgassanak, kérdezősködjenek, kutassanak és hallgatózzanak« az elégedetlenkedők és lázítók után." (67. old.) Nem véletlenül kellett magyarázkodniuk azoknak, akik politikailag kényes témákról beszélgettek a műhelyben vagy a kocsmában, és beszélgetésük tárgya a hatóságok fülébe jutott. Egy kegyelemlevél tanúsága szerint például „Gossuyn de Luet aranyműves hosszú betegségéből felépülve találkozott barátjával, Michiel Garcye mártáskészítővel, akivel betért a Miasszonyunk képmásáról elnevezett kocsmába. Itt találkoztak Jean Trotet pékkel és Jean d'Arras cipésszel, majd együtt leültek ebédelni. »Ebéd közben, ahogy az szokás, a királyságban dúló háborúkról és a párizsi és a másutt élő kisembereket sújtó szegénységről beszélgettek.« Gossuyn panaszkodott, milyen rosszul megy ezekben az időkben az aranyművesség, majd kifejtette, hogy »addig nem lesz jó világ Párizsban, amíg nem lesz Franciaországban egy békeszerető király, míg az egyetem nincs telve emberekkel, és míg a parlament bíróságát nem tartják fenn, és nem engedelmeskednek neki annyira, mint régen.« Trotet erre azzal válaszolt, hogy sokan vannak Párizsban hasonló véleményen, akikhez még többen is csatlakoznának egy felkelés esetén." (231-232. old.)
A Novák Veronika által feltárt párizsi információ-háztartás, illetve információáramlás nem korlátozódott tehát a reprezentatív nyilvánosság területére. Egyértelműen létezett a korszakban közvélemény még akkor is, ha másmilyen volt, mint a modern demokratikus közvélemény, illetve annak XVIII. századi alapmodellje. A legfőbb különbség talán abban ragadható meg, hogy a XV. századi közvéleményt (akárcsak a modern tekintélyelvű társadalmak közvéleményét) az uralmon lévők féken tartandó negatív erőnek, nem pedig olyan pozitív igények és álláspontok megnyilvánulásának tartották, amelyhez demokratikus meggyőződésből (vagy populista számításból) igazodni kell.
De ezzel a szembeállítással még valami lényeges, sajátosan középkori kimarad a képből. Akármennyire jók is a korszak és a helyszín forrásadottságai, azok a dokumentumok, amelyek bepillantást engednek akár az uralmon levők (vagy az uralomra törők), akár a befogadók, a „nép" szempontjaiba és beállítódásaiba, nagyrészt a politikai konfliktusok termékei. Így az olvasóban felmerül a kérdés, hogy tényleg ennyire politikai és ennyire aktualitásokra orientált volt-e a korabeli Párizs nyilvánossága. Egyrészt furcsa, hogy egy hírekkel általában véve rosszul ellátott városban ne beszéltek volna sokan és sokat olyasmiről is, vagy elsősorban olyasmiről, ami nem tartozik a szoros értelemben vett hírek, az „újdonságok" (nouvelles) közé. Másrészt, de ezzel összefüggésben, nehéz elhinni, hogy a túlnyomó részben nem politikai témájú prédikációk, amelyek heti, vagy nagyböjtkor sokszor napi rendszerességgel a városi lakosság legszélesebb köréhez jutottak el, semmiféle visszhangra ne találtak volna a mindennapi beszélgetésekben, és ne váltak volna kritikai reflexiók tárgyává. Itáliában nagy számban maradtak fenn olyan népnyelvű könyvek, amelyekbe szerzőik, általában különféle konfraternitások tagjai, prédikációk részleteit jegyezték fel és látták el kommentárjaikkal; az itt felvetődő kérdéseket nyilván szóban is megbeszélték. A firenzei Compagnia dei Laudesi di San Zanobio egyik tagja, Struffa di Domenico dello Struffa például számtalan kritikát fogalmazott meg a ferences Michele Carcano prédikációival kapcsolatban: túl sokat beszél a pokolról, keveset a mennyországról; nem mondja meg, hány áldozata volt az 1461-es l'aquilai földrengésnek, vagy hogy pontosan mennyi idő múlva jön el a világ vége (lásd Rosa Maria Dessì: Parola, scrittura, libri nelle confraternite. I laudesi fiorentini di San Zanobi. In: Il buon fedele. Le confraternite tra medioevo e prima età moderna. Cierre, Verona, 1998. 83-105. old.). A neves prédikátorok, mint például a sienai San Bernardino beszédeit is, gyakran ilyen laikusok jegyezték le. Mi értelme lett volna az egyháznak ádáz harcot folytatnia az eretnekek ellen - ebben a korszakban egyebek mellett a lollardok és a husziták voltak terítéken -, ha az eszméik nem jelentek volna meg nagy súllyal a nyilvánosságban, ha nem beszéltek, leveleztek, írtak-olvastak volna róluk elég sokan?
A vallási nyilvánosság kérdése egy ponton biztosan láthatóvá válik a korszak Párizsában is. Gerson 1413-ban, öt évvel Jean Petit védőbeszéde után, amelyben zsarnokölésként állította be az Orléans-i Lajos elleni merényletet, megtámadta a védőbeszédet, és zsinatot hívott össze az egyetemre, ahol még ráadásként el is ítélték az időközben meghalt teológus művét. Az armagnac párttól láthatólag függetlenül, az egyetem kancellárjaként cselekvő Gerson az elítélt szerző legfőbb bűnének azt tartotta, hogy a zsarnokgyilkosságot igazoló nézeteit, amelyek semmiképpen sem tekinthetők az egyház hivatalos álláspontjával egyezőknek, nem szűk egyetemi körben, hanem népnyelven, népes hallgatóság előtt, nyilvános beszédben fejtette ki, amivel „sokakat szörnyen megbotránkoztatott a képzetlenebbek közül" („multi simplices horribiliter sunt scandalizati", Opera omnia, 5. köt., 947. old. - vö. Guenée: i. m. 237. skk. old.).
Gerson, az általános (egyházi) felfogásnak megfelelően, a megbotránkoztatást még a gyilkosságnál is súlyosabb bűnnek tekintette. A teológusok különbséget tettek a súlyosabb scandalum activum és a kevésbé súlyos scandalum passivum között aszerint, hogy a szóban forgó cselekedet per se vagy csak per accidens vezet másokat bűnbe. A scandalum activum elkerüléséhez azonban nem elég a jó szándék. Arra is szükség van, mondja Aquinói Szt. Tamás, hogy elkerüljük az olyan cselekedeteket, amelyek „természetüknél fogva bűnre vezetnek, mint amikor valaki nyilvánosan követ el bűnt vagy valami bűnhöz hasonlót" (Summa Theologiae. La Editorial Catolica, Madrid, 1950-1951, Iia-IIae, q. 43, a. 1, 3. köt., 295. old.). Ilyenformán a nyilvános cselekvés mindig magában hordozza a megbotránkoztatás veszélyét. Azt hiszem, itt található a közvélemény középkori értelmezésének legfontosabb sajátossága, amelyet csak akkor veszünk észre, ha valamiképp az egyházi-vallási diskurzus is a látóterünkbe kerül - feltéve persze, hogy a rendelkezésre álló források ezt megengedik. Itt a közvélemény nem egyszerűen az államra vagy a közrendre veszélyes, féken tartandó erőt jelent, hanem a laikusokat, az „egyszerű lelkeket", akiket a saját érdekükben kell megvédeni a megbotránkoztató eszméktől. Nem a „magánszféra" vagy az arcana imperii szorul itt védelemre a nyilvánossággal szemben, hanem éppenséggel a nyilvánosságot kell megóvni a „magánbűnöktől".
Gecser Ottó
Cicero: A törvények / BUKSZ, 2008 tél
2009-01-26
A BUKSZ 2008. téli számában olvasható Szabadfalvi József recenziója Cicero A törvények című munkájának magyar fordításáról. A recenzió teljes szövege alább olvasható. (Köszönjük a BUKSZ szerkesztőségének, hogy hozzájárult a cikkek e helyütt való közléséhez.)
Marcus Tullius Cicero: A törvények Fordította és a jegyzeteket írta: Simon Attila. Debreceni Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar - Gondolat Kiadó, Budapest, 2008. 128 old., 2400 Ft
A hazai jurisprudentia - miként az európai teológiai és bölcseleti gondolkodás - természetesen idejekorán hivatkozott Marcus Tullius Cicero (Kr. e. 106-43), a kiemelkedő rétor, író, filozófus és politikus számos tézisére. Elsőként a magyar jogiság formálódása szempontjából alapvető opusra érdemes utalni. Werbőczy az „ország jogát" összegyűjtő, 1517-ben megjelent Tripartitum prológusában hivatkozik a megkérdőjelezhetetlen auktorok közül Ciceróra, illetve a neki tulajdonított, de Ulpianus által ismertté vált jogfogalomra: „Tullius meghatározása szerint: a jog a jónak és méltányosnak mestersége vagy tudománya, amelynél fogva mondanak bennünket papoknak, mint akik a szent törvényeket és kinek-kinek igazait kiszolgáltatjuk." (Werbőczy István: Tripartitum opus juris consuetudinarii regni Hungariae/ Magyarország szokásjogának hármaskönyve. Ford. Csiky Kálmán. M. Kir. Egyetemi Nyomda, Bp., 1894. 28. old.)
Egy évszázaddal később, Kitonich János - Gellius, Ovidius, Livius és Varro mellett - Cicero műveire is hivatkozott munkájában, mely a korabeli peres eljárások tankönyvül is szolgáló összefoglaló gyűjteménye volt (Kitonich János: Directio methodica processus iudiciarii juris consuetudinarii inclyti regni Hungariae. Tyrnaviae, 1619.). Ebben az időszakban nem volt ritka, hogy konkrét jogviták elbírálásakor római jogi szerzőket vagy akár Justinianust idézzék forrásként. Két évszázaddal később Újfalusy Nepomuk János, a pesti jogi kar „helyettes" tanára, aki a Karl Anton Martini-féle „feudális" természetjogi tanok kommentálójaként vált ismertté, A természeti hármas törvény című könyvében - mely az addig egyeduralkodó latin nyelvű szakirodalom mellett megalapozni igyekezett a „Természeti Törvény tudományának" magyar nyelven való művelését - például állítja az emberi kötelességekről írt cicerói tanokat a kortárs keresztény hitűek elé: „némely derék Római Törvénytudók, kik nem kevesebbet, mint Cziczeró az ő könyveiben, a természeti igazságot kedvelték, s ápolgatták. Ami Cziczerót illeti, ő nem tsak a maga fiát Görög Országba az erköltsi tudománynak megtanulása kedvéért küldötte, hanem maga is abban oly előmenetelt tett, hogy azután több könyveket az emberi kötelességekről, oly okossággal, és tisztességgel írt, amilyent egy akkori tébolygó pogányban sok mostani megvilágosíttatott Keresztény lesütött szemekkel tsudálhatna [...] mind Cziczeró, mind előtte vólt Szokrates, és Arisztoteles már egyéb józanan okoskodó férjfiakkal az erköltsi tudománynak, és a Természeti Törvénynek előmozdításán igyekeztek légyen." (Újfalusy Nep. János: A természeti hármas törvény. Pest, 1825. 22. old.)
Később főként jogelmélet-történeti fejtegetésekben találkozunk a cicerói életmű általános, többnyire sommás értékelésével. Pauler Tivadar, a pesti jogi kar jogbölcseleti professzora, a kanti észjogi gondolkodás emblematikus alakja Az észjogtudomány fejlődése s jelen állapotja című tanulmányában némileg lekezelően ír Ciceróról, „ki némely, a legújabb időkben nagyobb részt feltalált munkáiban, a jog s statusról bölcselkedvén, részint Plató, részint a stoicusok elveit követte, a jogot az észből származtatta, tevőleges törvények rendeleteinek gyakori igazságtalanságát nyilván kimondotta, de a görög elvek terjesztésén kívül, egyéb befolyással nem volt a tudomány előmozdítására." (Pauler Tivadar: Az észjogtudomány fejlődése s jelen állapotja. Tudománytár. Új folyam, VI [1842], 12. köt. 12. füz. 361. old.) Oktatási célokat szolgáló bevezető művében lényegében megismétli ezt a véleményét (Pauler Tivadar: Bevezetés az észjogtanba. Emich, Pest, 1852. 46. old.).
Werner Rudolfnak, a kolozsvári egyetem jogbölcselet-professzorának történeti munkája már nem vitatja el Cicero „eklekticus rendszerének" eredetiségét: „Bölcsészetét nagyrészt Plato, Aristoteles és a stoikusok műveiből meríté, melyeket szorgalommal tanulmányozott; és noha az által, hogy azok tanait egymással összeköté, eklekticus rendszert követett, némi eredetiséget és mélységet még sem lehet tőle elvitatni. Műveiben [...] szép fejtegetések és észrevételek olvashatók a törvény, jog, igazság és állam felől általában." (Werner Rudolf. A bölcsészeti jogtudomány történelme. Kiegészítésül Schilling természetjogi művéhez. Franklin Társulat, Bp., 1875. 16. old.)
Pulszky Ágost, a modern jogpozitivizmus hazai meghonosítója Cicerót „kitűnő ecclectikusnak" nevezi, amikor így méltatja: „A természettörvénynek az emberi, általános tudat szerinti joggal való ez azonosítása szolgált a római természetjogi tanok alapjául, amelyet Cicero közvetlenül Platotól és a stoikusoktól kölcsönzött át; de míg a gazdag változatok közt, amelyekkel Cicero a természet legfőbb, igaz, egyetlen, helyes, ésszerű, az istenségtől kiinduló jogának lényegét kifejti, elméleti megállapításának szigora csökken, addig a kitűnő ecclectikus azt egy új fogalommal, az Aristoteles megállapította osztó igazság és egyenlőség előfeltételén nyugvó kellő méltányosságnak elvével kapcsolja össze." (Pulszky Ágost: A jog és állambölcsészet alaptanai. Eggenberger, Bp., 1885. 47. old.)
Surányi János, a filozófiai, teológiai és jogbölcseleti kérdésekben gyakran véleményt nyilvánító győri kanonok - aki nagy vehemenciával kritizálta az elmúlt századforduló táján Pulszky Ágost és Pikler Gyula személyében a hazai jogpozitivista törekvéseket - a cicerói életművet a skolasztikus, tomista hagyomány tükrében vizsgálta és méltatta. Véleménye szerint az örök törvény, a világrendet alkotó, szabályozó és kormányzó isteni ész és bölcsesség lényegét tekintve Cicero és Aquinói Szent Tamás - a sztoikus filozófia hatásának köszönhetően - ugyanazt az álláspontot képviseli. „Okoskodásának veleje ekképp összegezhető: minden élő lények között egyedül az ember eszes lény. Van tehát bizonyos hasonlóság ember és isten között. Ez a hasonlóság az észben lelhető föl, mely az istenek s emberek közös tulajdonsága. Minthogy pedig az isteni ész a legfőbb törvény, mely a világot itt parancsolva, ott tiltva kormányozza, az emberi természetbe oltva - mint törvény jelentkezik, azért a törvény is közös az istenekkel s emberekkel. Maga a világ is közös lakóhelye, hazája az isteneknek s embereknek. Cicero tehát a jogeszmét, úgy mint Plató, az isteni észből, mint örök okfőből, származtatja. De mivel az az emberi természetbe van oltva s abban mint törvény jelentkezik, ezért a jognak alapját az emberi természetbe helyezi." (Surányi János: Vallás, erkölcs és jog. Bölcseleti Folyóirat, X [1895], 263-264. old.)
A XX. század első felének kiemelkedő hazai büntetőjogásza, egykori koronaügyésze, Finkey Ferenc még pályája elején jogbölcseletet is előadott a sárospataki jogakadémián. Ennek eredménye 1908-ban megjelent terjedelmes monográfiája, amelynek a római jogbölcsészetet bemutató alfejezetében elemzi Ciceró általa is eklektikusnak nevezett nézeteit: „habár az eredetiséget, kivált a köztársaságról írt művében el nem lehet tőle tagadni; világosság, szabatosság, a nyelvezet szépsége tekintetében pedig egyetlen ókori író sem vetekedhet vele." (Finkey Ferenc: A tételes jog alapelvei és vezéreszméi. A jogbölcsészet mint alapvető és összefoglaló /általános/ jogtudomány kézikönyve - egyetemes fejlődéstörténeti alapon. I. köt. Bevezetés és a jogbölcsészet kifejlődésének története. Grill, Bp., 1908. 91. old.)
A XX. század első felében domináns neokantiánus jogbölcselet hazai képviselői közül Moór Gyula 1923-ban megjelent Bevezetés a jogfilozófiába című összegzésének elmélettörténeti részében úgy említi Cicerót, mint a jogra vonatkozó elméleti vizsgálódásokban kevéssé gazdag római jogtudomány „legjelentékenyebb íróját", aki műveiben a görög, főleg sztoikus filozófiai felfogást „tükrözteti vissza" (Moór Gyula: Bevezetés a jogfilozófiába. Pfeifer, Bp., 1923. 63. old.). Lényegében hasonlóan emlékezik meg Horváth Barna is Cicero nézeteiről tankönyvének elmélettörténeti fejezetében: a „római jogászok" közül ő az, akinek „eklekticizmusában is a stoa az uralkodó szín" (Horváth Barna: A jogelmélet vázlata. Szeged Városi Nyomda, Szeged, 1937. 221-222. old.).
Az elmúlt évtizedek hazai jogelméleti irodalmából elsőként Varga Csabának a jogi gondolkodás paradigmáiról írt, oktatási célú munkáját érdemes megemlíteni. Ő Cicero retorikai értékeit hangsúlyozza: jogászként a „szavakkal élés mestere és művésze" volt. Az életmű fő tanúságát abban látja, hogy alapvetően nem logikai erővel, hanem emlékezéssel és elkötelezéssel tudatosítja a közösségi létünk alapjait alkotó hagyományainkat, ráébresztve bennünket arra, hogy más választásunk e téren amúgy sem lehet (Varga Csaba: Előadások a jogi gondolkodás paradigmáiról. Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jogbölcseleti Intézet, Bp., 1996. 39-40. old.).
Takács Péter egy joghallgatók számára írott egyetemi jegyzetben a „helyes jog" témaköre kapcsán a természetjogi gondolkodás modelljeinek áttekintésekor Cicero természetjogi nézeteit mint a sztoikus felfogás elemeit „összegző" doktrínát ismerteti (Takács Péter: A helyes jog. In: Szabó Miklós [szerk.]: Jogbölcseleti előadások. Bíbor, Miskolc, 1998. 84. old.).
Frivaldszky János - maga is egy modern természetjogi elmélet megalkotója - eszmetörténeti monográfiájában a cicerói jogbölcselet általános, mindeddig legterjedelmesebb bemutatására vállalkozik. Cicero „elméleti újdonságaként" említi, hogy a természetjogot pozitiválni igyekezett, vagyis olyan kategóriák használatával próbálta meg leírni, amely a földi, világi hatalom megnyilvánulási formáinak is megfelel. (Frivaldszky János: Természetjog. Eszmetörténet. Szent István Társulat, Bp., 2001. 42-45. old.)
Szintén Cicero és a sztoikus természetjog viszonyáról szól Könczöl Miklós rövid és lényegre törő fejtegetése egy alapvetően államelmélet-történeti tankönyvnek szánt, sokszerzős kötetben. A szerző az „antikvitás legrészletesebben kidolgozott természetjogi elméleteként" mutatja be Cicero jogbölcseleti felfogását. (Könczöl Miklós: A római kor állambölcselete. In: Takács Péter [szerk.]: Államelmélet. I. Szent István Könyvkiadó, Bp., 2007. 46-50. old.) Végül, de nem utolsósorban a hazai szakirodalomban Hamza Gábor római jogász Cicero állam- és jogbölcseleti munkásságát elemző - széles körű nemzetközi forrásokra alapozott - tanulmányai tárják elénk mindmáig a legalaposabb képet a sokrétű életműről. A magyar jogbölcselet elmélettörténeti vizsgálódásai alapvetően az ő eddig közzétett írásaira és az általa lefordított, immár három kiadást megérő De re publica (a továbbiakban: Az állam) kötetre támaszkodnak. (Cicero jogbölcseletéről lásd különösen: A ius naturale fogalma a Corpus Ciceronianum-ban. In: Havas László [szerk.]: Cicero öröksége. Tanulmányok a szónokpolitikus születésének 2100. évfordulója alkalmából. Debrecen, 1995. 75-85. old.; A természetjog értelmezésének problémái: Cicero és a ius naturale. Jogtudományi Közlöny, 50 [1995], 11-12. szám, 523-529. old.) Összességében megállapítható, hogy a magyar jogelméleti irodalomban - amit az előbbiekben bemutatott, bár nem teljes körű, de mindenképpen reprezentatív áttekintés is jól szemléltet - Cicero természetjogi felfogása és általában a jogról vallott nézetei kevéssé ismertek. Jóformán néhány kijelentése hagyományozódik generációról generációra, melyek mint megkövesedett sztereotípiák jelennek meg az elméleti jogi irodalmunkban, s még inkább a tankönyvekben.
Mindezek fényében - és persze a latin nyelvtudás napjainkra való csaknem teljes elenyészésének okán - különösen fontos, hogy a Debreceni Egyetem Állam- és Jogtudományi Kara és a Gondolat Könyvkiadó közös sorozatának hetedik darabjaként megjelent Cicero De legibus (A törvények) című - mind ez idáig egészében magyar nyelven hozzá nem férhető - műve Simon Attila klasszika-filológus fordításában. Rendkívül alapos lábjegyzetekben, magyarázatok és utalások sokaságával segíti az olvasó szövegértését, valamint a kötet végén terjedelmes „jegyzetszótár" mellékelésével mutatja be a cicerói dialógusokban szereplő ismert és kevésbé ismert személyeket, fontosabb fogalmakat, földrajzi és történeti helyszíneket. A sokak szerint a bölcsészeti irodalom legelső, átfogó természetjogi műve fennmaradt „teljes" szövegéhez csatoltan - utószó gyanánt - olvashatjuk a cicerói életművet régóta kutató Havas László klasszika-filológus tanulmányát Cicero jogbölcselete és a globalizáció korának erkölcsisége: az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának gyökereinél címmel.
A továbbiakban essen szó magáról a műről és néhány jogfilozófiai vonatkozásáról. Cicero a platóni és általában a hellenisztikus mintát követve, feltehetően Kr. e. 53 és 51 között írta meg két nevezetes dialógusát az eszményi római államról (optimus status civitatis vagy optimus status rei publicae) De re publica, illetve az ember értelmes természetéből levezethető törvényekről De legibus címmel. Míg az előbbi Platón Politeia (Állam), addig az utóbbi az athéni akadémia alapítója Nomoi (Törvények) című művének példáját, részben módszertanát követi. A De legibus esetében mindezt jól példázzák a második és harmadik könyvben olvasható cicerói fejtegetések. Így egyrészt Róma vallási törvényhozásának bemutatása, másrészt - még terjedelmesebben - a magisztrátusokra, állami tisztségviselőkre vonatkozó konkrét szabályozási javaslat megfogalmazása. Mindezek a leírások Cicero esetében sokkal közelebb állnak a létező és működő államhoz, jogrendszerhez, mint Platón három évszázaddal korábbi államelmélete.
A De re publicát - bár töredékesen maradt ránk, de - mint befejezett munkát tartják számon, ám a De legibus valószínűleg befejezetlen maradt. Feltételezhetően Cicero ez utóbbit is hat könyv terjedelemben szándékozhatta megírni, de csupán az első három könyv nagyobb része maradt az utókorra, a többi - már amennyit Cicero egyáltalán megírt belőlük - elveszett. Miként azonban a De re publica ma ismert szövege egy kéziratos másolatban csupán 1820-ban került elő a Vatikáni Könyvtárban, nem kizárható, hogy ha létezett a De legibusnak folytatása, úgy az egyszer valahol még fölbukkanhat. Cicero a római köztársaság hagyományaira alapozott legjobb állam általános érvényű koncepcióját akarta kidolgozni, melynek fontos eleme a „helyes" törvények megismerése. Nem volt sem filozófus, sem jogbölcselő, s a De legibus (a továbbiakban: A törvények) megírásával gyakorlati célt követett. Fejtegetéseiben „az állam megerősítését, a jogrendszer megszilárdítását és a nép megjavítását célozza meg" (A törvények, I. 37), továbbá a törvények értelmét igazolja: „a törvényeket azért találták föl, hogy az egyes polgárok és közösségeik jólétét és épségét megőrizzék, s az embereknek zavartalan és boldog életet biztosítsanak." (Uo. II. 11) Mindezeket a világharmónia eszméje jegyében, a sztoikus természetjogi felfogásra alapozottan kívánta elérni.
A ciprusi Kitionból származó Zénón által alapított filozófiai iskola - melyet sztoának, sztoikus filozófiai iskolának neveztek el - újszerűsége az idő tájt abban nyilvánult meg, hogy az addig változó természetjog-fogalmat új értelmezési keretben igyekezett megközelíteni. Számukra a természet a mindent átfogó isteni rend, értelem (logosz) által irányított, az emberek számára eleve adott világot, másrészt az ezen a világon belüli emberi természetet jelenti. Felfogásuk szerint a természetet ésszerűség uralja, vagyis ami a természet törvényeinek megfelel, az egyben ésszerű. Ami tehát megfelel a gyakorlati ésszerűségnek és ezzel együtt az erkölcs követelményeinek, az egyben természetes is. Így a természet „joga" és az ésszerűség joga egybeesik. A sztoikusok számára a „természet" és az ésszerűség között nem létezik ellentét, fogalmilag kizárt bármilyen ellentmondás.
Cicero sztoikus természetfilozófiai felfogását jól példázza a bátyja szájába adott alábbi gondolat: „a természet parancsát szem előtt tartó, s mintegy a természet törvényének megfelelő élet, vagyis hogy semmi olyat nem szabad elmulasztanunk, ami rajtunk múlik, annak érdekében, hogy elérjük azt, amit a természet megkövetel; ez megint csak azt jelenti, hogy az erényt kell törvényként követnünk életünk során." (I. 56) Már a De re publica harmadik könyvében szól az „igazi" vagy másképpen „valódi" törvényről: „A valódi törvény mindenesetre az igaz értelem, mely a természettel összhangban áll, amely mindenüvé szétárad, amely tartós, örök, amely parancsok révén kötelességekre szólít és tilalmak által elrettent az álnokságtól, s amely parancs vagy tilalom révén hat a tisztességtelenekre. E törvény lerontása az isteni jogba ütköző dolog, s az is tiltott, hogy azt részben érvénytelenítsék és éppoly kevéssé lehet egészében véve érvénytelenné tenni [...] valamennyi népet mindenkor ugyanaz az örök és változatlan törvény fog[ja] irányítani, és valamennyinek mintegy egyetlen közös mestere és parancsolója lesz: az Isten." (Az állam, III. 22.33)
A De legibus első kötetében a törvény (lex) sokat hivatkozott definíciójában is lex és ratio lényegében egyjelentésű fogalmából indul ki: „a törvény a legmagasabb rendű ésszerűség, amely a természetben gyökerezik, és megparancsolja, hogy mit kell tenni, az ezzel ellenkezőt pedig megtiltja. És amikor ugyanez az ésszerűség az emberi értelemben megerősödik és tökéletessé válik: az a törvény. Ennélfogva úgy tartják, hogy a törvény nem más, mint a gyakorlatban megmutatkozó bölcsesség, melynek az a lényege, hogy a helyes cselekvést megparancsolja, a helytelent pedig megtiltsa." Majd így folytatja: „a jog eredetét a törvényből kell levezetnünk. Hiszen a törvény a természetben működő erő, ő a gyakorlati kérdésekben bölcsen eligazodó ember értelme és gondolkodásának alapelve, ő a jog és jogtalanság mércéje." (A törvények, I. 18-19) Ez a természeti törvény, melyet az emberi ész a logoszban felismer, független az egyes államok szabályozásától. Mint „legfőbb törvény" egyfajta világtörvényként létezik, mely „már sokkal korábban született, mint bármely írott [pozitív] törvény, vagy mint hogy egyáltalán bármely polgári közösség [állam] létrejött volna." (I. 19) A második kötetben minderről ekképp értekezik: „a legnagyobb bölcsek véleménye szerint - mondja egy párbeszédben maga a szerző - a törvényt nem az emberi szellem találja ki, nem is a népek akarata hagyja jóvá, hanem az valamiféle örök dolog, amely a parancs és tilalom bölcs útmutatásával kormányozza az egész világmindenséget. Ezért folyvást azt hangsúlyozták, hogy az első és végső törvény az isteni értelem, amely minden egyes esetben az ésszerűségnek megfelelően kényszerít és tilalmaz." (II. 8)
Cicero viszonylag hosszan értekezik a pozitív jog (ius, másutt lex humana) és a természetjog (ius naturale, máshol lex naturalis) viszonyáról. Örök dilemmák sora merül föl a dialógusokban. Leggyakrabban idézett - már-már szállóigévé vált - megfogalmazása szerint: „Ha [...] a jogot a különböző népekrendelkezései, a vezetők határozatai és a bírák ítéletei alkotnák, akkor jogos lenne a rablás, jogos a házasságtörés, jogos a végrendelet meghamisítása, amennyiben ezeket a tömeg [népgyűlés] jóváhagyná a maga szavazatával vagy határozatával." (I. 43) E veszély elhárítására, illetve az igazságosság megteremtésére egyetlen eszközünk van: „csakis egyetlen jog létezik: amelyik az emberi közösséget összetartja, s amelyet egyetlen törvény hozott létre, mégpedig a parancsolásban és a tiltásban megnyilvánuló helyes gondolkodás." (I. 42) Máshol erről így fogalmaz: „a törvény az igazságos és az igazságtalan közötti különbségtevés, mely ama mérhetetlenül ősi és minden dolgok első elveként szolgáló természetet veszi mintául, amelyhez azok az emberi törvények igazodnak, melyek az elvetemült egyéneket büntetéssel sújtják, a derék embereket pedig oltalmazzák és támogatják." (II. 13) A helyes út megtalálásában tehát a természet segít minket, vagy miként írja: „Bizony a jó törvényt a rossztól sehogy másképpen nem tudjuk elválasztani, csakis a természet zsinórmértéke alapján." (I. 44)
Hamza Gábor kimutatta, hogy Cicero nem használta következetesen az elsősorban az adott jogközösség pozitív jogát jelölő ius (jog) és a természetben gyökerező, legfelsőbb ésszerűségre vonatkozó lex (törvény) fogalmait. Számos esetben alkalmazza a „lex" terminust egyedi, konkrétan is létező, pozitív törvények megnevezésére, illetve a „ius" fogalmát mint a természet által adott jogot. Mint Cicero írja: „a jog gyökerét a természetben kell keresn[i]" (I. 20); „jog a természetből keletkezett" (I. 34). A pozitív jog tehát a természetből ered, ennélfogva egyjelentésű a lexszel.
A párbeszédekben sztoikus hatásként értelmezhetők az emberek egyenlőségéről és szabadságáról kifejtett gondolatok. Szemben az arisztotelészi felfogással, Cicero az emberek hasonlóságának eszméjéből indul ki: „Hiszen egyetlen létező sem hasonlít annyira a másikhoz, egyetlen létező sem megfelelője egy másiknak olyan mértékben, mint amennyire mi emberek valamennyien hasonlítunk egymáshoz." (I. 29) Továbbá „egyazon kötelék tartja össze az egész emberi nemet, s ez az embereket egymás társaivá teszi" (I. 32). Mindebből végkövetkeztetésként levonja a sztoának azt a tanítását, hogy „természetünknél fogva arra születtünk, hogy a jogot egymás között megosszuk, és kölcsönösen részesítsük belőle egymást." (I. 33) Cicero természetjogi érvelése fontos része az emberi jogok fejlődéstörténetének, annak korai, antik hagyományát jelenti, amely a rabszolgaság intézményét „természetellenesnek", a természetjogba ütközőnek tekintette. Sőt felfogása az emberi méltóságnak (dignitas humana) a középkori keresztény teológiából ismert gondolatát meghaladó, újkori szerződéselméletekben megfogalmazott eszményhez áll közel, amely az emberek természettől adott egyenlőségét vallja.
Cicero filozófiai, politikai, állambölcseleti vagy éppen jogfilozófiai fejtegetéseiben különböző szerzők és nézetek egyes téziseit veszi át, interpretálja, illetve gondolja tovább. Mindezt teszi attól a szándéktól vezérelve, hogy e gondolatok - lehetőleg egységes keretbe foglalva - az őt mindig is inspiráló célt, a római hagyományok életben tartását szolgálják. Fennmaradt jogbölcseleti szövegei - melyek közül természetesen A törvények a legjelentősebb - az antikvitás legátfogóbban kifejtett természetjogi elméletét tartalmazzák. Ez annak ellenére igaz, hogy a rómaiaktól általában távol állt a természetjogi tanok rendszerbe foglalásának igénye. Viszont Cicero természetjogi felfogása jelentős hatással volt Seneca, Dante, Vico, Christian Wolff és Kant univerzalisztikus nézőpontjára. Gondolatai, érvei számos vonatkozásban napjainkig meghatározzák a jogról, a természetjogról, továbbá az állam és jog, a jog és erkölcs, valamint a gyakorlat és elmélet viszonyáról, összefüggéseiről folytatott polémiát. Éppen ezért rendkívül örvendetes, hogy a debreceni jogi kar anyagi áldozatvállalásának és a fordító szakavatott munkájának köszönhetően ez az örökbecsű cicerói mű immár magyarul is olvasható.
Szabadfalvi József
Holland könyvek bemutatója a LOW fesztivál keretében
2008-12-01
November 27-én került sor az Akcentusok sorozat új köteteinek, valamint Lieve JorisVissza Kongóba című könyvének bemutatójára a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A bemutatóról összefoglalás olvasható a Litera irodalmi portálon:
Angelo Brelich: Római variációk az eredet témájára - recenzió
2008-11-28
Az ÉS 2008/47. számában (november 21.) közli László Emese recenzióját Angelo Brelich nemrégiben megjelent vallástörténeti munkájáról. A szöveg az alábbi linkre kattintva olvasható:
Az alábbiakban található idézet- és linkgyűjtemény Vlagyimir Szorokin kiadónknál megjelent regényeihez (A jég, Bro útja, Az opricsnyik egy napja) kapcsolódó recenziókat, kritikákat és háttéranyagokat tartalmaz. Kellemes böngészést!
Az Élet és Irodalom 2007. szeptember 21-i számában jelent meg Poszler György alapos elemzése A magyar irodalom történetei című kiadvány három kötetéről, mely az ÉS könyve volt 2007 szeptemberében (A többes szám irodalomtörténete). A recenzió teljes szövege olvasható az alábbi linkre kattintva:
A Magyar Narancs 2008/21. száma a 8 kis kritika rovatban közöl rövid recenziót a kiadó Akcentusok című holland-flamand irodalmi sorozatáról és benne Willem Elsschot nemrégiben megjelent kisregényeiről. A recenzens az Akcentusokat "nagyszerű sorozat"-ként jellemzi, és a sorozat egy másik darabját, a Nescio-kötetet "szenzációs"-nak mondja. Egy mondat a recenzióból:
"Az /.../ 1933-as évjáratú Sajt megőrizte frissességét, ma is remekműnek tűnik."
A REVIZOR kritikai portálon olvasható Szegő JánosÁttetsző sűrűség című recenziója az összegyűjtött versek három kötetéről. Részlet a recenzióból:
"A könyvek szerkesztője, Daróczi Anikó a különböző variánsok, részletek, ciklusok filológiai feltérképezésével és kronológiai tájolásával szinte Beney verseinek kritikai kiadását állította össze. Az olvasó a könyv végén található jegyzetek segítségével és némi odafigyeléssel rekonstruálhatja egy-egy korábbi kötet eredeti formáját, és nyomon követheti egy-egy ciklus vagy vers alakváltozását. A ciklus lett Beney költészetének a mértékegysége, így az összkiadás is a ciklusok sorozatából áll össze. Teljes egészében olvasva Beney Zsuzsa összes verseit, 45 év alkotásait, ennek a költészetnek az áttetsző sűrűsége kristályosodik ki."
A Könyvhét2008. júliusi számában interjút közöl Pléh Csaba pszichológussal legutóbbi, A lélek és a lélektan örömei című kötete megjelenésének alkalmából. Az interjú teljes szövege alább olvasható.
Pléh Csaba pszichológus, nyelvész, egyetemi tanár, a BME Kognitív Tudományi Tanszék alapítója. A lélek és a lélektan örömei címmel jelent meg a közelmúltban tanulmánykötete, mely szabadon tallóz a lélektan különböző, látszólag egymástól távol eső kérdései között.
Kezdjük rögtön a címmel; mit kell értenünk a lélek „örömei" kifejezés alatt?
A kognitív pszichológiával szemben gyakran megfogalmazott kritika, hogy eltekint az embert mozgató tényezőktől (mint például a vágyaktól, a céloktól). Pszichológiatörténészként ezzel nem értek egyet. Meggyőződésem, hogy ezek az irányító tényezők az ember mentális világának igazi „cementanyagai". Ezért a címben szereplő „öröm" egyrészt a puszta gondolkodó/megismerő lényből kiinduló emberképpel kíván szakítani, másrészt arra utal, hogy az ember sajátosan unalomkerülő lény, aki egész életében megőrzi a kíváncsisággal kapcsolatos örömkészségét. A tudomány öröme a meglepetésből, az előre meg nem jósolható fejlődésből fakad.
A kötetben heterogén, egymástól igen távol eső kérdéseket taglaló tanulmányok olvashatók. Mi volt a kötet rendezőelve?
A könyvben megpróbáltam 4-5 fejezetbe csoportosítani azokat a témákat, melyek az utóbbi egy-két évtizedben foglalkoztattak. Az első fejezet pszichológiatörténeti áttekintés: Kuhn pszichológiai hatásától kezdve a szociológus Piaget-n át a narratív pszichológiáig. Egy másik alfejezet a kognitív szemléletmódot mutatja be; az emberi gondolkodás nagy kategóriarendszereit. Külön fejezetbe tagoltam a nyelv és a gondolkodás összefüggéseit elemző tanulmányokat. Ezt egy nagyon érdekes területen: a téri nyelv kérdésein keresztül vizsgálom. Az utóbbi tíz évben fontos kutatási témám a kognitív fogyatékosságok, főként a genetikai eredetű zavarok, mint például a Williams-szindróma; az ezzel kapcsolatos elemzések szintén önálló fejezetbe kerültek. A következő rész egyik hobbitémámat fogja át: azt vizsgálja, hogy a gondolkodás világa miként kapcsolódik az új információrendszerekhez. (mint a számítógép, a mobiltelefon). A könyv utolsó része különböző témakörökben és időkben velem készített interjúkat tartalmaz. Szerettem volna, ha a könyv nem csupán a szakmához jut el, de az érdeklő, szakmailag laikus közönséghez is. Számos tanulmány, például a gyermeknyelvi fejlődésről, az újkori kommunikációs csatornák és a magány összefüggéseiről, a művészeti változás pszichológiai megközelítéseiről vagy épp az egész életen át tartó tanulásról- korábbi előadások, rádióműsorok anyaga - kifejezetten a nagyközönséget szólítja meg.
Ön a kognitív pszichológia egyik magyarországi meghonosítója; a BME Kognitív Tudományi Tanszék alapítója. A kötet jelentős hányadát szintén a kognitív szemlélet köré csoportosuló tanulmányok alkotják. Mivel foglalkozik pontosan a kognitív tudomány?
A kognitív tudomány az emberi megismeréssel foglalkozik, melyről a különböző tudományágaknak - a filozófiának, a pszichológiának, az etológiának, az evolúciós biológiának, a nyelvészetnek, a matematikának- saját mondanivalója van. A kognitív, vagy más néven megismeréstudomány egy interdiszciplináris terület, mely a különböző diszciplínák kognitív irányzatai közötti közös nyelvet keresi. A kognitív szemlélet gyökerei visszanyúlnak az '50-es évekig, a számítástechnika kialakulásának kezdetéig. A tudósok érdekes egyezésre figyeltek föl; történetesen arra, hogy a programozási nyelvek olyan fogalmakkal operálnak, melyek érvényesek az emberre is. Más szóval, az emberi megismerés folyamata - természetesen elvont formában - leírható a feladatok szerkezetéből kiindulva. 2004-ben megalapítottuk az első magyar kognitív tudományi tanszéket a Budapesti Műszaki Egyetemen, melyen jelenleg mintegy harminc kutató dolgozik. Megalakulása óta doktori iskola is kapcsolódott hozzá, jövőre pedig beindítjuk a bolognai rendszerű doktori mesterképzést. Tanszékünkön négy kiemelt kutatási témával foglalkozunk: a látással, az emlékezési mechanizmusokban megjelenő gátlási folyamatokkal (főleg agysérülteknél és skrizofén betegeknél), a nyelven belül a nyelvfejlődési zavarokkal, illetve a nyelv és az elektronikus nyelvfeldolgozás viszonyával.
Ön pszichológus és nyelvész; hogyan kapcsolódott össze ez a két tudományág a munkásságában?
A nyelv iránti érdeklődésem korábbi keletű, nagyrészt összefügg azzal, hogy egy kétnyelvű faluban nőttem fel. A mi családunk azonban nem beszélt németül, így alapvető gyermekkori élmény volt számomra, hogy élnek körülöttünk más, idegen nyelvű emberek, akiket én nem értek. Magyar-pszichológia szakos bölcsészként kezdtem a tanulmányaimat, és eredetileg nyelvésznek készültem. Később azonban a nyelvészet - ideiglenesen - háttérbe szorult; segédápolóként dolgoztam egy kórházban, így már a szakdolgozatomat is pszichológiából írtam. A '70-es évek elején, mikor már magam is az egyetemen tanítottam tanársegédként, hirtelen megjelent egy megújító, friss irányzatot képviselő szak, az általános nyelvészet, ahová beiratkoztam. Kiváló professzorok tanítottak, mint például Telegdi Zsigmond. Ekkortájt már körvonalazódott bennem, hogy a két tudományág kapcsolódási pontja érdekel. Olyan kérdések (melyek közül a kötet is többet vizsgál), mint a gyermekkori nyelvelsajátítás, vagy a nyelv és a gondolkodás viszonya (vajon a gondolkodás irányítja a nyelvhasználatot, vagy épp fordítva: a nyelv határozza meg a gondolkodás szerveződését?) A nyelvet használó ember és a nyelvi rendszer kapcsolatának vizsgálatával jutottam el a nyelvfeldolgozás mechanizmusát kutató pszicholingvisztikához, mely az első pszichológia és nyelvészet közötti interdiszciplináris irányzat volt.
Milyen új könyvtervei vannak?
Jelenleg két könyvet szerkesztek, mindkettő a közeljövőben jelenik meg az Akadémiai Kiadó gondozásában. Az egyik pszichológiai kisszótár, mely mindenekelőtt az egyetemistáknak kíván segítséget nyújtani szakszavak egy-egy mondatos, tömör definíciójával. A másik egy angol nyelvű tanulmánykötet, a mostani könyvhöz hasonló tematikával. „A gondolkodás és az emberi lélek történetét" tekinti át a XIX. század végétől a múlt század végéig.
Maczkay Zsaklin
Cicero: A törvények
2008-07-30
A Magyar Hírlap 2008. július 30-i számában ismertetést közöl a nemrégiben megjelent Cicero-kötetről. A cikk a lap internetes kiadásában is olvasható a következő linkre kattintva:
A Magyar Narancs kritikája Vlagyimir Szorokin új regényéről
2008-06-06
A Magyar Narancs 2008/23. számában (2008. június 5.) jelent meg az alábbi recenzió Az opricsnyik egy napja című regényről. (Ezúton köszönjük a Magyar Narancsnak, hogy lehetővé tette az internetes változat közlését.)
Szent Oroszország Vlagyimir Szorokin: Az opricsnyik egy napja
2028. Moszkva, a Nyugati Fal mögött. Oroszország Anyácska fiatal desperádói tíz-egynéhány éve átvették a hatalmat, s miután sikerült a(z országot) "felosztani és kiárusítani" terv meghiúsítása, végre visszatért (a Vörös, majd a Fehér és a Szürke Zavaros Idők után) a "a törvény és a rend". "Ez volt és ez lesz a Szürke Hamuból újjászületett Szent Oroszország alapköve" - jelenti ki az Uralkodó, s az alapok mindenek feletti fenntartását elsősorban privát hadseregére, az újra megalakított opricsnyinára bízza, akik tudják és teszik a dolguk, "Szó és Tett". Komjaga, az én-elbeszélő címszereplő tősgyökeres opricsnyik, így a keményebb (nagyobb megbízhatóságot igénylő) munkákat kapja, elbeszélt napjának reggelén egy
törzsökös nemes kivégzése,
házának felgyújtása, valamint feleségének rituális és csoportos meggyalázása az első feladat. És ez még csak a másnapossággal indított reggel. Szorokin új regénye a negatív utópiák sorát szaporítja. A diktatúrák egymáshoz olyannyira hasonló működési elveiről, a hatalmi struktúrákról számtalanszor olvashattunk, voltaképp ebben nem hoz semmi újat a regény. Szatirikus tablóján felvonul a társadalmi hierarchia majd minden jellemző alakja és cselekménye, már-már azt gondolhatnánk, hogy nem is nagyon lehet e témában újat mondani (miközben voltaképp csak újat lehet). Szorokin jelen víziója nyomasztóan reális, ami kevés "fantasztikumot" megenged magának, az sem egészen légből kapott, a korabeli high-tech eszközök leírásában egy leginkább racionálisan gondolkodó szerző tükröződik, semmi űrtéboly, semmi teleport, de még csak függőleges autópályák sem, mindössze a mai informatikai-technikai-biotechnikai trendek logikus továbbépítése. Annál is kényelmetlenebbé válik mindez, mert ezzel szemben a régi módi dívik, a Cáratyuska visszatért kultuszával együtt újra mindennaposak a nyilvános korbácsolások, a cenzúra működik, a szabadságjogok eltörlése és a rendi berendezkedés természetes. Hasonlóképp természetesek a rituális cselekvéssorok (pl. a kivégzésre ítélt törzsökös nemes kapujára háromszor kell ütni furkósbottal, "Pusztuljon ez a ház!" felkiáltással, mielőtt betörnek), illetve az is, hogy a nyilván szintén hipermodern fegyvereikkel szemben előnyben részesítik a "hagyományosabb" eszközöket, a dorongot vagy a kést. És bár vadonatúj, vérvörös Mercikkel járnak az opricsnyikok, azokra mégis (mindennap új) kutyafej van tűzve. A káromkodás ily mérvű tilalma is idegennek tűnhet (bármilyen) jövőképben, ám a regény végén az alaposan bekokózott, Papának nevezett opricsnyinavezér szónoklatában megkapjuk a "Szent Oroszország" identitásának és (számukra legalábbis) abszolút primátusának magyarázatát: "hiszen csak mi, pravoszlávok őriztük meg a földön az egyházat mint Krisztus testét, az egységes, szent, közös, apostoli és feddhetetlen egyházat (...), ezért építette fel a mi Uralkodónk a Nagy Falat, hogy elhatárolódjunk a bűzlő hitetlenségtől, az átkozott cyberpunkoktól, a szodomitáktól, a katolikusoktól, a melankolikusoktól..." (a felsorolás folytatódik, ám a jó ízlés miatt nem idézném tovább). E világképben tényleg természetesnek hat a kimondott szó (nagyjából mindenek fölötti) hatalma, és a közel teljes elzárkózás a világ többi részétől. "Szó és Tett" -- hangzik az opricsnyikok jelszava, s természetesen mindkettő az Uralkodó, az állam és az Isten szentháromságának érdekében. Egyéni érdekekről csak stikában lehet szó (mert, konyecsná, mindenkinek van egy kis vaj a fején), ilyen a már említett halacskázás, melyet közösen végez az opricsnyikkommandó, de főszereplő-elbeszélőnknek is vannak "titkos" útjai, például egy jósasszonyhoz, a vágy elérhetetlen tárgyaként megjelenő (mert "a gárdistákat jobban szereti, mint az opricsnyikokat"), nimfomán Uralkodónő újabb hódítása sikerének érdekében. Mellékes információnak vagy idegesítő töltelék anyagnak tűnhet, amikor Komjaga a "modern" művészetet kárhoztatva pozitív ellenpéldaként Szurikov festményét, a Morozova bojárnőt idézi fel, ám az ehhez kapcsolódó gondolatai egyfajta kulcsot adnak saját és társai mentalitásához, mellyel szükségszerűen együtt jár a giccsbe hajló ömlengés: "Amikor nehéz a lelked, amikor lebírnak az ellenfeleid, amikor a rossz akaratú emberek körbefognak, beugrasz egy percre a Tretyakov Képtárba, odamész a híres festményhez, és csak nézed, nézed (...). És megcsap a képről Szent Oroszország levegője. Elfelejted a mindennapok nyűgét, bosszúságait. Tüdőd beszívja az orosz levegőt. És ennél nem kell több. Istennek legyen hála..." Eme leegyszerűsített (de nem nagyon leegyszerűsítő) képlet szerint éli le e napját az opricsnyik, amely nyilvánvalóan nem sokban különbözik a többitől - elég sok jel mutat arra, hogy e kiemelt (ám semmilyen módon sem konkretizált) nap épp olyan, mint bármely másik:
másnapos ébredés,
büntető körút, "intézkedések foganatosítása", vacsora a Papánál (esetleg bónusz gőzfürdő, csoportos férfiszerelemmel), elalvás előtt delírium. A regény a visszatérő álom, a saját személyiségével azonosított fehér ló képének leírásával kezdődik, mely ló egyre csak szökik megfigyelője elől - e szintén a giccsel játszó, negédesen indított, önnön lelki nyomorára utaló kép a regény zárlatában a totalitásban oldódik föl: "élni fognak a lovak... mindenki élni fog, az egész opricsnyik kommandó..." - ez a most már majdnem gyomorforgató modorosság viszont szükségszerű az itt megszólaló szubjektum identitása és integritása érdekében, ily módon pedig talán a legnagyobb erénye a szövegnek. Ugyanis Szorokin az utópiák és a szatírák műfaji kliséit valóban szellemes ötleteivel oldja föl, miközben prózapoétikai eszközeinek mindegyikét (és ide kell sorolnunk a váratlan lírai betéteket, mint például a halacskázás kollektív víziója vagy épp a Papa gőzfürdőjében lüktető "hernyó" leírását, de még a delíriumokét is) e mondott szubjektum szolgálatába állítja - mindez még a fordításon is nagy erővel üt át.
k.kabai lóránt
Pléh Csaba írása az ÉS-ben az Erdély Miklós-kötetről
2008-06-05
Az ÉS 2008/20. számában, az Ex libris rovatban jelent meg Pléh Csaba ismertetője az Erdély Miklós művészetpedagógiai tevékenységét bemutató kötetünkről. A cikk szövege itt olvasható:
A 79. Ünnepi Könyvhétre jelent meg Cséfalvay Zoltán Kapuk, falak, sorompók - A lakóparkok világa című kötete a Gondolat Kiadó és a Marina Part közös kiadásában. A kötet megjelenéséhez kapcsolódó cikkek, recenziók:
Az ÉS 51. évfolyamának (2007) 40. számában olvasható László Emese recenziója A formák és a tudás című, Platón ismeretelméletét és metafizikáját bemutató tanulmánykötetről.
Részlet a recenzióból:
"Platón formaelmélete és a tudás mibenlétére vonatkozó elképzelése - a szisztematikus kifejtettség hiánya ellenére (vagy éppen ezért) - az egyik legizgalmasabb eleme a filozófiai gondolkodás történetének. A platóni filozófiában fontos szerepet játszó metafizikai, ismeretelméleti és lételméleti kulcsfogalmaknak - például az eidosznak és az episztémének - rendkívül nagy hatása és igen szerteágazó szakirodalma van. Ennek az irodalomnak egy szűk, de annál jelentősebb szeletét mutatja be a Gondolat Kiadó új, ókori tematikájú könyvsorozatának első kötete... A válogatás, annak ellenére, hogy viszonylag behatárolt témára terjed ki, reprezentatívnak tekinthető. A kérdésfeltevés hangsúlyait tekintve különböző megközelítésmódok ugyanis szinte az egész platóni életmű értelmezésére tesznek kísérletet, mára megkerülhetetlen eredményeket mutatva fel. A tanulmányok számos ponton párbeszédet folytatnak egymással, és a magyarul eddig hozzáférhető Platón-irodalomhoz képest... jóval differenciáltabb Platón-kép kialakításához járulhatnak hozzá."
Az ÉS 2008/25. száma közli Láng Zsolt írását Thomas Brussig regényéről (A Napsugár fasor innenső vége). A teljes szöveg az alábbi linken keresztül elérhető:
A Magyar Narancs kritikája Elsschot kisregényeiről
2008-05-21
A Magyar Narancs 2008/21. száma a 8 kis kritika rovatban közöl rövid recenziót a kiadó Akcentusok című holland-flamand irodalmi sorozatáról és benne Willem Elsschot nemrégiben megjelent kisregényeiről. A recenzens az Akcentusokat "nagyszerű sorozat"-ként jellemzi, és a sorozat egy másik darabját, a Nescio-kötetet "szenzációs"-nak mondja. Egy mondat a recenzióból:
"Az /.../ 1933-as évjáratú Sajt megőrizte frissességét, ma is remekműnek tűnik."
Az ÉS 51. évfolyamának (2007) 40. számában olvasható László Emese recenziója A formák és a tudás című, Platón ismeretelméletét és metafizikáját bemutató tanulmánykötetről.
Részlet a recenzióból:
"Platón formaelmélete és a tudás mibenlétére vonatkozó elképzelése - a szisztematikus kifejtettség hiánya ellenére (vagy éppen ezért) - az egyik legizgalmasabb eleme a filozófiai gondolkodás történetének. A platóni filozófiában fontos szerepet játszó metafizikai, ismeretelméleti és lételméleti kulcsfogalmaknak - például az eidosznak és az episztémének - rendkívül nagy hatása és igen szerteágazó szakirodalma van. Ennek az irodalomnak egy szűk, de annál jelentősebb szeletét mutatja be a Gondolat Kiadó új, ókori tematikájú könyvsorozatának első kötete... A válogatás, annak ellenére, hogy viszonylag behatárolt témára terjed ki, reprezentatívnak tekinthető. A kérdésfeltevés hangsúlyait tekintve különböző megközelítésmódok ugyanis szinte az egész platóni életmű értelmezésére tesznek kísérletet, mára megkerülhetetlen eredményeket mutatva fel. A tanulmányok számos ponton párbeszédet folytatnak egymással, és a magyarul eddig hozzáférhető Platón-irodalomhoz képest... jóval differenciáltabb Platón-kép kialakításához járulhatnak hozzá."
Anekdota: Tiltott Ábrázolások Könyve. Titokzatos, enigmatikus cím. Mindemellett ismerős, hisz Géczi János 2008-as kötetének borítóján is ugyanez a jelzős szintagma szerepelt, ott az alcímbe került a műfaji meghatározás – Egy regény töredékei. Már a két mű így megmutatkozó kapcsolata is olyan kérdéseket vet fel, melyek a szövegek olvasása során tovább szaporodnak: Egy könyv-e a Tiltott Ábrázolások Könyve, vagy több van belőle? Milyen a viszony a másolat, az átírat, s az eredeti alkotás között? S létezik-e egyáltalán az eredeti, igazi ábrázolás?
Utazónak, utazó írónak lenni egyfajta személyiséghasadásos állapot. Az utazó író egyszerre író, mégis szereplő: idegenként kell elmondania történetét, amelyről ő is tudja, hogy talán nem jól, és biztosan nem teljesen érti, hiszen személyes jelenléte dacára mindig is kívülálló marad. Lieve Joris esetében ez a megállapítás természetesen nem teljesen helytálló, hiszen a flamand írónő könyvének éppen az a sajátossága, ad második olvasatot, hogy a kívülálló ebben az esetben vendég: méghozzá annak a liberális elitnek a vendége, amely a rendszerváltás huszadik évfordulójára kiírta magát a magyar politikából. Habár az írónő kötetének magyar megjelentetésére ez az évforduló adott alkalmat, a mai magyar olvasó valószínűleg nem a rendszerváltás, hanem elsősorban a magyar liberalizmus empátiával teli, ugyanakkor a mű utolsó harmadához közelítve egyre kritikusabb krónikájaként olvassa.
Noha az idézett esőjelenet meglehetősen groteszk, más, ennék sokkal harsányabb humor jellemzi az arab-svéd fiatalember regényét. A szerző a fülszöveg szerint "tunéziai bevándorló apa és svéd anya gyermekeként született 1978-ban." Íme, adott a globalizációs, alapjáraton erősen giccses életrajz, és a szerző él is vele, hiszen a regény - már a névadásokban is megfoghatóan - bevallottan autobiografikus ihletésű. De nem szentimentálisan, nem köldöknéző politikai korrektséggel, hanem szerfölött vérbő humorral, már-már karneválisan harsány eszközökkel peregnek az események. Apa-fiú történet ez is, harc a saját érvényesülése és a családja érdekében amolyan svéd "tamásbátyává" lett fényképész apa, Abbasz és a fiú (a regényíró) Jonas között. A kiindulópont szerint Jonas e-mailben kap egy ajánlatot Tunéziából egy bizonyos Kabirtól, aki a levél szerint apja, Abbasz gyermekkori jó barátja volt, hogy írnák meg együtt Abbasz élettörténetét, aki a fikció szerint immár világhírű fényképész, és aki "az utóbbi években körbeturnézta a földet fényképezőgépével, amit politikai fegyverként használt. New York-i luxus penthouse lakásába kvártélyozta be magát, könyvespolcait ellepi az intellektuális kortárs irodalom, és az idejét olyan globális világreformerekkel tölti, mint a dalai láma vagy Bob Geldolf."
Az önmegszólító elbeszélésben a főhős, azaz Jonas, azaz nagyjából a szerző, Jonas Hassen Kheimiri a vége felé kissé megbékél: "Megfeszülsz, hogy megértsd apu tetteit, megvéded aput az örökös lelki tusáidban, azt mondod, apunak tényleg nehéz dolga volt (...) és mindenkit megértesz ebben a szaros életben, megérted az idióta jöttmenteket, akik megszokásból panaszkodnak Svédországra, és megérted az arabokat, akik gyűlölik a perzsákat, mert azok folyton túl akarnak tenni a többi jöttmenten (kivéve, amikor arról van szó, hogy ki használt már ki a jöttmentkvótát), és megérted a perzsákat, akik gyűlölik az arabokat, a sok múltbéli hűhóért, és megérted a szerbeket, akik (...)", hely hiányában nem idézem tovább e nagymonológot. De a megértés helyére a végén a gyűlölet lép, "mert azért mégis a gyűlölet hajt minket előre" (...) "és akkor búcsút mondasz a megértésnek, üdvözlöd a gyűlöletet, és elkezded magad szégyellni, amikor valaki atyádról érdeklődik".
Volt időszak Magyarországon, amikor még a parlagi (néhol homokinak nevezett) viperáknak is „magyarosítaniuk” kellett, hiszen eredetileg rákosinak hívták ugyan őket, ám volt egy bölcs vezérünk, akit pont ugyanígy hívtak. Mielőtt a számtalan viperaféle és Rákosi elvtárs között eltévednénk, megkérdeztük Kozma István történészt és Farkas Tamás nyelvészt (akik egyébként a viperák névváltoztatására is felhívták a figyelmünket), hogy mennyire volt jellemző a névmagyarosítás Magyarországon.
2050-ben Gorbacsov felébred a hibernálásból.
„2028-ban járunk ismét, Az opricsnyik egy napja világában, amelyről ezúttal teljes körképet kapunk. A Rettegett Iván-i rémuralmat a nemzeti giccsel egyesítő, "újjászületett" Oroszország már túl van a vörös és szürke "zavaros időkön". Most a Nagy Falat építi, mely elkeríti az országot a külső ellenségektől, főként a megvetett Nyugat szabadosságától. Közben az Uralkodó vezetésével a titkos rendőrség és az opricsnyikgárda kemény harcot vív a belső ellenség ellen. Szorokin bámulatos fantáziával és nyelvi leleménnyel festi elénk ennek a riasztó, a középkori cárizmus, a kommunizmus és a fasizmus egynémely borzalmait már újraegyesítő, de egyelőre még viszonylag szelíd - édeskés és giccses - diktatúrának egy-egy szeletét: a Nagy Fal építésének egy napját, a szexre kiéhezett Uralkodónő ábrándozását, egy kocsmát, ahol a "hóhérok" épp megvitatják a vesszőzés és a korbácsolás előnyeit és hátrányait, egy nyilvánosházat, melyben az állami opricsnyik urat kényeztetik a leányok, egy ellenzéki gúnyirat szerzőjének kegyetlen kihallgatását, egy ellenzéki összejövetelt, melynek tagjai kábítószer hatása alatt álmukban farkassá válva darabokra szaggatják az Uralkodót és hozzátartozóit - s végül megjelenik Komjaga, az első kötet főhőse is, miután Papát, az opricsnyikok vezetőjét letartóztatták. S ki tudja, mi következik, miután Oroszország újra felbolydult, mert elfogyott a gáz?” (A kiadó)
Azokban az években minden flamand családban volt misszionárius nagybácsi. A hiányuk miatt érzett anyai fájdalom bőségesen megtérült, hiszen a család új világba csöppent: a szabadságra hazatérő misszionáriusok meséltek a drága fiú brousse-beli életéről, megjelentek a vasárnapi ebédlőasztalnál, mélyvörös borfoltok maradtak utánuk a damaszt asztalterítőn, és az egész házat belengő sűrű szivarfüst.
Míg a trilógia első két kötetében a szerzőnek sikerült szimpatikussá tennie, majd elmélyítenie ezt a szimpátiát az olvasó és a Testvériség között, a harmadik kötetben (azzal, hogy esélyt ad a kényszermunkára ítélt húsrobotok kezébe) megszületik az ellenpólus, és az író elkezd végre egy komplexebb képet láttatni. Elbizonytalanítja az olvasót atekintetben, hogy mi hordozza számára a valódi értéket: az utópisztikus tökéletesség, a teremtő Fény újjáéledése (akár nélküle is), vagy a trilógia folyamán eddig végig (jogosan és szemfelnyitóan) elidegenített emberiség történetének esetleges folytatása.
Megkésve bár, de törve nem, hírt adunk a január 25-i Klub Rádióban, a Könyvklub műsorban elhangzott interjúról, amelyet 
„Az oroszlán is egy macska, csak egy kicsit nagyobbacska", idézi Kontra a sok kiadást megért Hármas Kis Tükörből ezt a ta lán még ma is közismert rigmust. De csak azért idézi, hogy bebizonyítsa, mennyi minden bújik meg a méretbeli különbség mögött. Nem az oroszlán és a macska elemzése mondanivalójának lényege, ha nem a felnőtt és a gyermek különbözősége. Hogy a gyermek nem kicsinyített fel nőtt. Mások a gyermek testarányai, test magassága és testtömege nem egyenes arányban nő az életkorával, nagyobb az anyagcseréje, mint a felnőtté, ehhez képest relatíve is kisebb a légzőfelülete és a szíve, valamint a vére is kevesebb. Más a csontjaiban a szerves és szervetlen alkotórészek aránya, tehát a gyermekek más ként terhelhetők, mint a felnőttek, és a szabad — tiszta — levegőn végzett rend szeres (napi több órás!) mozgás az, ami nemcsak a csontvázuk és az izomzatuk, hanem a többi szervrendszer egészséges fejlődését is lehetővé teszi.
És mindezt a hazai szépirodalomból — Adytól Móriczon át Weöres Sándorig - vett példákkal illusztrálja. Mondanivalóját tudományosan hiteles adatokkal támasztja alá, érvelése kristálytiszta és megcáfolhatatlan. Emellett olvasmányosan ír. Jó a stílusa és közérthetően adja elő mondanivalóját. Még a fiziológiában kevéssé járatosak is olyan ismeretekre tehetnek szert e könyvből, melyekhez csak sok utánajárással juthatnak. Kontra könyvének második, az elsőtől csak témájában különböző része a tulajdonságok öröklődésének leggyakoribb kérdéseivel foglalkozik: Kitől örökölte? Fiú vagy lány?, Az Idétlen gyermek, Nézd meg az anyját..., Művészalkat, tudástípus, A fakó leány és a pej legény, öröklés és nevelés, hogy csak néhány címet idézzünk. A stílus ugyanaz, mint az első részben, a tudományos igényesség, hitelesség és a közérthetőség ezeknek az írásoknak is fő jellemzője.
Bár az antipszichiátriai mozgalom igen hangosan mondja a magáét, hogy márpedig nincs is olyan, hogy elmezavar (pláne olyan, hogy elmebetegség), és hogy mindenki másképp látja a világot így is, úgy is, ezért nem kell egészséges és beteg elmékre osztani a világot, azért a mindennapi életünkben egyre-másra találkozunk olyan emberekkel, akik rendszerszerűen eltérnek egy elég jól körülhatárolható, normális emberi elmeműködéstől.
Lieve Joris Hollandiában élő belga-flamand írónő könyve "non-fiction utazási regény". A szerző a műfaj specialistája, számos hasonló, Közel-Keletről és Afrikáról írott művét - mint ahogy később ezt is - irodalmi elismerésekkel díjazták. A szóban forgó könyv a magyar rendszerváltás történetének talán legizgalmasabb időszakát, az 1989 nyarától 1990 tavaszáig eltelt egy évet mutatja be négy fejezeten, azaz az utazás négy szakaszán át. Az egyes szám első személyben íródott regény rendszeresen visszatérő szereplői a rendszerváltó értelmiség legendás alakjai, akik közül egyesek már meghaltak, vannak, kiknek neve egyszerűen a feledés homályába veszett, és olyanok is, akik épp az elmúlt években élték fel politikai tőkéjük maradék morzsáit. A mű - elviekben - a fent említett időszak történelmén kalauzolja végig az olvasót, egy külföldi írónő szemüvegén keresztül. Az "elviekben" azonban nem véletlenül került a mondatba: a regény számomra sokkal inkább azt mutatja be, hogy honnan indult a rendszerváltó értelmiség azon, magát kék, szabad madarakkal jelölő, talán jóval többre hivatott csoportja, akik 2009-2010-re a politikai elemzők szerint gyakorlatilag leradíroztak magukat a politikai palettáról.
"Könyves blogokat olvasni és 
Eleinte zavarosnak tűnt a fülszöveg, arról, hogy íródik egy másodlagos regény meg magától stb., kicsit talán túl részletes is, legalábbis több mindenről ír, mint ahogy én fent összefoglaltam. De igazából a könyv olvasása során teljesen egyértelművé válik a helyzet, a tipográfia jelzi, ha netán a stílusból nem jönnénk rá, hogy ki beszél, kinek az emlékei, jegyzetei olvashatók éppen. Márpedig Kadir lelkes lábjegyzetelő, egy Terry Pratchett veszett el benne.
Asztrológiáról és asztrológusokról kevés szó esik a könyvben, így magyarázatra szorul, miért ajánlom mégis asztrológia iránt érdeklődőknek. Nem, nem John Frawley-val értek egyet, aki szerint a legjobb asztrológia-tankönyvek azok, amelyekben szó sem esik asztrológiáról ;) nem is csak arról van szó, hogy akit az asztrológia érdekel, azt érdekelni szokta a mágia és a vallástörténet is, sőt nem is csak az asztrológiai mágiára gondolok, hanem arra, hogy amit az újkorig asztrológia néven ismertek, Egyiptomban született meg a hellenisztikus világ különféle csillagos hagyományainak és a görög filozófiának a találkozásából egy szűk kör tagjainak bábáskodásával, és ebből a körből kikerülve a görögök és rómaiak „ilyesmihez” való hozzáállásával és persze a Római Birodalom törvényeivel is szemben találta magát.
A mágia a görög-római világban nem csak a terület szakértőinek íródott, hanem minden érdeklődőnek, és nem állom meg, hogy hozzá ne szóljak azokhoz az olvasói véleményekhez, amelyeket magyar és angol oldalakon még azelőtt találtam, hogy a könyvet kézbe vehettem volna, és amelyek felróják a szerzőnek, hogy műve nem elég felhasználóbarát. Én meg birka vagyok, hogy erre reagálok, de ezt a renyhe hozzáállást több olyan asztrológus is bátorítja, mint Warnock, aki ma a klasszikus asztrológusok közt egyedül vállalja föl az asztrológiai mágia iránti érdeklődését, de közben valósággal lebeszéli hallgatóit arról, hogy kortárs kutatók könyveihez nyúljanak.
Fincher
azok közé a ritka rendezők közé tartozik akit a nézők, a kritikusok és
a szakma is elismer. Az ő filmjeit elmezi kronológikus sorrendben a
szerző. A filmek tanulmányozása konzevatív módszerrel történik, a
szereplők, a történet és a jelenetek sorba állításával. Ennek ellenére
Fincher egész mukásságára jellemző posztmodern vizsgálata az egész
dolgozatot végig kíséri.
"Van úgy, hogy nagyon készülünk a nyaralására. Olasz tengerpart, naptej, szalmakalap és gumimatrac. Sós víz, nagy meleg, finom fagyi, pizza, szűk utcák és terek, bella donna és miegyéb. Aztán a nagy napon beszállunk a Ferihegyen a repülőgépbe, s 1-2 órányi repülés után meg is érkezünk. Hollandiába. Szó sincs fagyiról, napsütésről meg pláne. A szél és az eső itt az úr, a tengerre pedig nem vágyunk. Viszont ki vonná kétségbe, hogy Hollandia legalább annyira jó hely, mint az olasz tengerpart?
