Gondolat Kiadó
Egy pillanat...
GONDOLAT KIADÓ

Beleolvasó

Jonas Hassen Khemiri: Amikre nem emlékszem

Ekkor láttam utoljára Samuelt. Bár a temetés után is láttam őt. Mindenhol. Szóval nem másokat, akik hasonlítottak rá, hanem Samuelt. Igazából. Igazi Samuelek járkáltak Stockholm utcáin. Ült egy kávézóban a Götagatán türkiz trikóban, elfurakodott mellettem a mozgólépcsőn egy nagy sárkánnyal a kezében, egy ezüstös Citroent vezetett, aminek rozsdás volt a hátsó felnije, és közben beszélt egy ilyen fülre rögzíthető, divatjamúlt bluetooth headsetbe. És ha mindez egy filmben lett volna, akkor odamentem volna, és rájövök, hogy nem is ő az, hanem valaki más, egy színész hasonló vonásokkal, de itt minden alkalommal azon kaptam magam, hogy másfelé nézek, míg az illető el nem tűnik. Nem volt választásom, mintha a testem el akarta volna hitetni velem, hogy még mindig közöttünk van, mászkál sárkányokkal, és Citroeneket vezet, és kávézókban ül türkiz trikóban.

*

Közeledek a helyhez, ahol meg fog történni, kihajtok a körforgalomból, elmegyek a benzinkút, a szupermarket és az autós McDonalds mellett. Nem hajtok különösebben gyorsan. Nem megyek bele veszélyes előzésekbe. Senki nem lát, senkinek nem tűnök fel. Egyetlen szembe jövő autó sem haladt el a fa mellett azt gondolva, hogy itt, éppen itt jön nemsokára egy száguldó autó, aminek a vezetője mintha úgy döntött volna, hogy az út egyenesen folytatódik, pedig valójában balra kanyarodik.

*

Néhány héttel a temetés után hallottam Samuel hangját. A Medborgarplats környékén sétáltam, elmentem a gyep, a dobosok, az alkeszek, a drogosok és a gimisek mellett, és ez a hely semmilyen módon nem kötődik Samuelhez. Nagyjából a szökőkútnál járhattam, néhány roma mosta a ruháit a vízben, hab úszott a tetején, néhány gyerek a lábfejét hűsítette, az anyjuk próbálta rávenni őket, hogy menjenek vissza az ikerbabakocsiba, sült padlizsán illata terjengett, az egyik padon egy kutyás ember ült, és jégkrémet evett, a papírját úgy hántotta le róla, mint egy banánhéjat, egyszerű hétköznap volt, semmi különös, és egyszer csak meghallottam, ahogy Samuel kiáltja a nevemet. Így igaz, hallottam a hangját, részint vidám volt, részint bosszús, mint aki egy ideje már észrevett, és morcos, mert azt hiszi, elmentem mellette, és játszom a vakot, mintha pontosan itt beszéltünk volna meg találkát, én meg húsz perc késéssel bukkantam volna fel, és nem is szóltam.

*

Megállok a pirosnál, várok, bőgetem a motort, Vandadra gondolok, Laidéra gondolok, a házra gondolok, a nagymamára gondolok, próbálom előcsalogatni az érzelmeimet, bemagyarázom magamnak, hogy szomorú vagyok, nézem magamat a tükörben, próbálok nyöszörögni, próbálok kipréselni néhány könnycseppet, de csak ez a kifejezéstelen arc látszik, ez az álságos test, amely soha egyetlen valódi érzést sem élt meg, amelynek soha nem volt dühkitörése előzetes megfontolás nélkül, amely soha nem csókolt meg senkit úgy, hogy ne gondolt volna arra, vajon hogyan fest ez a csók egy külső szemlélő számára, amely még mindig azt várja, hogy az érzelmek valamikor átveszik az irányítást, és amikor a piros zöldre vált, padlógázt adok, túl gyorsan hajtok át a kereszteződésen, hetvennel megyek át a zebrán, kilencvennel veszem be az első kanyart, bárminek is kell történnie, most van itt az ideje, valamit éreznem kell, valaminek nyomot kell hagynia, nem szivároghat át rajtam folyton minden, és amikor az út balra kanyarodik, én megyek tovább egyenesen, nem terveztem előre, csak így alakul, vége az útnak, jön a fa, és én még mindig azt gondolom, semmi baj, nincs vész, az öv elég lesz, a légzsák megoldja, a motorház masszív, a fa karcsú, nincsenek utolsó gondolataim, utolsó kívánságaim, nem áramlanak a gyerekkori emlékek, csak Párducot látom magam előtt, aki türkiz turbánt tesz a fejére, és megkérdezi, látszik-e, hogy törölköző, a nagymamát, amint jobbját nyújtva bemutatkozik, Laidét, amint felnéz a napilap vezércikkéből, és azt üvölti, Olvastad már ezt a gennyet?, Vandadot, amint éppen a két pizzája utolsó szeletét eszi, és megkérdezi, szerettem-e már valakit úgy igazán.

*

Bár az agyam tudta, hogy Samuel meghalt, a testem forgolódott, a tekintetem őt kereste, mintha a testem be akarta volna bizonyítani az agyamnak, hogy van még remény, és hogy Samuel egy nap majd a nevemet kiáltja. Tisztán hallottam a hangját. Száz százalék. Nem várom el, hogy higgy nekem, de tudom, hogy ő kiáltott nekem. Ő volt az. Tudom.

*

Biztosra veszem, hogy ez még nem a vég, a fa közeledik, mindjárt keresztülszántja a motorházat, a centrifugális erő összezúzza az agyamat, a belső szerveim darabokra szakadnak, de egyelőre végtelen sok időm van, ott vannak a felhők, távolabb az alagút, és a sóderbánya, és a focipálya, és az autópálya, és a hangra gondolok, vajon milyen hangot fog adni, lesz-e visszhang, robbanás, roppanás, morajlás, csikorgás, milyen messzire fog elhallatszani, a buszmegállóban várakozók fognak-e elsőként ideérni, a srácok a focipályán észreveszik-e, mi történt, mielőtt kiérkezik a mentő, milyen hangosan kell valaminek roppannia ahhoz, hogy a jövőbe is áthallatsszon, milyen gyorsan kell hajtani ahhoz, hogy túléljünk valakinek az emlékezetében, milyen közel kell kerülni a halálhoz ahhoz, hogy megérje az elmúlást, átteszem a lábamat a gázról a fékre, fékeznem kéne, muszáj fékeznem, és közben a fa az abroncs a szélvédő az üvegtörmelék a csattanás és aztán a csend.

Azt mondják, gyorsan túl van rajta az ember, de hazudnak. Örökké tart. Én még mindig ott vagyok. Várom a fát. És utána, mintha lenne utána, nem szólnak a szirénák. Nincsenek hangok. Nincs robbanás. Csak a sziszegő gőz a szétroncsolt motorból, ami egészen az ülésig csúszott. Az elgörbült ablaktörlők nyikorgása, miközben járnak oda-vissza. Futó léptek. Hangok. Madárcsivitelés. Szirénák. A távolból: fagyiskocsi dallama. Egy fényképeket készítő mobil kattogása. A szél átsüvít azon, ami az imént autó volt, és ami az imént ember volt. Ez az. Ez az. Mosolygok, amikor megtörténik.

Papolczy Péter fordítása